Magyar Narancs, 2022/45. szám, 2022. november 9.
Nyelv és neurózis
CSERESNYÉSI LÁSZLÓ
Talán még van, aki emlékszik a hírhedt „trágárság és irodalom” vitára, amely többek közt a Nagyvilág 1968/1. számában megjelent hozzászólások formájában folyt. Az „egészséges erotika” hívei küzdöttek meg akkor a némely írókban és műfordítókban testet öltő Gonosszal.
Azóta persze nagy fordulatot vett a világ: megváltozott a nyelvi közízlés, és a „trágársággal” szembeni attitűd sem olyan egyértelmű már, mint egykoron volt. Megjelenhettek magyarul is olyan trágár irodalmi szövegek, mint Apollinaire Tizenegyezer vessző című műve, noha a magyar kultúrában a „trágár irodalom” színvonala és tömege soha nem volt olyan, mint az angol vagy a francia civilizáció esetében. Janus Pannonius trágár versei és néhány klasszikusunk belső használatra készült írásai kivételnek számítanak. Az angol irodalom mesterei között azonban voltak és vannak olyan írók, mint például D. H. Lawrence, akik nem restellték ún. trágárságokkal megspékelni a szövegeiket. A kínai irodalomban is léteznek olyan művek, amelyek hol körmönfont eufemizmusokat (vagy áleufemizmusokat?) alkalmaznak, hol pedig magát a tabuszót használják a szexuális hadműveletek leírásakor. Ilyen regény például a Jinpingmei, amelyet a magyar olvasók zöme gondosan gyomlált és zsugorított változatban ismer, Szép asszonyok egy gazdag házban címmel. Réthy Árpád, a jeles numizmatikus (az MTA tagja), aki Lőwy Árpád poétai álnéven írt trágár versikéket, semmiképpen sem nevezhető az erotikus irodalom klasszikusának. A jól fejlett képmutatás mellett talán ez a hiány az egyik oka annak, hogy az egészséges erotika magyar hívei ma is összevont szemöldökkel tekintenek a trágárság mocsarába süllyedt honfitársaikra.
Már többször is írtam arról, hogy a trágár szavaknak nincs közük a vallási hithez, avagy a keresztény erkölcsiséghez. Az egyházi cenzúra valóban számos erotikus témájú művet indexre tett 1564 és 1966 között, de nem pécézte ki a „trágárnak” minősülő szavakat, noha ez a nyelvi kategória is már az antikvitás óta azonosítható a görög és a latin szókincsben (vö. pl. pipio ’fütyi’, penis ’farok’ és mentula ’fasz’). Egyébként az Ószövetség nyelvének olykor sikamlós elemeiről legalább egypolcnyi irodalom szól, vö. M. Delcor 1967-es tanulmánya (Two Special Meanings of the Word יד in Biblical Hebrew) vagy Edward Ullendorff 1979-es cikke (The Bawdy Bible) stb. Természetesen van sok keresztény ember, akit bántanak a trágár kifejezések, de nem igaz, hogy a keresztény tanításokból következne a „csúnya szavakkal” szembeni rossz érzés. A szeméremérzet mértéke nyilvánvalóan független a hittől, bár az kétségtelen, hogy az obszcén és dekadens irodalmi művek elleni legádázabb kampányok olyan országokban folytak, ahol az államvallás a dialektikus és történelmi materializmus volt.
