Jakuzák és szamurájok – mindhalálig

Oscar Wilde írta egy dialógusában: olyan, hogy „Japán”, talán nem is létezik, mert mindenkinek megvan a maga Japánja. Igen, de zen, gésák, jakuzák és szamurájok nélkül nem lehet Japánról írni. A szamurájok és jakuzák, mint tudjuk, a japán lélek megtestesítői, őket senki nem hagyhatja ki. Miért is alakult ez így?

A dolog megértéséhez fontos, hogy a császárság restaurációja, a katonai vezetés eltörlése után, az 1870-es években formálisan megszüntették a szamurájok osztályát, majd az általános hadkötelezettség bevezetésével és azzal, hogy a császárkultuszt az oktatás alapelvévé tették, sajátos mentalitást hoztak létre. Közhírré tétetett, hogy onnantól kezdve lényegében mindenki szamuráj, fő feladata pedig a császár szolgálata – mindhalálig. A császári rendelet szövegében benne is volt: „Jegyezzétek meg: a kötelesség nehezebb, mint a hegy, de a halál könnyebb, mint a libatoll.”

Egyre bővült az olvasóközönsége a szamuráj harcosok életvitelét kodifikáló, a halálmegvető bátorságról, önfeláldozásról és hűségről szóló irományoknak. Persze az ilyesféle könyvecskék mind 1603 után keletkeztek, amikor Japánban már nem voltak belháborúk, és a környező országokkal való fegyveres konfliktusok sem igen léteztek. Így a lakosság 5–7 százalékát kitevő szamurájok feladata lényegében az volt, hogy állandó rettegésben tartsák a társadalom fennmaradó részét. Ezt a feladatot azért tudták olyan kiválóan ellátni, mert például létezett a kirisute-gomen néven ismert előjoguk: majdnem bárkit azonnal és helyben lemészárolhattak, aki úgymond tiszteletlenül viselkedett velük szemben. A szamuráj ideológia megformálódása tehát a régi szép, vérzivataros idők iránti nosztalgia korában történt. Nitobe Inazō könyve, a Bushido. The Soul of Japan angolul jelent meg 1899-ben, Yamamoto Tsunetomo Hagakure című munkája pedig, mintegy két évszázadnyi ismeretlenség után, 1900-ban.

A japán közemberek szamurájosítása és nagyüzemi agymosása létfontosságú volt a szépen cseperedő japán nacionalizmus és a nagyhatalmi tervek szempontjából is. Az 1930-as évek japán militarizmusa népszerűsítette ezeket az irományokat, sőt új olvasmányokat is gyártottak. Ilyen például Hiraizumi Kiyoshi könyve, A bushidó feltámadása (Bushidó no fukkatsu, 1933). Mindez része volt annak a lelki és fizikai terrornak, amelynek következtében százával akadtak „önkéntesek” a kamikazék öngyilkos osztagaiba (1944-től). Megrendítő élmény ezeknek a 20–23 éves fiúknak a naplóit és leveleit olvasni. Egy Matsuo Isao nevű fiú például ezt írta a búcsúlevelében (és a levelet egy haiku verssel fejezte be): „Tisztelt édesapám és édesanyám! Örüljetek, mert nagyszerű lehetőséget kaptam, hogy meghalhassak. Ez az utolsó napom. Úgy fogok lehullani a déli tenger égboltjáról, mint a cseresznyevirág szirma. Célunk az, hogy rázuhanjunk az ellenség hajóira. Voltak itt riporterek, akik fényképeket készítettek rólunk. Feltétlenül nézzetek meg minket a híradóban. Kelt Manilában, a bevetésünk előtti utolsó éjszakán. Fiatok, Isao. Kinyílani jó, és lehullani is jó, sakuravirág. (Saku mo yoshi, chiru mo mata yoshi, sakura-bana.)”

