Nyelv, presztízs, imázs

Az alábbi írás a nyelv és identitás viszonyáról szól, ami szerintem sokkal bonyolultabb dolog annál, mint hogy egyszerűen elfogadjuk azt a kézenfekvőnek tűnő tételt, hogy „a nyelv a nemzeti identitás legfontosabb eleme”.

Gondoljunk például arra, amit én csak nemrégiben tudtam meg, hogy Ukrajnában nagyon sok ukrán identitású embernek orosz az első nyelve. Azt annak is tudni lehetett, aki nem volt az ukrajnai nyelvkérdés szakértője, hogy a 16. század óta folyt a nagyhatalmi rivalizálás a „peremrégió” (Ukrajna) megszerzéséért, és ezzel majdnem egyidős az ukrán nemzettudat születése. Viszont új jelenség az, hogy, mint hallom, manapság már a városokban élő ukránok is felemelt fejjel használják az ukránt a korábban beszélt orosz helyett. Elmond valamit az identitás és a nyelv viszonyáról az is, hogy Tarasz Sevcsenko (1814–1861), az ukránul író költő a testvérét figyelmezteti arra, hogy szíveskedjen eztán a neki küldött leveleit ukránul írni. A „nemzeti öntudat” és a nyelv kérdése nyilván összefügg, mindazonáltal egységes ukrán helyesírás csak 1904 óta létezik, a nyelvi normát megtestesítő nyelvtanok és szótárak is csak a 20. század elejétől jelennek meg.

Viszont Japánban például elég régóta értekeznek arról (még komoly természettudósok is), hogy „a japán nyelvszellem” (kotodama) a japánság lényege, mivel az anyanyelv mint­egy kitörölhetetlenül „formatálja” a japán ember agyát. A japán emberek ezért másként érzékelik a hangokat és ízeket, másként gondolkodnak, mint a külföldiek, miközben két japán akár telepatikusan, szavak nélkül is megérti egymást (ishin-denshin). Egyébként, túl a nyelvi miszticizmuson, a nemzeti ideológiának is része szokott lenni az a vélekedés, hogy a közös nyelv a nemzetállam fennmaradásának az előfeltétele. Valójában azonban számos példáját ismerjük annak, hogy a közös politikai akarat fölülírja a nyelvi egység hiányát, csak ezt a tényt a kelet-európai agy nehezebben képes feldolgozni, mint a nyugat-európai. Mert az másként van formatálva.

Egy nyelv szerepét és státuszát az imázsa és presztízse is meghatározza, ami persze gyakran változik. India első alkotmányának a megalkotói például a független állam egyik hivatalos nyelvének (a hindi mellett) az angolt választották, ugyanakkor azt tervezték, hogy a brit kolonializmusnak eme sötét maradványát néhány éven belül lefokozzák, azaz valamiféle marginális iskolai tantárgyat csinálnak belőle. Az angol nyelv indiai változata közben azonban a gyarmatosítók stigmatizált nyelvéből egyszerűen a kultúrák közti kommunikáció nyelvévé alakult át. Ma 200–250 millió indiai beszéli, és régen kialakult egy indiai norma is – sajátos nyelvtani szabályokkal és szó­kinccsel, vö. például He didn’t come even. ’Még csak el se jött’ (mondatvégi even), free­ship ’ösztöndíj’, ragging ’zaklatás’, bus stand ’buszmegálló’ stb. Az „elegáns oxfordi kiejtés” nimbusza megmaradt, de az indiai értelmiségiek láthatóan nem tesznek erőfeszítést, hogy felemelkedjenek a brit nyelvi norma szinte éteri magasságaiba, egyszerűen indiai angolt beszélnek. Kivételt képez egykori professzorom felesége (maga is jeles nyelvész), aki egyetemi előadásait briliáns oxfordi angolsággal tartotta, közös ebédeink során viszont mindig visszaváltott az indiai angolra.