Attól tartok, hogy ma már a szemérmetes médiacenzúra sem védi meg az ifjúságot az erkölcsi fertőtől, azaz a fentebb már hivatkozott Gonosztól. Manapság kettőnél több csatorna fogható minden tévékészüléken, és másfél tucatnyi olyan adó között válogathatunk, ahol a filmekben bármi elhangozhat (pl. leszophatsz, baszd meg a kurva anyád). Mosdatlan szájú vénember létemre néha magam is meghökkenek olykor. Megjegyzem, Nádasdy Ádám majd harminc éve írt már egy kis tanulmányt a trágárság honi térhódításáról („Sz…tlek, te hülye f.sz”, BUKSZ, 1995). Megnézett egy amerikai filmet a moziban, majd utána így írt: „A meglepő az volt, hogy a többiek, akikkel együtt láttam a filmet (…) nem érzékelték a szokatlanul trágár nyelvet, nem is nagyon értették, miről beszélek.” Igen, akár tetszik, akár nem, ma már a szabad szájú nyelv a mindennapi közegünk, és hozzászoktunk ahhoz, hogy a hatalom és a cenzúra nem uralja a nyelvet. Szerintem egyébként nem amiatt kell aggódni, hogy agonizál a nyelv politikai és egyéb típusú cenzúrája, hanem sokkal inkább attól, hogy újjáéled. Hiszen a nyelv természetes állapota mégiscsak a szabadság, ugye. Szörnyű is lenne, ha csak cizellált körülírásokban beszélhetnénk a szex legkülönbözőbb fajtáiról, illetve ha minden eszmecsere újra „a kölcsönös nézetazonosság jegyében” folyna. Azért tessék csak nyugodtan sopánkodni azon, hogy milyen durva a politikai közbeszéd. Talán nem is a trágárság, az átkozódás és a káromkodás az igazi probléma, hanem az, hogy a tehetetlenség váltja ki ezeket, és hogy a verbális ejakulációnk után újra a tehetetlenség állapotába zuhanunk vissza.
A trágár beszéd és a káromkodás az életben is és az irodalomban is valamiféle mágikus tett. Egyes nyelvi színterek és műveletek természetesen hozzák magukkal a feszült indulatokat. Nem véletlen, hogy például az angolban ’káromkodás’ értelemben is használatosak az ’átok’, illetve az ’eskü’ jelentésű szavak (curse, illetve swear, oath), és többek közt a németben és a franciában is létezik ilyesféle átfedés (vö. német fluchen és francia jurer). A zsidó és a keresztény világban is az a szokás, hogy az eskütevő a kimondott ígéret megszegése esetén valami felső hatalom büntetését kéri önmagára (pl. Isten engem úgy segéljen…). Az ilyen feltételes átok a mágikus gondolkozásunk érdekes kövülete, amit, úgy látszik, ma már csak én tartok különösnek (vö. még Máté 5,34). Mire esküdjünk? Hamlet azt kívánja, hogy Horatio és Marcellus esküdjenek a kardjára, ősi viking szokás szerint (jó, a markolat tényleg kereszt alakú lehetett), Rómeó pedig a Holdra esküszik, amelyről Júlia kijelenti, hogy az állhatatlan, így saját magára kellene megesküdnie.
Legtöbbször mosolyt és nevetést vált ki az a trágárság, ami nem a másik ember megsértésére, megalázására irányul. Amiként elmosolyodunk akkor is, ha valaki a sztenderd köznyelvi beszédtől eltérő tájszólásban szólal meg. Ha már Shakespeare Vilmosról esett szó az előbb, annak a kornak a színháza híresen szabad szájú volt, és sok évtizeden át senkinek sem jutott eszébe az, hogy megregulázza az ilyesfajta játékos humort és a gyógyító nevetést. Hol közvetlenül, hol pedig szójátékba bújtatva, több száz válogatott trágárság és szexuális célzás fűszerezi a szövegeket, Ezekről Eric Partridge egy remek könyvet is írt (Shakespeare’s Bawdy, 1947), majd később Gordon Williams külön szótárt is szerkesztett az érzékiség eme kis kavicsaiból (A Glossary of Shakespeare’s Sexual Language, 1994). Hamlet például a harmadik felvonásban Ophelia ölébe kívánja hajtani a fejét, mivel a country matters úgymond „Szép gondolat, női combok között”, ami a cunt ’picsa’ szón alapuló szójáték (ford. Nádasdy Ádám). Csak még mulatságosabbá tették a dolgot, ha a trágárságok kódolva voltak, és ezek megfejtése egy pillanatnyi gondolkodást igényelt.
Aztán hál’ istennek jöttek a puritánok, akiknek az egyik első intézkedése az volt, hogy 1642. szeptember 2-án bezárták a színházakat, majdnem két évtizedre véget vetve ezzel a trágár beszédnek és a nép otromba röhögésének.