Légüres terek

A legapróbb hibáinkkal sem tudunk szembenézni, csakhogy az igazság végül ránk kopogtat, és ez beláthatatlan társadalmi eszkalációt okozhat – állítja Darvasi László író-költő, akinek a minap jelent meg Az év légiutas-kísérője című új novelláskötete.

– Kezdjük kivételesen a végével, a köszönetnyilvánítással. „Az író hálásan köszöni hazájának és hazája állampolgárainak, hogy segítették és támogatták a könyv megírásában.”

Ez egy ironikus gesztus. Amikor az új könyv testvére, az Isten. Haza. Csal. megjelent, a szomszédom megállított, hogy miért írok ilyen csúnya történeteket. Ő persze szebb világban szeretne élni, de ha már mégis ilyen pocsék az életünk, akkor legalább hadd olvasson szebb dolgokról. Igen, ő az olvasó, akinek a vágyaival sajnos egy novella nem törődhet, bár róla is szól. Tisztelem az álmait, de az élete jobban érdekel.

– Akkor is áll ez a köszönet, ha az ország didaktikus?

Szisztematikusan propagandaországgá lettünk, ahol kényelmes irodákban, vasalt öltönyökben és elegáns kiskosztümökben találják ki az ellenségképeket, és nap mint nap sulykolják. A gépezet kialakítása és működtetése történelmi bűn, természetes, hogy az emberek több színt és naposabb életeket szeretnének élni és láttatni. Íróként nem tehetem meg, hogy ne vegyem észre a drámát. Azt pedig nem az óriásplakáton látom, és nem is a bécsi török negyedben.

– „Az ember mások történeteivel foglalkozik, azokat jegyzi le, azokat fogalmazza, miközben csak magáról akar beszélni” – írja kötetének egyik történetében. Ez tekinthető ars poeticának is?

A kötetben 32 novella közül csak néhányat írtam egyes szám első személyben, ők például nők. Bár ez mindegy is, mert miközben írom, én vagyok a cigány kisgyerek, a határvadász, aki keresi a bujkáló migránsokat, a gombaszakértő, akit megmérgez a felesége, vagy a marosvásárhelyi mozigépész, aki megváltoztatja a sokszor levetített Országúton befejezését, mert elege van a boldogtalan lezárásból.

– Novelláinak vidéki szereplői küzdenek a makacsságukkal, és sokszor mintha képtelenek lennének ebből engedni. Gondtalanabb így az életük, vagy épp ezzel nehezítik meg?

A rögeszmék elfogadásával együtt rendkívüli erő és túlélési ösztön munkál az emberekben, ami nélkül az ország nem maradhatott volna fenn. De a magyarok ilyen nyomást és frusztráló képmutatást hosszabb távon nem szoktak elviselni. Ez az ország egyelőre nem veszi tudomásul, hogy arcpirítóan keveset kínálnak neki, és nagyon sokat kérnek tőle. De valamilyen formában vége lesz ennek a centralizációs rémálomnak. Talán nem is választásokkal, nem tudom. A novelláim hőseinek életét elég erőteljes dac és ellenszegülés működteti. Még akkor is, ha sokan idős, halálközeli emberek vagy számkivetettek. De nem közéleti novellákat írtam, remélem.

– A gombaszakértő halála, a Reiner verse vagy a Szép csöndben egy utolsót szúrni című novella főhősei viszont fellázadnak, amitől tragikus fordulatot vesz az életük.

Az igazság természete az, hogy előbb-utóbb valamilyen formában, bármekkora is a nyomás vagy a manipuláció, föltör. Kreálhatsz pökhendi teóriákat, dugdoshatod a gyerek szájába a brüsszeli negrót, aztán te leszel érintett. Te is. Ez mozgékony, szorgalmas, rafinált autokrácia, aminek a pónilova elég sebesen a diktatúra felé üget. Egyre tágasabb társadalmi köröket bántanak meg. Mind több az érintett, nem? Szerelmes levelet küldözget a tanügy, érkezik a gázszámla, hazajön a nagyvárosból a lány, és egy másik lány kezét fogja.

