Dés 70

Én balga azt hittem, a megenyhülve tovaszállt 2023-as esztendővel letudtam az éppen hetvenéves barátaimat, akik számosan álldogáltak a torta körül, minekutána illett őket arról értesíteni, hogy nincsen egészen veszve, míg mindig annyi minden lehetséges, sőt, értelme is van ennek-annak a morzsának, zabszemnek, hógolyónak. És tessék. Már­is helyet foglalt a kirakatban egy újabb hetvenesztendős, komoly nagyfiú, jazz-zenész. Ő legalábbis így emlékszik meg magáról a legszívesebben, és nincsen okunk ezt a meghatározását kétségbe vonni, még ha árnyalni lehet is azért.

Tételmondatom a következő: Dés László társadalmi, közéleti, esztétikai jelenség. Így, ennyi csak. Leginkább azt mondanám, hogy egy rendes intézmény, egy művészeti központ, érzelmi irodaház, szívkormányablak. Zenei ínyenceknek ott vannak a zenekarai, melyek közül ezúton hívnám föl a szíves figyelmet a Dimenzióra, mely vagy harminc éve alakult, cserélték magukat a fiúk persze, viszont tényleg világszínvonal. Tudom, miről beszélek, napok óta hallgatom az Avec Plaisir-t, kattintással elérhető. De Dés elvitte a gyerekeket a dzsungelbe, a kiskamaszokkal megvédette a grundot, a morc férjünket sóhajtozni tanította, a feleségünk miatta égette oda a rozmaringos kacsacombot, gimnazista kislányunk egy Jazz+Az-koncert után kezdte lopni kedves édesanyjától az antibébit, megállj, megállj, gazember Geszti! Néhányszor teletette a Vígszínházat, na. Hívjam föl a figyelmet, hogy egy kifejezetten bátor zenész, aki nem fél beleállni, amikor kell? Amikor azt mondjuk, Dés, annyi minden juthat az eszünkbe, hogy ember legyen a talpán, aki rendet tud rakni a megejtően gazdag zenei és művészeti fölhozatalban. 

Van a kerék, a tűz, de az ember csodás találmánya a hangszer is. Mert az nyelv, az tolmács, médium és orákulum, amit csak akarunk. A hangszerek fölhozatalában a szaxofon igazán különleges jószág, mert ha már feltalálták, maga a szaxofon is feltaláló lett az emberi állapotot, a szív állagát és a lélek mibenlétét illetően. Hangszerem a testem, én magam a hangszeremé lettem. Váltam. Nagy zenészeknél minden bizonnyal ez lesz az eljárás, etwas hasonló. Megkockáztatom, a szaxofon hangzása leginkább rokon az emberi beszéddel, mert olyan természetesen mond el történetet, mint ahogy az óra mutatja az időt, ősz a végességet, elhagyott zöldséges a karalábé árát. A szaxofon verset szavaló hentes, taknyos férfi a ködös esőben, asztmás Caruso, sminkelt nő teáskannával, az ég nyikorgása, valaki viccet mesél az őszi parknak. Igen, a jazz persze mintha nem arról lenne híres, hogy pontos történetekkel végez fölforgató munkát a világi események regisztrációjában. Dés, aki jazz-zenész, ilyeténképpen az improvizáció göndör-kócos apostola, mégis folyvást történeteket mond, olyan szépen le lehetne fordítani – bekezdés, tárgyalás, befejezés – egy-egy szaxofonos betétjét, futamát, főszólamát. Meg lehet írni tárcának, novellának, bőgőmasinás karcolatnak, hol az a kurva pézsé. Elfújta ezeket a tépelődő, feleselő, sóhajtozó remekléseket a Dimenzióban, a Trió Stendhalban és más formációiban, élőben, stúdióban, Berlinben vagy Bombayben, színpadon vagy irodalmi esten az ő barátjával, EP-vel az oldalán, más írókkal föllépve. Nagyon pariban tud lenni a hangzó szóval, hát hiszen avatott elbeszélő maga is. És igen, mindig érdekes, fontos, jelentékeny társakat keres. Zenészkollégái előtt is kalapemelés. Dés és Snétberger együtt ritka érzékeny párosítása a magyar jazznek. Nem mellesleg, ezért is találhattak egymásra ilyen magától értetődően Bereményivel, aki a nosztalgia, az aktuális közérzet és szívállapot lírai nagymestere, vagy ezért működött a kémia a kedély legszomorúbb bohócával, Koltai Róberttel, akinek megírta A nagy utazást, amit aztán kicsoda nem dúdolt önkéntelenül szántás, vetés, aratás, kohászmellény stoppolása közben, lalala. Soroljam a nagy színészeket, akik az ő dalaival álltak ki a színpadra, Udvaros, Kulka, Cserhalmi, Básti?

A dal, ugye.

Háromperces világmindenség, univerzum, a határok tisztelete, a komponálási kedv alázata, gondosan kanyarodó út, a… izé, a szívhez. Nem az a truváj, hogy tudja, miből lesz sláger, hanem az, mikor van itt a sláger ideje. A dalból hús-vér ember lesz, az ember mögött ott lóg a sors kiskabátja, férfiballon, könnyű esésű, bézs alapozású blézer, azt ki adja föl a törékeny vállra, mindegy, föl lesz adva, nehéz is, nem mindig passzol, de máris van miről beszélni. Hogy mi is a történet, ezt tetszik kérdezni? Olyan emberi eseménysor, amelyben borsószemnyi sors van legalább, ami nyomakodik, ami egzisztál, fájni akar, lenni akar. A történet tiszteletteljes bánásmód az idővel, kérem, hinni abban, hogy a szavak, a dal által valamit birtokolni lehet.

Kicsit görnyedten ül a tag a zongoránál, billentyűző ujjai fölé énekel, az érzés majdhogynem szétfeszíti a színpadi teret, olyan szenvedélyes, olyan fájdalmasan érzelmes, hogy azt kívánjuk, ne múljon el. Maradjon. Maradjon így, ha lehet, Laci.