A propaganda dicsérete

Az alábbi írásban a propagandáról, a politikai agitációról és a manipulációról lesz szó. Talán meglepő, de a kollektív ideológiai agymosás története rövidebb egy évszázadnál, miközben maga a politikai manipuláció vélhetően azóta létezik, amióta létezik maga az állam.

A 20. század elején született meg a felismerés, hogy a fizikai erőszak mellett az emberek agyának kollektív átformálása révén működhet csak hatékonyan a központosított hatalom. Mussolini már 1925-ben megfogalmazta ezt: „Lejárt a kis olaszok ideje, akiknek ezer véleményük volt, de nem volt egy se […] fasizálni akarjuk a nemzetet, hogy holnap az olasz és a fasiszta, akárcsak az olasz és a katolikus, egy és ugyanaz legyen.” Akár bolsevik, akár olasz fasiszta vagy nemzeti szocialista, Ortega y Gasset szavával élve a „tömegember” mindig egyféle: konokul hisz abban, amit belétápláltak, és a kétely már olyan mélyre süllyedt a tudatában, hogy a tapasztalat, sőt még egy traumatikus élmény sem hozhatja azt felszínre. Hisz valamiben, mert hinni akar benne, és mert ez része lesz az identitásának (ez a deciding to believe jelensége). Robert Jay Lifton amerikai pszichológus már az 1960-as években írt arról, hogy az agymosás, az ideológiai átnevelés hihetetlen hatékonyságát a csoportba, a közösségbe való integrálódás vágya magyarázza. A manipuláció során a célszemélyek idővel átveszik a manipulátor szerepét, és a saját elméjüket kezdik „megdolgozni”, meggyőzik önmagukat.

Ez a jelenség azonban nem csak a totális diktatúrák sajátja. A meggyőződéseinket a legtöbb esetben mi sem racionális mérlegeléssel alakítjuk ki: az emberek zöme főként az identitása alapján választ hiedelmeket. Ritka eset lehet az, hogy valaki veszi a fáradságot, és a „releváns szakirodalom” feldolgozása alapján dönti el, hogy hisz-e például a homoszexualitás és a pedofília közötti (vélt) összefüggésben, amelyről, mint azt a minap megtudtuk, „nagy vita” folyik. A propaganda mindent átitat. Szilvay Gergely A gender-elmélet kritikája című, mintegy félezer oldalas művében (Alapjogokért Központ, 2021) arról értekezik, hogy nincs veleszületett homoszexualitás, a társadalmi ingerek hatására kialakult jelenségről van szó, amely „reintegratív terápiával” gyógyítható; hogy igenis létezik melegpropaganda; hogy a társadalmi-kulturális minták révén formálódó nemiség (a gender) merő fikció; hogy a feminizmus figyelmen kívül hagyja a nők legfontosabb, természet adta hivatását – az anyaságot stb. Jól ismerjük ezt a fajta diskurzust. A gender és szexus témájának kérdésében ezek az elemek egységes blokkot alkotnak. Egy-egy ideológiai blokk elemei sem mindig feltételezik egymást logikailag, és a blokkok közötti kapcsolat sem szükségszerű. A nemiségről alkotott blokk például logikailag aligha függ össze a magyar nyelv hunos-törökös eredetéről alkotott elképzeléssel. Mégis egyes ideológiai blokkok általában együtt jelennek meg az agyakban.

Olykor zárványként fennmarad az elmében egy-egy „blokkidegen” elem, de ez előbb-utóbb konfliktushoz vezet. Ennek példája volt az, amikor Szadacsika Nabejama japán kommunista vezető 1927-ben Moszkvában járt, és séta közben azt találta mondani Buharinnak, hogy a japán kommunisták is a proletárdiktatúráért harcolnak ugyan, de nem a császár trónfosztásáért, mert a császár mégiscsak a japán nemzettest feje. Mire Nyikolaj Ivanovics kissé ingerülten azt válaszolta, hogy akkor most menjen haza a Szadacsika elvtárs, és olvasson már egy kis Marxot. Két évvel később a japán államrendőrség őrizetbe vett több ezer kommunistát, és sok százan börtönbe is kerültek. Közülük azonban 548 kommunista megtért, ugyanis kijelentette, hogy nagyot csalódtak a Kommunista Internacionáléban, amely úgy képzeli, hogy a császár valamiféle zsarnok, noha ő valójában a haladás fő hajtóereje.

