Minden másképpen van

Ez az írás nem vitacikk. Ahhoz ugyanis, hogy Szécsi Noémi nemrég megjelent ego­tripjével (lásd: O tempora, o mores!, Magyar Narancs, 2022. november 17.) értelmesen vitatkozzak, pontosan értenem kellene, hogy mi az ő álláspontja a trágársággal kapcsolatban. Nem mindig tudom azonban, hogy mi az, amit ironikusan mond, illetve mi az, amit az írásában szó szerint kell érteni.

Ez nem feltétlenül az ő hibája: a Kádár-korszakot és a rendszerváltás utáni két évtizedet a 21. század történészei összefoglaló néven „magyar iróniakornak” fogják nevezni, viszont az utóbbi mintegy másfél évtizedre ez a megnevezés nem alkalmazható. Mi ugyan­is már „a nemzeti abszurd korában” élünk, ezért képtelenek vagyunk racionális következtetések révén dekódolni, hogy mi az, amit a másik ember semmiképpen sem gondolhat komolyan, tehát nyilván ironizál. Ha persze jól ismerünk valakit, akkor néha jól meg tudjuk tippelni, hogy mit is gondolhat az illető. A barátaim például mindig egy mosollyal szokták nyugtázni, amikor a miniszterelnök úrra úgy utalok, hogy „az én kis Kormányzó uram, mert én csak így hívom őt…”. Viszont ezt a fordulatot a Karc rádió népszerű betelefonálós műsorában használta a Stefka Istvánnal folytatott diskurzusa során egy idősebb hölgy – teljes komolysággal. Én meg viccesnek tartottam, és legott eloroztam azt.

A bevezetőben említett cikkre térve, nyilván ironikus a „szabadelvű métely” abban a mondatban, amelyik a trágár beszéd terjedésére utal: „A 20. század 1970-es éveiben kezdődött ez, amikor a felvilágosodás korához fogható módon terjedt szét a szabadelvű métely.” Ezekről a dolgokról egyáltalán nem kézenfekvő, hogy minden magunkfajta liberális ugyanazt gondolja: ugyanis számunkra mindig minden másképpen van. Nem igaz, hogy az 1970-es években terjedt el a trágár beszéd. Olyasfajta érzékcsalódás ez, mintha azt állítanánk, hogy a homoszexualitás dekriminalizációja (1961), majd a rendszerváltás után a rendőrségi nyilvántartás eltörlése következtében növekedett volna meg a melegek száma Mária országában. A láthatóságról van itt szó. Nem igaz az sem, hogy a „káromkodás lényege az, hogy jelezzük: elvesztettük az uralmat az indulataink felett, a gátlásaink feloldódtak. Ettől olyan fenyegető, hiszen utat engedtünk az agresszivitásnak, lemondtunk a civilizált énünkről”.

Szerintem legtöbbször az történik, hogy az ember levezeti a káromkodással az indulatát: azaz nem veszi elő a kisbaltát az ágyneműtartóból (avagy a spájzból). Néha, amikor egy szöget kell bevernem a falba, magam is lemondok a civilizált énemről: mivel esetemben a szögezés olykor sérüléssel és istenkáromló indulatkisüléssel jár (vö. bassza meg az isten). Tessék elhinni azonban, hogy én mindazonáltal literátus és szelíd ember vagyok. Az, hogy káromkodom és „tiltott szavakat” használok, talán sértheti azon urakat és hölgyeket, akik nálam jobb nevelést kaptak. Mégis szeretném fenntartani magamnak azt a jogot, hogy mondjuk „fasznak” nevezzek bárkit, aki mondjuk keményvonalas politikai újságíróként kezdte a pályáját az 1970-es években, majd a 21. század bíborhajnalán immár a polgári és nemzeti gondolat nagy öregjeként pozicionálta önmagát.

