Magyar Narancs, 2025/23. szám, 2025. június 4.
Nyelv és neurózis
CSERESNYÉSI LÁSZLÓ
„Hogyha támad az ellenség, / gonoszoknak odavág, / dirr-durr, odavág, / sose bántsák a hazát.”
(Weöres Sándor: Megy az úton a katona)
A nyelvművelést ma sokan áltudománynak tartják, a nyelvművelőket pedig dilettánsoknak és sarlatánoknak. Az ilyen beszéd persze nem sok vizet zavar, mert már az iskolában is azt plántálják a fejünkbe, hogy nyelvünk védelme nemzeti ügy, melynek frontharcosai a nyelvművelők. Ők a mi hőseink. Nyelvhelyességi tanácsot kérünk tőlük, és elpanaszoljuk nekik, hogy egyesek milyen hibásan beszélnek magyarul. A nyelvguru pedig sóhajt egyet, és azt mondja: türelem s megértés kell ide, mert a hibát kell gyűlölni, nem pedig az embert.
Magyarul a nyelvész szó első jelentése ’nyelvművelő’, bár a nyelvész csak a nyelvek leírásával foglalkozik, míg a nyelvművelő munkája az elit nyelvi normájának a terjesztése és ápolása. A nyelvművelő a beszélők nyelvhasználatát kívánja „helyes irányba” terelni. Ha valaki azt mondja, hogy el tudnák menni, a nyelvművelő felvilágosítja, hogy a tudnék alak a helyes. Ezt persze nemcsak a nyelvművelő tudja megtenni, hanem bárki, aki ismeri az elit nyelvhasználatát. Mégis a nyelvművelő szavára figyelünk, mert ő érti, úgymond, „nyelvünk belső logikáját”. A nyelvművelők egyébként mindig is úgy vélték, hogy a helyesség kérdésében a pórnép és főként angol nyelvű szakirodalmat olvasó, sehonnai nyelvészek helyett csakis a Magyar Nyelvőrt olvasó nyelvművelők a kompetensek (Élet és Irodalom, 1997. május 9. és 24.).
Úgy gondolhatjuk, hogy „a magyar nyelv belső logikája” tudományos ismeret, amelynek alapján ítélkezni lehet helyes és helytelen felett. A nyelvművelők állítólag „a jó́l megalapozott elmé́letbő̋l, azaz a nyelv szerkezeté́nek elmélyedő̋ tudomá́nyos bú́várlatából” indulnak ki (Papp István: Magyar nyelvtudomá́nyt!, 1939). Nos, ha a „helyesség” megítélése valóban tudományos alapon történne, akkor lehetne érvelni az állítások mellett vagy ellen is. Például úgy, hogy a logika szerint (?) mindig a szabályos ragozások „jobbak”, tehát a tudnék helyett a tudnák a helyes, mert ebben a ragozási sorban végig „á” van, csak az első személyben van „é”: tudnék, tudnál, tudna, tudnánk, tudnátok, tudnának. Vagy kijelenthetnénk, hogy az ama fa alatt ~ azon fa alatt a helyes forma, nem pedig a terjengős és otromba az alatt a fa alatt szerkezet. Ez persze okafogyott okoskodás. Más példa: egyes nyelvekben a 2, 3, 4, … stb. tőszámnevek mellett a főnév többes számban áll (pl. two boys), másokban meg egyes számban (pl. két fiú). Melyik a logikus? Még egy példa: egyes nyelvekben összehasonlítás esetén -nál/-nél típusú rag van (pl. Éva Márknál okosabb), más nyelvekben meg -tól/-től típusú (pl. Éva Márktól okosabb).
A nyelveknek nincs a használattól független „logikájuk”: a logikára való hivatkozás csak arra jó, hogy tudományos színezetet adjon valaminek, ami puszta tapasztalati ismeret. Ha valami megjelenik, elterjed egy nyelvben, és a beszélők használják azt a szót vagy kifejezést, akkor az előbb-utóbb helyesnek minősül. Ezt már Horatius is tudta, aki az Ars poetica című művében így fogalmazta meg, hogy mi a helyesség alapja: „Feltámad sok már feledett szó, és feledésbe / hull sok most kedvelt, ha talán így dönt a gyakorlat, / mely legfőbb mérték, törvény, bíró a beszédben.”
