Magyar Narancs, 2025/6. szám, 2025. február 5.
Nyelv és neurózis
CSERESNYÉSI LÁSZLÓ
A nyelvről alkotott (népi) tévhiteket „nyelvi babonáknak” szokás nevezni. De korántsem igaz az, hogy a nyelvtudósok mindig tényeken alapuló bölcsességekkel gazdagítják a nemzetet, míg a dilettánsok mindig csak butaságokat beszélnek, lévén érzelmes és babonás természetűek.
Hallgatom a Klubrádiót: egy erdélyi színészekkel forgatott filmről szólva egy nő megdicséri a színészek és a rendező romlatlan és tiszta magyar beszédét. A rendező ekkor közbeveti, hogy ő nem is erdélyi. Az így keletkezett zavart szerencsére sikerül azzal elhárítani, hogy valaki megjegyzi: talán hatott a rendezőre az erdélyi beszédmód. Mint az iskolában tanultuk, Arany János, aki a legjobban tudott magyarul, és aki a legtöbb szót használta, ugye, kis híján maga is erdélyi volt, mert Nagyszalonta a partiumi Bihar megyében van.
A nyelvészek sem bölcsebbek a pórnál. Például már az összehasonlító nyelvészet születését megelőzően, Leibniz (1646–1716) óta él a tudósokban az a tévhit, hogy az őstörténetet, a népek eredetét csakis a nyelvek összehasonlítása révén lehet feltárni. Ma már elvileg mindenki tudja, hogy a nyelv és a nép eredetének a vizsgálata nem ugyanaz, bár sok nép megtartja az eredeti nyelvét. Újabban a magyarság eredetét régészeti-genetikai vizsgálatokkal akarják tisztázni: ez érdekel mindenkit, nem az, hogy a nyelvünk legősibb rétege finnugor. Persze eleve nem a honfoglalók vére csörgedezik a mai magyarokban, de akkor is bosszantó, hogy a „vér” és a „nyelv” története más. Európában a középkor óta tucatnyi nép váltott nyelvet. A nyelvváltást csupán a családok szintjén érzékeljük. Például Mary Ann MacLeodnak és családjának az első nyelve a skót gael volt, Frederick Trump és két testvére pedig német nyelvű családban nőtt fel. Azonban Fred és Mary Ann fia, bizonyos Donald már csak angolul beszél.
A komoly tudósok komolytalan kijelentéseinek tényként való elfogadása és kritikátlan továbbadása vezet el a tudományos tévhitek beágyazódásához. Mintegy fél tucat nyelvtudós értekezik például a „primitív emberek” vagy a „fiatalok” szókincsének fogyatékos voltáról, illetve az „egyes egyének” szókincsének méretéről – bármiféle konkrét vizsgálat nélkül. Már Max Müller (1823–1900) oxfordi professzor is utalt egyik előadásában Alexander D’Orsey könyvére, amelyben az egy „szavahihető falusi lelkészre” hivatkozott, aki szerint a parókiájában a napszámosok szókincse 300 szónál kevesebb lehet. (D’Orsey: The Study of the English Language, 1861). Max Müller (Müller Miksa), a nyelvészet ünnepelt tudósa volt, akiről azonban „turáni-elmélete” (1854) kapcsán Telegdi Zsigmond professzor megjegyezte, hogy „nagy fantáziával megáldott és megvert tudós volt” (magyarul 1874).
Egy enciklopédiában (1993) olvasom azt a már régóta velünk élő „kalkulációt”, miszerint „az iskolába lépő gyermek szókincse mintegy kétezer szóra tehető; az átlagosan iskolázott serdülőé hat-hétezerre; egy magasan képzett, sokoldalú érdeklődésű értelmiségi 50 ezer szót is ismerhet, nagy íróink ennél is többet”. Még Nádasdy Ádám tanár úr is kijelenti (Milyen nyelv az angol?, 2024), hogy az átlag angol (vagy magyar, tehát „nyugati”) ember szókincse a szunnyadóval együtt szerényen kalkulálva 3–5 ezer, passzív szókincse ezen felül 5–10 ezer, tehát az össz-szókincse 8–15 ezer között van. Más tudományágak művelői is beszélnek egyes csoportok „nyelvi deficitjéről”. Talán emlékszik az olvasó arra, hogy egy kiváló magyar neveléspedagógus úgy tíz éve azzal borzolta a szülők kedélyét, hogy leszögezte: a magyar tanulók szókincse 1800 szó.