Egy nyelv presztízse és imázsa nem pontosan ugyanaz. Amikor például a világháború után megalakult Indonézia mint független állam, sok száz nyelve közül a jávai lehetett volna az államnyelv, hiszen a lakosság 43 százaléka ezen a nyelven beszélt. Ám az ifjú forradalmárok (zömmel a jávai anyanyelv beszélői – Sukarno későbbi elnök maga is) már az 1920-as években eldöntötték, hogy a modern nemzetidentitás érdekében a feudális hierarchia stigmáját hordozó jávai helyett egy maláj dialektust fognak az új állam hivatalos nyelvévé tenni – ezt hívják ma „indonéznek”.

Az identitás szót állítólag egy Martianus Capella nevű észak-afrikai tudós hozta létre valamikor az 5. században (idemptitas alakban, a latin idem ’ugyanaz’ szó alapján). A szótörténet kutatói szerint az identitás (francia identité) már a 17. században is előfordult „az egyén által kinyilvánított vagy a környezete által vélt csoporthoz tartozás” értelmében, de csak az 1950-es években vált a szociálpszichológia kulcsfogalmává és központi kutatási témájává. A nyelv kérdése természetesen azonnal megjelenik ebben az összefüggésben, és a nemzeti mozgalmakban a nyelvnek tulajdonított jelentőség átalakulhat kollektív pszichózissá is. Például egy fiatalember 1964-ben Madrász (ma Tamilnádu) államban benzinnel öntötte le magát és „Vesszen a hindi, éljen a tamil!” kiáltással követett el nyilvános öngyilkosságot.

Azonban a 19. század végén Palesztinában kétségtelenül jelentős szerepe volt egy közös nyelv kialakításának, mert a betelepülő zsidók két-három tucat különböző nyelven beszéltek. Egy litván zsidó tudós, Eliezer Ben Jehuda (1858–1922), és a nyomába lépő nemzedék teremtette meg az új nyelvet, a modern hébert, amely 1922-ben az angol és az arab mellett hivatalos nyelvvé vált Brit Palesztinában. A modern héber mesterségesen kialakított nyelv. Nyersanyaga, a régi héber szakrális nyelv, magas presztízzsel bírt, és az ortodox közösség egyes tagjai szentségtörőnek is minősítették az ötletet, hogy a szent nyelvet modernizálják, és akár kávéházi fecsegésre és rút pletykálkodásra használják. Ekkortájt egyébként tízmillió beszélője volt a világon a jiddisnek, a zsidók által beszélt legnagyobb nyelvnek, ami egy középkori német nyelvváltozatból alakult ki. Viszont Ben Jehuda és követői a hébert választották, amely azonban már a keresztény időszámítás előtti időkben sem volt beszélt nyelv. Az új nyelv elsajátításában tehát mindenki azonos eséllyel indult.

Még maga Ben Jehuda sem beszélte az új nyelvet, de amint kitalált egy új szót, sietett tájékoztatni a dologról a feleségét: mapuchit ’szájharmonika’, machlec ’dugóhúzó’… Az orosz anyanyelvű feleség hűségesen tovább­adta a fiuknak, Ittamarnak mindazt, amit az urától tanult. Ez a kisfiú lett a héber első anyanyelvi beszélője. Nem minden zökkenő nélkül, hiszen egy alkalommal a tudós rajtakapta a feleségét, amint egy orosz bölcsődalt énekelt a gyereknek. Ben Jehuda és követői létrehozták az új-régi nyelv iskolai tankönyveit, és 1888 őszén már megkezdte működését az első teljesen héber tannyelvű iskola. Sokféle fenntartás volt kezdetben a mozgalommal szemben: egy német filológus például kijelentette, hogy nem is egy ősi nyelv kelt itt új életre: az átlátszó fátyol egy közönséges európai nyelvet takar.

Először a Ben Jehuda szomszédságában élő négy család csatlakozott a nyelvalkotó mozgalomhoz. A tudós 1918-ban ír arról, hogy egy hű követője mindig héberül szólt a barátaihoz, de azok jiddisül válaszolgattak neki. Aztán az egyikük elunta a dolgot és így szólt: „Yechiel, miért csinálsz hülyét magadból? Nem tudsz jiddisül beszélni, mint minden normális ember?!”