Magyar Narancs, 2022/39. szám, 2022. szeptember 28.
Nyelv és neurózis
CSERESNYÉSI LÁSZLÓ
Az abortusz etikai dilemmájáról és a magzati szívhang meghallgatásának nőnevelő erejéről szóló cikkek megjelenése után szerencsére maradt még nekem is egy megíratlan téma: az, hogy vajon mi motiválhatta P. miniszter urat arra, hogy meghozza a szívhangrendeletet.
Arról van szó, ugye, hogy a Magyar Közlöny szeptember 12-i számában megjelent BM-rendelet megköveteli az orvostól, hogy minden abortuszra jelentkező nővel meghallgattassa a magzat szívhangját („az életfunkciók működésére utaló tényezőt”). Abból kell kiindulnunk, hogy Magyarországon a terhességek nagyobbik fele nem tervezett, illetve hogy az abortuszra jelentkező nők legnagyobb része a nem magas iskolai végzettségű vagy/és a jelentős jövedelemmel rendelkező rétegből jön, de már nem is az iskolázatlan és szegénységben élő nők közé tartozik. Az ebbe a „középső rétegbe” tartozó nők nagy részének már van legalább egy gyermeke: alapvetően nem fiatal lányokról van szó tehát, akiknek egy házibuli utáni esemény következményeit kell megszüntetniük. Ezek a nők zömmel annak a mérlegelése után kérik a műtétet, hogy belátták, nem képesek biztosítani egy újabb gyerek normális körülmények között való felnevelését. A szívhangrendelet célkeresztjében ők állnak, őket helyezi nyomás alá, őket alázza meg a rendelet. Nem tudom, hogy a szívhang meghallgatása kiváltja-e az abortuszt kérő nőkből (a zokogáson túl) az abortuszról való lemondást is, ami a rendelet nyilvánvaló célja.
A szívhangrendelet egy valós társadalmi problémára adott brutális és érzéketlen reakció, amely ráadásul értelmetlen. A fejlettebb államok zömét érinti a népességfogyás és az elöregedés problémája (a CIA által kiadott The World Factbook adatai alapján majdnem száz országról van szó!), miközben a világ népessége exponenciálisan növekszik elsősorban Afrika lakosságának a gyarapodása révén. Például Japán lakosságának a lélekszáma az utóbbi évtizedben mintegy 3 millióval csökkent, és századunk közepére a lakosság fele 65 éves vagy ennél idősebb lesz (ma ez még „csak” 31 százalék). Magyarország sok szempontból nem mérhető Japánhoz, de a születések száma 1975 óta itt is folyamatosan csökken, és az 1980-as évek eleje óta egyre csak tágul a születések és a halálozások közötti demográfiai olló. Magyarország lakossága ebben az időszakban 10,7 millióról 9,7 millióra esett vissza. Az egymillió elveszett magyarban nincsenek benne az ideiglenesen az EU országaiban, illetve Nagy-Britanniában állomásozó magyarok százezrei, akik nyilván csak a miniszterelnök úr hazahívó szavára várnak. Könnyen belátható, hogy az abortusszal kapcsolatos intézkedéseknek nem lehet jelentős hatása a magyarság fogyására. A terhességmegszakítások ugyanis 1980 óta folyamatos eséssel a harmadára csökkentek (az ezer 15–49 éves korú nőkre eső abortuszok arányát tekintve), így matematikailag eleve kizárható, hogy a jelenlegi évi mintegy 22 ezer abortuszon múlna a magyar újjászületés ügye, Lajos és Mátyás király birodalmának a restitúciója. Messze vagyunk attól, hogy a lakosságszám csökkenése stabilan megálljon, vagy hogy a népesség növekedjen. Nem állítható tehát, hogy a rendeletnek demográfiai célja lenne.