Itt azonban valóban tanácsos húzni egy határvonalat. Abban a pillanatban ugyanis, amint a trágár megnyilatkozás egy konkrét személy ellen irányul, emberi mivoltában alázza meg az illetőt, a dolog általában nincs rendben. Ha például valaki azt mondja, hogy egy bizonyos nő helyett ő inkább egy kecskét dugna meg, mert a kecskét utána legalább meg lehet enni, akkor ez a férfias verbális ejakuláció az én értékrendem szerint rendkívül mocskos otrombaság. Természetesen pártállami sajtónk valamennyi ezzel az esettel foglalkozó cikke az enyémtől eltérő véleményt tükröz, mert olyan piszlicsáré hülyeségekkel, mint a libsi nő emberi méltósága és önérzete, nem foglalkoznak. Szerintem viszont főként ezzel kell törődni. Különböztessük meg az indulatos beszéd négy típusát, miként ezt 18. századi eleink tették: van káromlás (pl. ebadta istenit), a míveltetés (pl. gyakd meg anyád), emberszólás (te léha kurafi) és nyelveskedés (pl. pitykézik az minden fehérszeméllyel). Ezek közül a káromlásért a vétkes személy kétszeri visszaesés esetében halállal volt büntethető az 1697-es kolozsvári országgyűlés törvényének 26. cikkelye szerint. Debrecenben 1819-ben halálra ítéltek egy Ketsédi István nevű embert, aki „Isten felséges méltósága ellen irtóztató káromlásokra nyitotta a száját” (1819, PC 6531). Még 1829-ben is terjesztett fel Trencsén megye ilyen ügyben halálos ítéletet, de ezt a királyi tábla négyévi börtönbüntetésre változtatta. S még 1843-ban is komoly vitát folytattak jogtudósaink az Isten ellen elkövetett jogsértés büntethetőségének a problémájáról. Álmatlan éjszakáimon egyébként magam is gyakorta töprengek ezen.

Hivatásszerető, ámbár nyugdíjas tanárként én mindenesetre próbálom meggyőzni a világot arról, hogy a másik ember ellen irányuló, vagyis a valakit megalázó, agresszív trágárság mindig problematikus, viszont a káromkodás és a „csúnya szavak” használata csupán ízlés és mérték kérdése – az utóbbi vétkeknek nincsenek is zokogó kárvallottjai, illetve áldozatai (ún. victimless crime-ról van szó). Vitatom azt is, hogy a nők trágárkodását újabban másként ítélné meg a szép és cizellált beszédéről egyébként oly híres magyar férfitársadalom, illetve a jól nevelt nők közössége. A stand-up komédia műfajában alapvető fogás a norma megsértése: nevetünk, ha valaki nem sztenderd kifejezéseket használ (pl. megmondom én nektek az őszintét…), valamilyen fura nyelvjárási formát iktat a beszédébe, illetve egy jó vaskos trágárságot. A legjobb stand-up komikusok is jól ismerik ezt a fogást, és alkalmazzák is, aminek a jutalma általában a nevetés. Szerintem tehát nem „a jelen nemzedék sikeres női stand-up komikusai”-ról van itt szó, hanem mindenkiről.

Egyébként a trágárság helyett engem valójában a tényleges nyelvi agresszió problémája érdekel. Ugyanis van egy alapvető és univerzális követelmény, amit én „empatikus, a másik érzékenységére figyelő beszédmódnak” neveznék. A folyamatos törekvés az empatikus beszédre, továbbá az esélyegyenlőségre, a közgondolkodás és az iskolai tananyag értelmes megújítására olyan program, amelyet politikai és ideológiai szimpátiától függetlenül akár minden gondolkodó ember a magáévá tehetne. Sajnos azonban ez a három programpont a PC aktivistáinak ostoba radikalizmusa következtében a konzervatív írástudók és a média céltáblája lett: teljesen jogosan gúnyolják és démonizálják a PC-aktivisták őrültségeit. Egyben azonban a jobboldal számos konkrét esetben az empatikus beszédre való törekvést magát is a szólásszabadságot korlátozó cenzúrának állítja be. A pórnép és a trendi értelmiség pedig lelkesen szajkózza ezt. Ez itt a probléma, nem pedig az, hogy netán Istenhez fohászkodik az, aki kalapáccsal rácsap az ujjára, vagy hogy adásban kimondják azt a szót, hogy lófasz.