Magyar Narancs, 2021/47. szám, 2021. november 24.
Nyelv és neurózis
CSERESNYÉSI LÁSZLÓ
Tíz éve már, hogy az Országgyűlés a magyar nyelv napjává nyilvánította november 13-át, megemlékezve a magyart államnyelvvé tevő törvényről (1844), amelyet ezen a napon fogadtak el egykori, dicső honatyáink.
Eljött november 13-a, és felbolydult az ország: még a Klubrádió oldalán is azt olvasom, hogy „ezen az ünnepen hazánk nyelvének értékeire és tiszteletére hívjuk fel a figyelmet”. De miért is ne ünnepelhetnénk a magyar nyelvet, ha még a verebeknek is van világnapjuk (vö. worldsparrowday.org/)? Műveljük hát a nyelvünket testületileg ezen a szép, fényes napon. Mint már Czuczor és Fogarasi szótárából (1862–1874) tudjuk, a nyelvművelés „általán nyelvet illető működés, mely által az minél gazdagabbá, az érzések, gondolatok és fogalmak szabatos kifejezésére alkalmasabbá, hajlékonyabbá, csinosabbá, szebbé, hibátlanná, tisztává leszen”. Szép magyar szavak vannak még a szótárban: nyelvápolás, nyelvtisztítás, nyelvőrség, nyelvrontás (vö. német Sprachpflege, Sprachreinigung, Sprachwarte, Sprachverderben).
Az angoloknak bezzeg lövésük sincs arról, hogy mi az a nyelvművelés: csak beszélnek, fecsegnek, hablatyolnak, picit se palléroznak. Azt hiszik, hogy nem is a nyelvész világosítja fel a nyelv jámbor használóit a helyesség szabályairól, hanem fordítva: az élő használat teremti meg a nyelvi normát, amelyet a nyelv tudósai udvarias vigyorral és lehajtott fővel vesznek tudomásul. Azt képzelik az oktondi angolok, hogy a nyelvek spontán fejlődő, önszabályzó rendszerek, amelyekben mindig magától alakul ki valamiféle művelt konszenzus, azaz norma. Elutasították még azt a remek ötletet is, hogy francia mintára nyelvi akadémiát hozzanak létre (Académie Française, 1635), amely biztos szabályokat ad a nyelvnek, tisztává, ékesszólóvá, a művészeti és tudományos írások számára alkalmassá teszi azt (rendre pure, éloquente et capable de traiter les arts et les sciences). Bár Angliában a Royal Society 1664-ben határozatot hozott egy nyelvi akadémia megalapításáról, az ötletből nem lett semmi. Thomas Sheridan szerint azért nem, mert az akadémia létrehozása ellentmond az angol lélek alaptermészetének: az angolok ugyanis szerinte makacs és szabad emberek, akik féltékenyen őrködnek a jogaik fölött, és természetes hajlamuk van arra, hogy ellenálljanak mindenféle önkénynek (British Education, 1756: 17) – megjegyzem, pont ezt mondta rólunk is az én miniszterelnököm. Egyébként Defoe és Swift szintén felvetették azt, hogy kellene már egy szervezet, amelynek célja a nyelv beszélőinek a megregulázása lenne (An Essay upon Projects, 1697 és A Proposal for Correcting … the English Tongue, 1712), de a liberális nihilistáknak arrafelé már akkor is biztos kétharmaduk volt.
Mindazonáltal 1913-ban Robert Bridges, a költő, három filológussal együtt megalapította a Tiszta Angolság Társaságát (Society for Pure English). A társaság alapító dokumentuma hangsúlyozta a népnyelv megbecsülésének a fontosságát és a nyelvhasználat erőszakos befolyásolásának elvetését. Három évtizeden keresztül színvonalas értekezések sorát adták ki (S.P.E. Tracts), a norma „központosításának” az ötletére adott társadalmi reakció viszont egyértelműen negatív volt. Robert Graves például sommásan a politikai fasizmus irodalmi megfelelőjének nevezte a társaságot („The »Society for Pure English«…is the literary equivalent of political Fascism.” Impenetrability or the Proper Habit of English, 1926, 30). Az angolszász világban máig ismeretlen a központilag vezérelt nyelvi norma, helyesírás és nyelvművelés. Ott még a literátus emberek is csak a vállukat vonogatják, ha netán meg szeretném tudni, hogy egybe kell-e írni az on-ramp (autópálya-felhajtó [autópályafelhajtó?]) szót, vagy inkább kötőjellel. Az angolok ilyenkor zavarukban olyan badarságokra szoktak hivatkozni, mint „common sense” és „good taste”, azaz józan ész és jó ízlés.
