Nyelvek, nácik, identitások

A média minden csatornáján valósággal ömlenek a hírek és álhírek az ukrán válságról. Ebben az írásban a válság nyelvi-etnikai hátteréről lesz szó, illetve ennek a politikával és a „speciális katonai művelettel” való állítólagos kapcsolatáról.

Putyin elnök számos alkalommal kifejtette azt, hogy Ukrajna és ukrán nemzet nincs is, mert az ukránság csupán mint az összorosz nemzet és nyelv része létezik. Ezt mondta például 2008 áprilisában, majd 2014 márciusában is, amikor a Krímet, Hruscsov elvtárs könnyű kézzel adott ajándékát (1954) az ukránoktól visszavette. Putyin gránitszilárdságú hivatkozási alapja végső soron a Kijevi Nagyfejedelemség (9–13. század), amely egyszerre volt az ukrán, az orosz és belarusz államiság elődje. Létezett ugyan már a 12. század közepén valami Moszkva nevű kis település, de ennek csak az 1380-as évektől kezd megnőni a jelentősége, amikor a városka egy mindent elnyelő, új nagyfejedelemség központja lett. A mai Ukrajna régióinak hányatott politikai története azonban a területi széttagoltság idején, azaz a 18. századig csak részben függött össze a cári Oroszország történetével.

Négy évszázadon át másfajta nyelvi és kulturális identitások formálódtak ezeken a területeken. Ezt jelzi az is, hogy már Nagy Péter cárnak is be kellett tiltania az ukrán könyvek kiadását (1721), majd a 19. században korlátozták az ukrán nyelv nyilvános használatát is (1863, 1876, 1881). És mégis… Ha a Vízivárosban járunk, a Fő utcáról lekanyarodva elmegyünk a Király gyógyfürdő és a görögkatolikus templom között, egy kis tér közepén meglátjuk Tarasz Sevcsenko szobrát. Sevcsenko ukrán költő, író és festő egyike volt azoknak, akik már a 19. század közepén ukránul írtak. A kor ukrán íróinak a zöme oroszul írt, így például Gogol is. Az oroszosítás az 1930-as években újabb lendületet kapott. A CIA Factbook szerint ma Ukrajna lakosságán belül az ukrán anyanyelvűek kétharmados többségben vannak, míg az orosz anyanyelvűek aránya mintegy 30 százalék. Az ukrán etnikum egy része azonban orosz anyanyelvű, sokan pedig egyfajta kevert orosz-ukrán nyelvet használnak (ez a szurzsik).

Mint ismeretes, 2014-ben Oroszország annektálta a Krímet, majd előidézte két kelet-ukrajnai körzet, azaz Donyeck és Luhanszk politikai leválását (az orosz anyanyelvűek mindhárom régióban többségben vannak: 76,55, 74,92 és 68,84 százalék). Az ukrán állam reakciója a lehető legostobább volt: szovjet mintára erőltetni kezdték „a nyelvi egységesítést”, nyelvtörvényekkel korlátozzák a kisebbségi nyelvek használatát. A releváns törvények a 2017. évi oktatási törvény, az ukrán mint államnyelv működésének előmozdításáról szóló 2019-es törvény és a 2020. évi teljes körű általános középfokú oktatásról szóló törvény. Ezek a törvények egyszerűen eltörölték az oktatási nyelv megválasztásának az állampolgári jogát, és a kizárólagos államnyelv, az ukrán használatát írták elő lényegében minden nyelvhasználati színtéren. A nemzetközi felháborodás és a nyelvtörvényeket elítélő nyelvészeti elemzések (Csernicskó István, Kontra Miklós és mások publikációi) természetesen süket fülekre találtak. Mindazonáltal Putyin elnök mindezt megelőzően is kész tervvel rendelkezett. Már 2016. október 16-án jelezte, hogy kötelességének tartja a donyecki orosz nyelvűek megvédését. Kitalálta „az ukrajnai nácizmus” mítoszát, valamint azt a katonai doktrínát, hogy a nacionalista nyelvtörvények elleni harc ideális módja az, ha szétlövünk egy országot és felakasztjuk a vezetőit. A történet folytatása ismert: amint eljött a kellő pillanat, Putyin csapatai felvonultak és csőre töltöttek, amit látva Európa legendásan éles elméjű politikusai levonták azt a logikus következtetést, hogy nyilván vaklárma az egész.

Katonai elemzők szerint a páncélosok bevetése gyalogsági megerősítés nélkül arra mutat, hogy Putyin meg volt győződve arról, hogy gyors, lélektani győzelmet fog aratni, mégpedig nagyobb veszteségek nélkül. Az elnök nyilván úgy vélte, hogy egyszerűen az erő megmutatása révén az ölébe hullik majd a siker, mert tömegesen fognak dezertálni az ukrán hadsereg katonái (hiszen ők is csak a Kijevi Rusz sarjai). Most viszont arra kényszerül, hogy a polgári lakosság elleni kegyetlen fellépéssel, mindent szétlőve kényszerítse térdre az ukránokat. Azaz Putyin most már nem a birodalom reneszánszáért, hanem a saját politikai túléléséért harcol. Minden esélye megvan a győzelemre, de nehéz elképzelni, hogy a várható vérontás és az ország letarolása után az ukránok „jobb belátásra térnek”, azaz Putyin meg tudja majd tartani és képes lesz pacifikálni a leigázott Ukrajnát.

A vaskezű uralkodók és államférfiak, Nagy Péter cártól Kemal Atatürkig merész víziójukkal és radikális reformjaikkal tették naggyá az államot. Az empátia teljes hiánya, a felsőbbrendűség érzése a „nagy államférfiak” esetében néha gátlástalan agresszióval párosult. Ők a szó klinikai értelmében pszichopaták voltak, nem egyszerűen narcisztikus személyiségek. Érzéketlenek voltak az emberi szenvedés iránt: nem számított, hogy hány tízezer muzsik életébe kerül Pétervár létrehozása egy mocsárvidék tetején, vagy hogy hány millió ember hal bele a Szovjetunió ipari hatalommá alakításába. Matthew White statisztikai adataira alapozva (Necrometrics, 2011) azt látjuk, hogy a 20. században erőszakos halált halt 200 millió ember zöme pszichopata államfők által indított háborús konfliktus és szisztematikus népirtás következtében vesztette életét. Putyin elnök a „nagy államférfiak” imázsának örököse: férfias egyéniség és igazi sportember, aki dzsúdózik, hegyet mászik, delfinekkel együtt úszik, szőrén üli meg a lovat, kedveli a kutyákat és a szibériai tigriseket. Putyin tudja azt is, hogy a korábbi nemzetközi szankciók idején nemhogy csökkent, hanem meredeken emelkedett a népszerűségi indexe. A független médiumokat megszüntette, a tüntetésért, sőt március 4. óta már az orosz hadseregről szóló „álhírek” terjesztéséért is börtön jár. Szemérmetlenül a világ szemébe mondja, hogy a lebombázott mariupoli gyermekkórház valójában terroristafészek volt, hogy a civil lakosság evakuálását maguk az ukránok akadályozzák, akik egyébként alighanem vegyi fegyvereket készülnek bevetni. Putyin józanságára aligha számíthat a világ. Egyetlen kérdés marad csupán: kitart-e mellette a közvélemény és a csatlósok serege, akkor is, ha a háború elhúzódik, ha nagyok lesznek az emberveszteségek, és ha valóban bőrükön érzik majd az orosz emberek a nemzetközi szankciók hatását.