Tudhat-e egyáltalán a nyelvész vagy a nyelvművelő többet a nyelvről, mint bármelyik más, tapasztalt magyar beszélő? Tudhat, de az a tudás a „helyesség” magyarázata szempontjából teljesen mellékes. Például mindenki ismeri a hadd írjam alá típusú szerkezetet. Tudjuk, hogy ez a mai köznyelvi norma, de nyilván sokan hallották vagy olvasták már a hadd írom alá és a hadd írnám alá változatokat is. A nyelvész tudja, hogy a régi magyarban tipikus a feltételes igealak, pl. a Jókai-kódexben (40): „parancsolá társ[a]inak, hogy őhozzá senki ne menne”. Vagy Drágffy János ispán egyik levelében (1524): „kérem kegyelmedet, írnál egy levelet neki”. Ennek a tudományos ismeretnek azonban semmi köze ahhoz a tapasztalati tudáshoz, hogy a mai nyelvben mi az elfogadott alak. Nem a tudósok és írók döntenek a helyességről, hanem pont fordítva van a dolog: a beszélők a nyelvhasználatukkal folyamatosan „üzennek” egymásnak és a nyelv ítészeinek, azok pedig csak regisztrálják az élőnyelv tényeit és értékítéleteit. A tapasztalt nyelvhasználók (szülők, tanárok, szerkesztők) is a többség „nyelvi üzeneteit” ismerve adnak tanácsot a kevésbé tapasztaltaknak. Hiszen a társadalom megbélyegzi azt, aki nem úgy beszél és ír, ahogy elvárják. Ha ugyanis például egy „vidéki”, mondjuk székelyföldi magyar azt mondja: Holnap elültessük a petúniákat, akkor ebből sokan arra következtetnek, hogy ők az illetőnél okosabbak.
A nyelvművelők nem csupán a nyelvi normát terjesztő pedagógusként látják önmagukat. A reformkorból itt felejtett harcosok ők, akik hisznek abban, hogy jövőnk záloga a tiszta és egységes nemzeti nyelv, amelyet sem a bárdolatlan nyelvjárások, sem az idegen nyelvekből átvett elemek nem szennyeznek. Mert ők dirr-durr oda is vágnak, ha kell. De vajon kell-e?
1791-ben a Magyar Királyságon belül tíz emberből hat nem tudott magyarul, ezért erős visszhangja volt Herder jóslatának, miszerint néhány évszázad múltán már a nyelvét sem lehet fölfedezni a magyaroknak. A magyar azonban az ország hivatalos nyelve lett (1844), a kisebbségek részben elmagyarosodtak, majd jórészt az országhatárokon kívülre kerültek a trianoni döntés következtében. 1920-ban az új határok között már a lakosság 89,6 százaléka vallotta magát magyar anyanyelvűnek, a magyarul nem is beszélők száma pedig csak 257 530 fő volt. A rendszerváltás után a nemzetiségek a lakosság 2,24 százalékát tették ki (1991), jelenleg ez 1,2 százalék (2022). A magyar egyike annak az alig félszáz nyelvnek a világon, amelynek tízmilliónál több beszélője van. 2024-ben a világ 7 ezer nyelvének a fele stabil, 30 százaléka veszélyeztetett, további 15 százaléka pedig a kihalás határán áll. A magyar nyelv viszont az élet minden színterén használatos: az iskolában és a családban, a munkahelyen, a templomban és a bíróságon stb. Nem szakadozik a hálózatrendszere, a nemzedékek közti továbbadása az országhatáron belül folyamatos.
Az Alaptörvény kimondja, hogy „az állam védi a magyar nyelvet”. De mitől? Nem a határon túli magyarok nyelvéről van szó, amely valóban veszélyeztetett. A nyelvművelők a határon túli magyar nyelvváltozatokra úgy tekintenek, mint a köznyelv megrontóira. Van, aki egyenest a herderi jóslat beteljesülését vizionálja (Balázs Géza: „A magyar nyelv elé mozdításáról…”, 50. oldal). De itthon a nemzet és a média felesküdött a magyar nyelv védelmére: bármelyik párt csillogó szemű politikusai ott statisztálnak minden eseményen, ahol nyelvünk gazdagításáról és tisztaságának megóvásáról van szó, aminek nemzetstratégiai jelentősége felől egy szemernyi kétség sem lehet, ugye.