Az idézett enciklopédia szerint „a magyar nyelv szókészletét mintegy 800 000–1 065 000-re tehetjük”. Tisztázatlan, hogy mi számít egy szónak, mi kettőnek. Ez már abból is sejthető, hogy ugyanannak a szerzőnek az összes művei alapján összeállított (tehát véges számú „szó” alapján szerkesztett) írói-költői szótáraiban sem azonos a címszavak száma. Elhiszem, hogy Arany János a költői műveiben 22 423 különböző szót használt (Beke József: Arany-szótár), azt is, hogy 35 000 szót, a számítógépnek még azt is, hogy Arany összes művében 59 697 szó fordul elő. Shakespeare műveinek összes szóelőfordulását a közvetlen kontextusokkal együtt felsoroló szótárakban is eltér a címszavak száma. Az Open Source Shakespeare Concordance például 28 827 címszót vesz fel, míg a Milyen nyelv az angol? 105. oldalán az áll, hogy „Shakespeare összesen 17 677 különféle szót használt a műveiben”.
A túró, túrós, gombóc három szó, a túrógombóc = túrós gombóc) pedig egy újabb? Két szónak számít a házi feladat vagy a papír zsebkendő, noha ezek fogalmi egységet alkotnak? Ugyanaz a fejez ige van a befejez és a kifejez szóban? A szó meghatározását nehezíti, hogy a tőszavakat toldalékolni lehet, pl. szám > meg-szám-lál-hat-atlan-ság. A szavakat kombinálva összetett szavakat lehet alkotni, pl. mozgássérült-ellátás. Ezt olvastam ma: „A penetráns buké a pálpusztaiság szerves része.” Van tehát a magyarban pálpusztaiság szó. Van csontrágás is, bár még a nagyszótárakban sincs ilyen címszó, noha a csontrágás szó megvan már Baranyai Decsi Jánosnál is (Adagiorum, 1558, I.v.8): „Fogas ebnek való az csontrágás.”
A Magyar értelmező kéziszótár 73 672 címszót tartalmaz. Ha ezeket elemekre bontjuk, ebből a szótövek és tőváltozatok száma 16 790 (például levegő ~ lég-). Ezekhez 1003 különféle toldalék (igekötő, képző, rag) kapcsolható. A kétnyelvű nagyszótárakban a címszavak száma sok százezerre rúg. Még a ténylegesen használt szavak tömege sem szerepel a szótárakban, a lehetséges szavak számáról meg fogalmunk sincs. A kombinációk száma milliós nagyságrendű lehet. Nem tudhatjuk, „hány szó van a magyarban”, mert nem egy zárt halmazról van szó, amelynek elemeit megszámolhatjuk.
A beszélő szókincsének a mérete tesztelhető. Létezik erről jó szakirodalom, például D’Anna és Zechmeister: Toward a meaningful definition of vocabulary size, Journal of Reading Behavior, 1991; Brysbaert et al.: How many words do we know?, Frontiers in Psychology, 2016 stb.
2002-ben én is próbálkoztam egyetemisták szóismeretének a felmérésével két, száz-száz „nehéz” hívószóból álló lista segítségével. A feladat az volt, hogy minden hívószót négy „rokonszó” valamelyikével kellett párosítani. Aki összekapcsolta az alabárd szót a fegyverrel, az akó szót az űrmértékkel, az ászok szót a hordóval, az „nyelvileg ismerte” a hívószót, bár biztos nem tudott volna lerajzolni egy alabárdot, nem tudta, hány liter egy akó, és nem tudta, hogy az ászok egyfajta gerenda. Jók lettek az eredmények. A felmérésben csak 48 diák vett részt, így a dolog tudományos értéke nulla volt. De megértettem belőle, hogy már az egyetemisták szóismerete is a több tízezres nagyságrend sávjában mozog valahol, bármit is írnak erről hiszékenységünk vámszedői – a nyelvtudósok.