A szívhangrendeletnek persze ettől még lehet etikai jellegű motivációja. Közismert az az álláspont, hogy az abortusz gyilkosság, hiszen az élet a fogantatással kezdődik, nem pedig a születéssel. Bár az Ipsos nyári felmérése szerint csupán a magyar emberek 14 százaléka vélekedik így, igen sokan hisznek ebben, többek között sok keresztény ember. Azonban a természettudós sem ismerheti az egzakt választ arra, hogy mikor válik egy közönséges, osztódni képes sejt tudattal rendelkező, emberi lénnyé, és a keresztény teológus is csak a hit által diktált helyes választ ismerheti, ráadásul neki is mérlegelnie kell egyéb, szintén etikai kérdéseket. Valóban nem tudom, például mi lehet a hívő ember álláspontja abban az esetben, ha a korai terhességmegszakítás elmaradása esetén az anya életét is veszélyeztető kései spontán vetélés várható. Nem véletlen, hogy kevés olyan keresztény politikus van, aki valamennyi felmerülő orvosi és morális megfontolást eleve elutasítva, minden esetben bűncselekménynek tartja az abortuszt.
Ami pedig a magyar közgondolkodást illeti, léteznek még olyan érvek is, hogy a nemi erőszak, a kiskorúval folytatott szexuális viszony, az incestus stb. révén létrejött terhesség megszakítása nem eshet a „gyilkosság” kategóriájába. És mi az etikus álláspont abban az esetben, ha a magzat olyan súlyos agykárosodással jöhet csak a világra, hogy majdani rövidke élete puszta szenvedésből és fájdalomból áll majd? Ha az ilyen életminőségi kritérium elfogadható a terhességmegszakítás indokaként, akkor felvetődik a kérdés, hogy ki állítja itt egyáltalán azt, hogy semmilyen körülmények között nem indokolható az „abortusz” nevű gyilkosság, mivel a gyermek Isten adománya, akinek az élete a fogantatás pillanatában kezdődik?
A gyakorlatban szinte senki nincs ezen a szélsőséges állásponton. Az alapelv és a gyakorlat eltérését jól mutatja a Magyar Orvosi Kamara Országos Etikai Bizottsága elnökének a nyilatkozata, miszerint a kamara „etikai szempontból támogatja” a magzati szívhang kötelező meghallgatásának az elrendelését: „Az orvoslás egyik alapelve az élet védelme. Az élet az etikai kódexünkben megfogalmazottak szerint a fogantatástól kezdődik. Tehát a magzati élet már élet, amit nekünk, orvosoknak védenünk kell.” Nos, orvosok végzik az abortuszműtéteket Magyarországon, és eddig nem járt jelentős büntetéstétel az etikai kódex említett alapelvének a megsértéséért. Mindebből az következik, hogy a miniszteri rendelet nem valamiféle kritikus tömeg társadalmi nyomására jött létre, mert az alapelvet, számos egyéb, részben etikai, részben praktikus megfontolás miatt, nehéz átültetni a gyakorlatba. Ezért zárható ki, hogy a miniszteri rendelet motivációja valamiféle „etikai imperatívusz” lett volna. Egyáltalán, hogyan jut eszébe egy politikus emberi lénynek ez a remek kis szívhangos ötlet? Talán a legmagasabb helyről érkezett az erről szóló utasítás, talán ima közben jutott az eszébe, vagy amikor a kedvenc sorozatát nézte épp a tévében, és hirtelen átvillant az agyán a felismerés: „Ja, hát a szívhang! Hát persze!”
Szögezzük le ismét, hogy a rendeletnek sem praktikus hozadéka, sem etikai indíttatása nincs. Részben patológiai alapon magyarázható, részben pedig azzal, hogy a médián keresztül a kormányoldalt támogató, jámbor és boldogságos szavazók milliós tömegét elérte az üzenet: a mi pártunk és kormányunk a szívén viseli az egyre csak fogyó magyarság ügyét, és nemzeti elkötelezettsége középpontjában a magyar család áll. Ez pedig oly igen magasztos ügy, amelynek érdekében néha kemény eszközökhöz kell nyúlni. Az erő felmutatásáról és a Tábor belső kohéziójának az erősítéséről szól ez a történet is: mi bármit megtehetünk, bármibe és bárkibe belegázolhatunk.