Nemzetközi Könyvvásár Marosvásárhelyen

Beszámolónk műfaja: séta. Lesznek állomások, és aki írja, esendő masiniszta és kalauz egy személyben. Úgy utazgatunk ennek a könyvvásárnak a kicsiny, de parázsló terében, akárha valamely országos nagypagonyban lennénk, mókus nem dobál dióval, a csemer medve se zabál föl, de föltűnik a székely költő, és rendre vicceket mesél. (Pohár bor, fehér.) Ez itt, melyen helybeli iskolás gyerekek rolleroztak, és írók mímeltek olvasást, mint a hivatalos megnyitón megtudtuk, nemcsak a 28. vásárhelyi, de nemzetközi is, erős az anyaországbéli jelenlét.

Milyen itt az írónak? Többnyire magányos és eltitkolt önzésüktől kiszolgáltatott emberek lelnek a másik segítő vállára. Hirtelenjében őszinte barátokká válnak, mert megérzik, nagyon is hasonlatos bizonytalanságok között téblábolnak, egyazon cipőben eveznek, ahogy Szegő János mondaná, és hogy nem is annyira a művek, hanem a hasonló foglalkozási ártalomtól elgyötört emberek randevúja a fontos. Is. De már­is érkezik az olvasó, a kedves, az erőszakos, a sokat beszélő, a seregnyi apróság. Különben jó beülni másik író estjére. Mit állít és hogyan. Hisz-e a szavaiban, vagy csak rutinosan mutogat a varázspálcával. Az irodalom azért űbereli a filmet vagy a színházat, mert ha az író vagy a műve nem érdekes, akkor is érdekes. A nem érdekes vagy az unalmas is érdekes. (Koccintás.)

Aranyoktóber első napjaiban behatoltunk Székelyföld őszvéres belvidékébe, Csíksomlyó levélhullajtó panorámájába, köszöntünk a keresztnek, Bálványos gyilkos gyógyvizeiben merültünk, ollé. A 25 éves Székelyföld vendégeként néztük a nohaborral átitatott, köddel dúsított székely éjt. (1-2 pohár, sssz.) Előzetes kiképzésben részesültünk tehát. Megismertük Bodor Ádám egyik kedvencét, az örmény füllevest. Egy este négy székely irodalmár fölváltva mesélt székelyvicceket. Túléltük, ők is, csoda. (Több literes unikumos üveg, rekesz bor, borszéki víz.) 253 viccet abszolváltak, egyik csemerebb volt, mint a másik, négyre emlékezünk.

Erdély tele van könyvvásárokkal. Kézdivásárhelyen, Kolozsváron szokott volt lenni, például ez itt, Vásárhelyen most sűrű volt és pergő. Még az érkezés napján megtanultuk a vár történetét, mennyi csodát rejt a Téka, és este láttunk egy pesti irodalmár szerkesztőt fehér pacalleves után sült szalonnával megkoronázott növendékmájat fogyasztani. Szűzmáriaédesapám. És aztán papanasi. (2-3 pohár vörösbor.) Gasztrointellektuálisok, ti is féltek megbolondítani a tejfölt áfonyalekvárral? Ne féljetek.

A könyvvásár hívószava az utazás – Könyvben utazunk –, a szervezők több szerzőt kértek föl definiálásra. Mindenképpen Oravecz Imre, a magyar líra egyik legnagyobbja adta a legérdekesebb választ: „Nem tartom szerencsésnek a Könyvvásár régi ügynöknyelvi metaforán alapuló mottóját, mert kirekeszti a szépírót. Az író nem utazik könyvben, de még irodalomban sem – csak műben, amelyet létrehoz. Szeretné, ha olvasnák, de hogy elkel-e és hány példányban, közben nem foglalkoztatja, hiszen nem a haszonért, pénzért ír, nem az motiválja.” Cuki. (Két whisky.)

A szó van, de nem utazik. Az irodalom az, ha a szót mozdulatra, ha úgy tetszik, utazásra bírjuk, illetve arra is, vigyen el másokat. Mi sajnos nem tudunk mindenhová elsétálni. Nem halljuk Visky Andrást, pedig áhítattal olvastuk a Kitelepítést. A könyvpiac hangulatát az dobja föl, hogy gyermekek élénk kontingensei érkeznek egyre s másra, alig olvasók, még kamaszkorig se fölszédült tökmagok. Piciny kisfiú nyilatkozik, imádom a könyvpiacot – sic. A másik négy könyvet vett, maradt 26 leje, kíváncsiak leszünk, megkérdezzük, mik azok. Mutatja, Geronimo-képregény, aha, ezen műveknek az értékelése túlnő rajtunk. De majd biztosan találkoznak Tóth Kriszta, Kiss Noémi vagy Berg Judit meséivel is. (Kóla.)