Aztán eljött a kapituláció napja, amikor a nemzeti szamurájtudat súlyos sebet kapott. A háború után a szamurájok nemes tulajdonságait már nemcsak a régi idők szamurájairól szóló filmekben, regényekben láthatta viszont a közönség, hanem megjelent egy új leágazása ennek a műfajnak: a jakuzafilm. Több száz ilyen mozifilm készült Japánban (ezekhez bevezető Mark Schilling The Yakuza Movie Book című könyve), de a téma vonzotta a Nyugat rendezőit is, olyanokat, mint például Sydney Pollack, Ridley Scott, Frank Cappello, Christopher Morrison, James Mangold, Robert Schwentke. A jakuzafilmek jelentős részében sok jakuza hősként jelenik meg, akivel rokonszenvezni lehet, mert bukott és bűnös, de egyben lovagias, bátor, igazságkereső ember. Az első Kurosawa Akira filmje volt, A részeg angyal (1948). A Tóei stúdió filmjei között több ilyen, ninkyó eiga akad. A hőseik afféle modern szamurájok, vagy inkább aranyszívű Robin Hoodok.

Az igaz, hogy a jakuzák csak az üzletben nem ismernek tréfát. Elsőként nyújtottak humanitárius segítséget nehéz helyzetekben, így az 1995-ös nagy kóbei földrengés után is. A rendőrség sokáig tolerálta a klánokat, azért is, mert ott, ahol a jakuza tevékenykedik (például védelmi pénzt szed), más bűnözés nem létezhet. Az 1960-as években a jakuza taglétszáma elérte a 200 ezer főt. Kezükben tartották többek közt a szerencsejáték-ipart, a kábítószer-kereskedelmet, a prostitúciót és az emberkereskedelmet, a pornó- és az ingatlanüzletet is. A nép egyfelől rettegett tőlük, másfelől imponáló volt az erő és a szervezettség, amellyel felléptek. A jakuzák tevékenysége aztán visszaszorult és átalakult, főként az erőszakszervezet-ellenes törvény (1992) és egy olyan törvénymódosítás hatására, amely szerint a főnök (oyabun) felelősségre vonható az emberei (kobun) tetteiért (2008). A japán rendőrség jelentése (Reiwa 3-nen ni okeru soshiki hanzai no jósei) szerint 2021-ben 11 735 esetben tartóztattak le bandatagokat testi sértésért, lopásért, zsarolásért stb. Ezek között azonban csak 2238 volt „rendes tag”, mint­egy négyötöd részük csak együttműködő, azaz „külső tag” (junkósei’in) volt. Ugyanis a (bűn)cselekményeik egy részét a jakuza klánok már évek óta kiszervezik. A hagyományos beavatási rítus megmaradt, akárcsak az egész testet fedő tetoválások, de ezeket ma gondosan elrejtik az elegáns öltönyök. A yubi-tsume, a kisujjpercek önkéntes amputálása vezeklési aktusként kezd kimenni a divatból, hiszen ezáltal a szervezet tagjai könnyen azonosíthatók.

Egy kivétellel mindegyik jakuza klán a 20. században alakult, még a három nagy is, azaz a Yamaguchi-gumi, a Sumiyoshi-kai és az Inagawa-kai. Japánban a 17. században is voltak törvényen kívüli csoportok, amelyek szervezete a jakuza klánok előképe lehet. A klánok közvetlenül nem ezekből formálódtak, de elődeik közé tartoznak a csapatokba verődő róninok (urukat vesztett szamurájok), a garázda ficsúrok (kabuki-mono), az autonóm védelmi csapatok a városokban (machi-yakko), a fegyveres vándorárusok (tekiya) és a szerencsejátékok vándorló játékmesterei (bakuto). Az utóbbiak nyelvéből származik a jakuza név is, konkrétan egy kártyaleosztás megnevezéséből. Az oicho-kabu nevű játékban a nyertes leosztás az, ha három kihúzott lap számértékének az összege 9. Ha a lapok számértéke legalább 10, akkor csak a második számjegy számít. Például 3+8+4, azaz 15 esetében az 5. A 8+9+3 (vagyis 20) az abszolút vesztes leosztás, hiszen nulla az értéke. Az utóbbi leosztás neve jakuza, vagyis ya ’8’, ku ’9’ és za ’3’ (san). A jakuzák persze nem a „lúzerek klánjának” hívják magukat, ők ugyanis a goku-dót, a Szélsőséges Utat járják. Ám a rendőrnyelv nélkülözi a költőiséget: ők az „erőszakszervezet” (bóryoku-dan) kifejezést használják.