Akadt persze az angol nyelvi kultúrában is olyan írástudó, akit áthatott az anyanyelv romlása miatti felelősségérzet. Például William Barnes (1801–1886), egy dorsetshire-i költő, 1878-ban, megelégelvén korának francia és latin elemekkel szennyezett angolságát, a középkorba álmodta vissza magát, és az általa kitalált, ősgyökérzetű kvázi angol nyelven alkotta meg az An Outline of English Speech-Craft című nyelvtanát. Ifjabb pályatársai (Gerard M. Hopkins és Robert Bridges) gúnyolódtak és éretlen kamaszok gyanánt vihorásztak Barnes művén, amely bővelkedett oly pompás szókölteményekben, mint thought-wording (mondat), speech-thing (alany), time-taking (állítmány). Továbbá „vén hülyének” és „futóbolondnak” nevezték a derék Barnest, akit azonban még ez sem tántorított el attól, hogy kiadja a Rede-craft című újabb művét (1880). Az óangol szóképzésben jártas olvasóim már nyilván azon tűnődnek, hogy a könyv címének a jelentése netán retorika vagy logika. Nos, az utóbbiról van szó.
Az angolok egyébként igen hamar megtanulták elviselni azt a súlyos terhet, hogy az anyanyelvük szavainak mintegy 40–45 százaléka francia eredetű. A nyelv ápolásának és az idegen elemektől való megtisztításának az igénye ezzel kapcsolatban sem merült fel. Mint ismeretes, a németek egykor a francia, a magyarok pedig főként a német elemektől akarták megtisztítani az édes anyanyelvet. Ma már persze nem a germanizmusoktól, hanem az amerikanizmusoktól védjük a magyar nyelvet és a nemzeti identitást. Kosztolányi úgy vélte, hogy az idegen szavak „elrútítják, felemássá és korccsá teszik nyelvünket”, és „sehonnai, szennyes és nemzetietlen nyelv”-nek nevezi az idegen szavakban bővelkedő beszédet.
Ma is vannak a nyelvvédelemnek civil hősei. A Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda honlapján (e-nyelv.hu) a „Szómagyarító” lapra eleddig 15 291 javaslat érkezett 13 455 idegen szóra. Tudós nyelvész kollégáink által gondozott (moderált) oldal ez, amelyen felelősségérzettől áthatott nyelvtársaink véleményt nyilvánítanak ama kérdésben, hogy milyen magyar szóval helyettesítenénk olyan idegen szavakat, mint a politika (magyarosan: állalom vagy országlástan), a rúzs (azaz: ajakpír), vagy a politikai korrektség kifejezés (azaz: szóbéklyó, rébuszkényszer, szókaloda).
Mindenütt vannak guruk, akik tanácsokat adnak és ítélkeznek „nyelvi kérdésekben”. Miért maradt akkor mégis puszta peremjelenség a nyelvművelés az angolszász világban, miért nem próbálták központi irányítás alá vonni a nyelvi normát, és kigyomlálni az idegen szavakat? A német, a francia vagy akár a magyar nyelvművelők bezzeg nemzetpolitikai jelentőséget tulajdonítanak a tevékenységüknek, a politikusok pedig nagy ívű nyilatkozatokat adnak, hogy ők élen járnak a nyelvük ápolásában, ami, mint tudjuk, a nemzet felvirágzásának záloga. Hogy is feledkezhettek meg az angolok erről a lehetőségről? De talán csupán valami múló lapszus ez, és egyszer csak felvirrad majd az angol nyelv világnapjának hajnala is.