A könyvvásár nagyüzemnek lett kitalálva, forgószínpad, futószalag. Káli István író, a mindenes rendező a COVID digitális tapasztalatából ezt szűrte le, pörögjön, akár a szélgéppel hajtott könyvlap. Ötven perc egy föllépés, kis beszéd és fölolvasás, a világ meg van váltva. Aki nem képes ötven perc alatt előadni a tutit, annak sok félidős föllépés is hiába. Sétánk Garaczi Laci bemutatójával kezdődött, aki Weszteg című friss regényével érkezett. Líra, epika, dráma, esszé DNS-e, ahogy Szegő János világmoderátor definiál, mire Laci, igen, de később a cselekményesebbé változó, erősen komponált mondatokkal operáló, a szerelmet s a COVID- ot tematizáló regényben az emberi testek nem találkoznak. Figyelem, a digitális világrend egy új kapcsolati erőtér kialakításán ügyködik. (Román kézműves sör, mennyi?)

Márton László és Mészáros Sándor ismerősként beszélgetnek, gazdag elmék meghitt randevúja, kiadó és szerzője, de alig szólnak a könyvről, A kárpótlás című regényről. Istenem, így döntenek. Kár. Márton László pályájában ez a könyv csemege, amennyiben a személyes élmények az inspiráló tényezők. Rettenetes nagyszülők árnyai lobognak a lapokból elő, és néhol már fulladozik az ember a szorongás keltette kiszolgáltatottságtól. A beszélgetők azonban másfelé barangolnak, Márton László azt is mondja, minden írói pályának akadnak sérelmei, és az író akkor jár jól, ha azokról nem beszél. De azért a kiadója nem elégszik meg ennyivel, vissza-visszatér, drámák sorsát, a tanult, okos író megítélését firtatja. Sétánkban éppen csak súroltunk egy nagy, komoly életművet. (Minőségi teázás az Olümposzon, szmájli.)

Bereményi Géza estjére is elsétáltunk. Csodálkozásunk tárgya: mennyire önazonos író, mint akit nem is érdekel az írás maga, a formálás fortélya, folyamata, problémája. Önfeledten elmeséli, amit egy perc múlva fölolvas. Miközben a népszerű Copper­fieldje igenis a szó nemes értelmében megírt professzionalista kormű, rendkívül céltudatos alkotás. Író, könyv, elbeszélés úgy tartozik össze, mint küllő, kerékvas és gumiabroncs. Fölgurul a hegyre is. A téma: mindig az én, életem. (Jó pohár whisky.)

Ezen a helyen tapsolunk Nagy Edit tanárnőnek, aki olyan elhivatottsággal hordozta az ő művészeti líceumban tanuló kismásodikosait a könyvvásárba, hogy ámulunk. Egy helyi tanárnő, aki vasból van. Krómacél. Aki lelkes. Aki fáradhatatlan. Akiből derű árad. Akinél minden héten meg kell tanulni egy verset. (Pezsgő.)

A Könyvvásár irodalmi díját Molnár Vilmos kapja Kőrösi Csoma csodálatos cselekedetei című könyvéért. A díjátadó új esemény, örömteli. Tapsolunk. (Pezsgő?)