– A novellái szétesett társadalmat tükröznek, és mint az Isten. Haza. Csal. kötetében, ezúttal is erősen él a sejtetés eszközeivel. Mintha semmi sem lenne egyértelmű ebben a világban.

Azt szeretem, ha a mű nyitott marad. Ha nincs egyértelmű megoldás, vagy ha van, akkor az olyan ütés legyen, amit soha nem lehet elfelejteni. Képzeljünk el egy tágas épületet, ahol minden ajtó és ablak tárva, keresztül-kasul csapkod a fény, bever az eső, átfúj a szél, maradtak mindenféle nyomok, de nem lehet eldönteni, pontosan mi történt. Amit látsz, attól feszült, bizonytalan leszel. Félsz tőle. Nevetsz rajta. Bajt, tanácstalanságot érzel. Aki ebbe a novelláskötetbe belelép, ilyen házba téved, azzal a döbbenettel szembesül, mint az első történet felügyelője a Gombaszakértő halálában. Hozzákezd egy nyilvánvalónak tűnő nyomozáshoz, és talán nyomban megmérgezik. Ilyen kötet. Mérgezett gombapörkölt. És belehal az olvasója, hacsak nem írják át a történet végét, mint az öreg marosvásárhelyi mozigépész.

– A Peruvian Airlines kamasz fiú szereplője szerint a világ minden ember előtt rejteget egy-egy személyre szabott titkot, közös titkok viszont nincsenek. Valóban?

A titok kimerült abban, hogy egy elzabrált házból elvitted a bútort, három per hármas voltál, besúgtál, gazdasági sikkasztó voltál, karriereket tettél tönkre. A titkaink sokszor kisstílűek, komolyabb bátorság sem kellene a szembenézéshez, de valamiért mégsem tesszük meg. Az ember úgy van vele, hogy amíg azt látja, az ország vezetői tévedhetetlenek, addig ő miért vállalná a felelősséget? Ez is lehet egy titok önmagában. De inkább kevéssé érthető.

– Létezik olyan titok, amit Darvasi László rejteget a világ elől? És olyan, amit ön elől rejteget a világ?

Hat-hét évvel ezelőtt csaknem meghaltam, és tíz napig mesterséges kómában voltam, álmodtam a valóságot, egy hónapig heverésztem a Korányi intenzívjén. Aztán megmaradtam. Azt gondoltam, nem rémülök meg a továbbiaktól, úgy fogok élni, ahogyan eddig, de később úrrá lett rajtam egy elég mélyen gyökerező rossz érzés. Nevezzük fémsodronyokból szőtt dög nehéz depressziónak. Esett bent az ónos eső. Azt mondtam a pszichológusomnak: „Úgy fogok önnel beszélni, mintha Istennel beszélnék, mert annak, hogy valamit elhallgassak vagy megmásítsak, nincs értelme.” Nem az igazat akarom mondani, olyan nincsen. Olyat akarok kimondani, ami van. Lenni az őrület realitása vagy a realitás őrülete. Ami van, azt emeljük meg picit. Meg lehet tenni. Magamat kimondani semmiképpen sem rápillantás a titokra, de lényeges megkönnyebbülés lehet. Fölszabadító érzés volt kinyílni. Beszélve írtam egy gangra néző kis szobában, írtam egy másik ember gyógyító figyelme közben, ahogy mindig is, állandóan írok. Ha hallgatok, akkor is írok. Titok nincs. Nem tudok arról, hogy lenne. De azt nagyon szeretném, ha a csodálkozásra való hajlam nem hunyna ki belőlem. Benne vagyok egy nagyregényben, ami most másfél millió karakter. Kettő. Magyarok a huszadik században. Nem akarnak meghalni. Nem tudnak. Érdekel, hogy ebből a könyvből, amit én írtam, mit fogok megtudni. Évekig benne a piramisban, rakosgatod a téglákat, mint Ország Lili, vagy fested a mindent, mint Turner, és amikor vége, lehet, hogy akkor vár a titok. De ha nem vár, az se baj.

Bittner Dániel