Orbán Juli

A szigligeti kastély kertre néző homlokzatára kitűzték a fekete zászlót. Nővérünk, barátnőnk szíve még kivárta a szilveszteri dudaszó elfulladását, aztán hallgatott el. 
Gyászolunk.

Az ÉS az egyik legfontosabb jó emberét vesztette el. Orbán Juli volt a társunk az irodalom és az élet egymást tápláló átfolyásain, ő volt az Olvasó emberünk, akiért és aki miatt mi is vagyunk. Ő volt az, aki miatt érdemes nekünk lenni, publicisztikát, verset, koncertkritikát és glosszát közölni. Néhány éve Mélykúti Ilona komolyabb interjút készített vele, ebben a beszélgetésben ő mint a nagy emberek – Kadosa Pál zeneszerző mint nevelőapa, Orbán Ottó mint férj – árnyékában élő szemtanú jelenik meg. Valóban. Nagy idők nagy tanúja, a világégés utáni kultúrpolitika, a tyúkszaros művészi kisudvarok hangzavarának, a csöndesebb költői vajúdás és a versszületés pillanatának szemlélője, az úgynevezett irodalmi élet majomházának derűs nézője, egy nagy koncert értő hallgatója volt. Meg lehet lepődni. Dehogyis lett ő bölcsész vagy úgynevezett művész. Még fiatal nő egy másik évszázad rozsdás időjárásában, amikor egy reggelen Diósdon találta magát mint vegyészmérnök, ahol a csapágygyártás materiális vonatkozásait kellett ellenőriznie. Ha e felemelő helyen sokáig nem is maradt, a vegyészet az egész életében elkísérte. Aradról menekül a széteső család, ő a világháborúban gyereklány. A vészkorszak meggyilkolja az édesapját. Megéli a szocializmus vasízű, majd vaníliásabb változatát, a diktatúra bőrkabátja alatt fulladozó polgári lét maradék mozdulatait és hétköznapi szertartásait, melyekben a gerinc gerinc marad, a szó pedig szó, ahol a kultúra még nem hatalmi technika és nem a tudás kihasználásának, de a személyiség identitásának a záloga. Valóban nagy – esendő és nem föltétlenül a morál Grál-lovagjaiként viaskodó – értelmiségi világfik között volt szerencséje élni és tájékozódni. Kora szellemi java és válogatott társasága forgott körülötte, világhíres rendezők, világhírűvé lett zeneszerzők, korszakos írók és színészek társaságát és kimeríthetetlen bolondériáit élvezte, de mindig megőrizte autonomitását és adekvát véleményét. Bizton állítjuk, hogy nem vált sápadt és keserű irodalmi özveggyé, aki oly gyakran a gyász egyfajta speciális formáját képviseli, amikor a nagy társ elvesztése után szinkronizálja annak fölfogását vagy világlátását. Öntudatos és kíváncsi ember maradt, határozott és kritikus attitűddel, akiről azt mondja a világhírű magyar karmester, hogy az élete része volt, ami pedig azt is jelenti, hogy hiányozni fog a Fesztiválzenekar önfeledt hallgatóságából, a Zeneakadémia, a Müpa, a Katona nézőteréről, az Örkény valamelyik székéről, hiányozni fog a kiállítótermekből, a Kiscelliből, a bécsi Operából, mint olyan barátunk, aki a kultúrát azért fogyasztotta, mert értőbben és szabadabban akart élni vele, s mert anélkül nem is nagyon látta értelmét a létezésnek. Míg vagyunk, mert lehetünk, hétről hétre szembesülhetünk azzal, hogy mekkora veszteség nekünk is. Olyan barátunk volt ő, akinek a legnagyobb telt háznál is üresen fog maradni a széke.