Következik egy kevésbé szívmelengető esemény a nagyszínpadon. A téma: mi az író szerepe a háborús, a nagyüzemi manipulációval telt, a COVID sújtotta világban. Vida Gábor, Tolnai Ottó, Markó Béla, Korpa Tamás, Bereményi Géza, Péntek Orsolya a fölkértek. Mészáros Sándor nem kevés szenvedéllyel kérdezte, tehát mit tehet az író. Érteni véltük a moderátori tehetetlenség dühét. Péntek Orsolya halk megjegyzése, amit igyekezünk tovább gondolni, hogy ti. két író, Márai és Hamvas háborús naplói megmaradtak, okulásként, ám ha hullnak a bombák, vagy ha most hullni kezdenének, már nem író vagy, hanem csak egy ember a többi érintett közül. Mit tehet annál többet Tolnai, hogy elmeséli a kert alatt, fölött futó menekültet? Mészáros azt mondja, más népek írói a mi társaságunknál jóval határozottabban – bátrabban – álltak ki az agresszor ellen. A lengyelek például. Nálunk nagyobb a részvétlenség a tisztességesnél. Tucatnyi év hazugságban ázó közbeszédének terméke. Az. Korpa Tamás kolozsvári költő a civil kezdeményezéseket sorolja. Óvatosan egyensúlyozó kivonatunkban azt tudjuk mondani, az estet Markó Béla szelíd profizmusa menti meg, illetve Vida Gábor azt mondja, ha Romániát megtámadják, ő román fegyverekkel védi meg a hazáját. Olyan bonyolult ez. Nyakig az aktuálisban. (Xanax, pálinka, Xanax.)

Pénteken megtudjuk, amire már a kezdetektől kíváncsiak voltunk, mégpedig Elek Tibor könyvbemutatóján, Szerelmem, Erdély, van-e olyan, hogy erdélyi irodalom. A Bárka főszerkesztője, aki harminc éve foglalkozik a határon túli írók recepciójával, azt mondja, nincsen. Azt mondja, együtt vagyunk. (Pohár vörös.)

Egy másik est éppen útba esik. Hová tartunk mi. Kik? Mi, írók. Milyen írók? Dubb László, Miklóssi Szabó István, Papp-Zakor Ilka, Tófalvi Zselyke nem tud, nem akar, nem szeretne válaszolni, jogosan, magunk se tudnánk, bár tendenciákat látunk. Mindenki hamar a személyes tapasztalatok kisvizére evez, mik lennének az íróság körülményei. Nem lehet versenyezni az impozáns villában depresszionáló angol író lehetőségeivel, amennyiben a magyar író tanít is, és nem soroljuk, mi minden más egyéb teher követeli még a maga jussát. A könyv hordozza íróját, az író a könyvét, mondja Miklóssi, igen. (Pohár vörös.)

Könyvvásári sétánkon a kánon témakörébe botlunk. A magyar irodalom szűkös és sértett, a frusztrációitól megszabadulni nem képes kisüzem, Szántó T. Gábor szerint a másik gyanakvó fürkészésénél, az éremtáblázatok görcsös akarásánál sokkal fontosabb lehet a kipillantás. Külföld, Andi, látod? Érdekes, ahogy elmeséli, hogyan hatottak rá a világpéldák, az archaikusabb Singer, a finoman formabontó Malamud vagy a zsidó életet radikálisabb ruhatárba bújtató Roth. Garaczi Laci Nincs alvás című könyvének kritikai belháborúját említette, ahol ő, a szerző ámulva nézte a kritika pozicionális kardkikardját, akkoriban vagy ötven írás kritikai varjúmadara keringett a könyv körül, s a diskurzusban a kritika a legkevésbé sem az olvasót igyekezett meggyőzni vagy orientálni. Fontos a fejünk fölötti harc, meg nem is. Rossz, ha seprűzik vagy korbácsolják a művet, de legalább beszélnek róla, mert a részvétlenség csöndjénél fájdalmasabb nincsen. Az est folyamán és máskor is fölmerült a Holmi neve, ami határozottan kánonképző intézmény volt, amíg volt.

Fekete Vince arról beszélt, Szilágyi Domokos árnya hogyan fedte le Hervay Gizella költészetét, mígnem Hervay lírájára ő, személyesen hogyan talált újra rá, hogyan vélt érvényesebbnek egy tárgyiasabb és kevésbé patetikus versbeszédet a Halálgyakorlatok írásakor.

Vannak-e hiányzó, nem a helyükön kezelt írók?

Nevek röpködnek, persze, a zseniális, korán elhunyt Mózes Attila. Sziveri János a Vajdaságból. De ha már akkor, Domonkos is. (Az az egy, kormányos vers, ugye, hordónehéz Balla-bor.) Székely János és az ő Nyugati hadteste. Mi itt emlegetjük Vida Gábort is, akinek a dadogás-regényét szépen fogadták, de az azt megelőzőt, az Ahol az ő lelke című, ha úgy tetszik, Trianon-regényét, ami olyan hangon szól, amely bizonyára hiányzik a magyar irodalomból, nem annyira. Pedig emelkedett és esszéisztikus, a formált mondatokat érzékien és gondolatilag is mozgató, nagyszerű próza.