A diktatúrák nyelvében a propaganda és a manipuláció pozitív értelemben használt szavak voltak, amelyek a népfelvilágosítás jótékony állami tevékenységére vonatkoztak. A propaganda szót egyébként a 17. század elejétől használták „a katolikus hit terjesztése” értelemben (XV. Gergely pápa létre is hozott egy Congregatio de Propaganda Fide nevű szervezetet 1622-ben). A francia forradalomban működött Club de la propagande egy jakobinus szervezet, azaz 1790 körül már használatos a szó politikai értelemben is. Edward Bernays, a propaganda és a társadalmi manipuláció elméletének a kutatója, 1928-ban még azt állapította meg, hogy a manipuláció lehet pozitív és negatív is, hiszen a tisztességes (honest) propaganda végül is olyan, mint a tisztességes oktatás. A Szovjetunióban a párt központi bizottsága mellett működött az agitációs és propagandaosztály (agitprop). Németországban pedig 1933-ban, a hatalomátvétel után megalakult a birodalmi népfelvilágosítási és propagandaminisztérium, élén Goebbelsszel, aki korlátlan hatalommal ellenőrizte és irányította a média működését, meghatározta a kulturális és művészeti élet kereteit. A minisztérium nyelvi direktíváinak és napi jelszavainak (Tagesparolen) gyűjteményében ez olvasható (Sammlung Brammer, 1937. július 28.): „Kérjük, hogy ne éljenek vissza a propaganda szóval. A propaganda az új állam értelmezésében bizonyos mértékig jogilag védett kifejezéssé vált, és nem szabad becsmérlő dolgokra használni. Nem létezik tehát »atrocitáspropaganda«, nincs »bolsevik propaganda«, hanem csupán rémhírterjesztő heccelés (Greuelhetze), rémisztgető agitáció (Greuelagitation), hecckampány (Greuelkampagne) stb. Röviden: propaganda csak akkor, ha mellettünk, agitáció, ha ellenünk.”

A forrásokból világosan kiderül, hogy a náci vezetők elsőként ismerték fel azt, hogy a propaganda megtervezettsége döntő tényező. Rendkívüli energiával készítettek elő minden nyilvános szereplést, sok esetben még a gyűlések látványtervét is kialakították. A náci kampányokban minimális volt a véletlen és a spontaneitás szerepe. Hitler beszédeiről is azt állapították meg, hogy megtervezett, gondosan előkészített szövegeken alapulnak. A náci propagandatechnika minőségileg újat hozott a tömegek manipulációjában, miként ezt már számos egykorú nyugati elemző is felismerte. Az egyik első erről szóló munka, F. W. Pick The Art of Dr. Goebbels című könyve 1942-ben jelent meg Londonban a Robert Hale kiadónál.

Van itt még valami… A múlt század első felében a japán militarizmus sikerét az garantálta, hogy létrejött a fanatizált állampolgárok kritikus tömege. Az élet maga volt a propaganda, és az emberek zöme rettegésben élt. A vesztes háború után aztán a japán közgondolkodás gyökeresen átalakult: a politikai propaganda hatóköre fokozatosan beszűkült, és a politika maga ma már olyan mértékben kiszorult a japán emberek mindennapi életéből és diskurzusából, hogy a kelet-európai utazó először nem is hisz a szemének. Aztán folyton csak azt kérdi: hogyan tudnak ezek egyáltalán így élni?