Összefoglalva: kánon van, de nincsen. Sok kánon van, egyik sem érdekes. Azért érdekes a kánon, mert megtudjuk, kit kell olvasni. Akkor aki nincsen a kánonban, azt nem kell olvasni? Felesleges építgetni a kánont, de azért beszüljünk róla. Rohadj meg, kánon. Szeretlek, kánon. Gyűlöllek. (Xanax, három pohár fehér román Chardonnay, illetve négy.)

Egy másik reggel a Székelyföld szerkesztője, Fekete Vince könyvbemutatójára érkezünk, Halálgyakorlatok. Anyaversek megrendítő gyűjteménye. A költő előző kötete, a Vargaváros után nem föltétlenül tudta, hogyan tovább, mígnem lelken ütötte a mondat: „Hová tűnt anyám emlékezete?” Lehet erre válaszolni? Nem lehet. Szükséges a kérdéshez beszélni? Hogyne. Máris kicsorgatott a fájdalom magából egy, kettő, tíz verset, nyelv is lett, a költő rálelt a megszólalás sajátos adekvátságára. Számba vehette a halál egyediségét, és annak hirtelen bekövetkezte helyett a drámai folyamatot kezdte figyelni. Nézem, végül is hogyan távozik elfakult elmével anyám. Vannak-e modellek a megszólalásomban. Ha vannak, föl kell oldódniuk az egzisztenciálisban. A költészetnek az lenne a dolga, hogy föltámassza a halottakat. Meg hogy visszaadjon morzsákat az elveszett emlékek sokaságából. Ez a személyre szabott emlékvesztés, az anya demenciája, a világból való lassúdad és gyötrelmes távozás univerzális élménnyé tágul. EP mondja Tar Sándorról, azok helyett beszélt, akik nem tudnak beszélni. Fekete Vince az édesanyja helyett beszél, megrázó verseket olvas, itt terjesztjük az igét, a Halálgyakorlatok kis könyvbe préselt igazán nagy költészet. (Üveg fehér, kettő.)

A városi zsinagógába Dubb László, aki mellesleg karikaturista, novelláit és karcolatait románul írja, sétáltatja az érdeklődőket. Ma 170 zsidó polgár él a városban, és 83 valóban az, a háború előtt 5400 fő volt. A templom gyönyörű, sabbath is tartható, rendre kitelik a minyan. A zsidó mibenlétet bemutatandó, a zsinagóga udvaráról kicsiny, de impozáns múzeumba léphetünk, ahol feltárul a holokauszt előtti vásárhelyi zsidóság virágzó élete, képek, tárgyak, makettek formájában. Híres emberek képei. Náluk, lehet az zsinagóga, múzeum, az ajtók mindig nyitva vannak. Nem zárnak. Nem kell bezárkózniuk, és nem is akarnak már zárva lenni. (Több pohár kóser vörös, koccintás, szmájli.)

Szőcs Petra és Korpa Tamás költők közös estjén, Marosvásárhelyen idézik meg Kolozsvárt. A gonosz falu legszebb lakói és a Házsongárdi live című kötetek bemutatója. Mi a város. A gyermekkor, ami elvész, ami megvan, és nem a tiéd már, nem is lesz, egyebek. Ami befogad. Nem fogad be, egyebek. Talán Korpa mondta a legszebben, kapok, adok, adódik, e három fogalom egymásutániságának a rendje, kézen fogva járnak utcán, ölelnek kapualjban, főtéren, hallanak városzajt, látnak eltévedt vagy tévelygő elődöket, szóval hogy ez, kapok, adok, adódik, lenne egy városemlékezet kevéssé harsány szentháromsága. Szőcs Petra költészetének, mi ezt így mondanánk, van egy szépségesen szürreális széljárása, amely nem a hagyományos logika mentén kocogtat mozgásra bírt faágával üvegablakot. Nézz ki a világba, ember. Láss tótágast álló beszélőt és maskarát öltött másik embert. Láss földre hullt eget, égre hullt földet. A nyelv csupaszra játszott egyszerűségéből csinál hallatlan bonyolultságot, és a bonyolultságot radírozza egyszerű, meghökkentő és szürreálisan szép eseménnyé. Gyermeklány beszélget így a halállal, míg az hajszálanként kéri a babája hajzatát. Szeretsz? Igen. Ez igaz. Nem szeretsz? Szeretlek. Ez nem igaz. Upsz. (Lehetséges versidézet Szőcs Petrától, vörösborba mártogatott csokiszelet.) Kérdés még: lehet-e találni verset. Hogyne, vers van mindenütt, földön, égen, kabátzsebben, a pöcegödör mellett. Egy kósza név verset szül, amiként egy elszólás, vagy amit Szőcs Petra mond, most hallotta, betömnek egy strandot. Tömnek, temetnek, beföldelik. A medence sorsa. Máris vers, nem?

Elsétálunk szombat este a színház dugig megtelt Kisterméig. A női jelző jelentősége a magyar irodalomban, ez a rendezvény címe, kizárólag hölgyek a pódiumon, Péntek Orsolya, Kiss Noémi, Papp-Zakor Ilka, Berg Judit, Tóth Krisztina, Márton Evelin, Szőcs Petra, és aki kérdez, Torma Mária szerkesztő, Kalligram. De az estet rögzítő két kameraman is ifjú hölgy. A résztvevők egyetértenek, ez gettósítás, és női irodalom nincsen – Márton Evelin. Egy nőnemű szerzőt említve – Tóth Kriszta – mindig elhangzik az a szó, finom. És hogy szenzibilitás. (Xanax, Tiltott Csiki sör.) Kérdezték már tőle, hogy míg ő fölolvas, írónő, addig a gyerek ugyan mit csinál. A kölök be van zárva a gardróbba, kapott kekszet és vizet, megszokta. Patriarchális társadalom, férfiuralom, egy házaspár tagjait ugyanabba az antológiába kérték föl, apunak volt ideje megírni, anyunak nem, ollé. A nőket is vegzálja az a szó: írogatás. A felek megegyeznek, a női tapasztalatnak korántsem kell föltétlenül női szempontúnak lennie – mi az, hogy női szempont –, és ha van a szövegnek társadalmi tétje, akkor a férfi jobban és látványosabban hozzáfér akármilyen témához, sajnos. Honor, díj, megélhetés, satöbbi. Az akut problémák. Például a holokauszt női szemmel kevéssé tudott, miért. Rudnóy Teréz, Palotai Boris vagy Beney Zsuzsának a Sorstalanság előtt született ilyen tárgyú művei enyhén szólva kiesnek a közvilágítás irodalmi fényköréből. Pedig. (Szomorkás, egyre oldottabb borozás, vörös.)

Az utolsó napon elsétálunk Kiss Noémi karácsony a dunán című novelláskötetének bemutatójára, Vida Gábor kérdezi, aki bejárta már Kisoroszi környékét. Nádas Péter rémregénye is e helyütt ijesztgeti nagyon lelkes vagy ellenkező olvasóját. Kiss Noémi beszámolójában élénk és erőteljes ecsetvonásokkal láthatjuk a Dunát, ezt a monstrumot. Életveszély benne úszni, könnyen odavész az óvatlan. Mindig pislognak mécsesek a szigetcsúcson. Sok. A sziget szegényebb tájékán még mindig előfordul, hogy a jóravaló férj befalazza a kedves feleségét. (Itt is van nohabor?)

Legmegrázóbb élményünk talán Az angyalok átjárója című kötetbemutató, Elek Tibor kérdezi, Szakács István Péter író olvas. Ő székelyudvarhelyi tanár különben, sok megírt könyvvel. Mi akkor érünk oda, amikor már senki nincs az emeleti traktusban, üres széksorhoz szól a fölolvasás, a sor szélén talán két nő, az író meg olvas a fölszűrődő hangzavarban, lent a placc, a piac, a gyülekezet, lent a tömeg hullámzó, nem szűnő hangoskodás, a hullámok tánca, lent a tenger, itt fent a magányosan keringő, első hallásra is szépen formált mondatok, amiket senki nem hall, és hangzanak mégis. Az író éppen azt olvassa, és ettől személyesen megrendülünk, hogy repülőn utazik, emelkedik vele a gép, majd hirtelen rázkódni kezd. Aztán simulás. Valaki rettenve kérdi a légiutas-kisasszonyt, tessék mondani, mi volt ez. Nincs válasz. Vagy nem halljuk. Mert akkor nagy, felhők fölötti csönd lesz.