Magyar Narancs, 2019/19. szám, 2019. május 9.

Nyelv és neurózis

CSERESNYÉSI LÁSZLÓ

Majdnem öt éve, 2014. december 18. óta ismert az a kormányzati elgondolás, hogy 2020-tól a felsőoktatásba való felvétel alapfeltétele a B2 szintű komplex nyelvvizsga legyen (vö. „középfok”). Azt hiszem, hogy már akkor is helyesen reagáltam a dologra: egy nagyot és mélyet sóhajtottam.

Néhány napja egy tüntetésfélén statisztáló ellenzéki politikusok láttán, még inkább elszomorodtam. Eszembe jutott a „beragadt egyetemi diplomák” ügye is: sok-sok ezer, nyelvvizsga híján zátonyra futott végzős hallgató maradt diploma nélkül – a múlt nyáron 90 ezer fölött volt már a számuk, és még ma is a harmaduk várja a csodát. A magyar érettségizők kevesebb mint fele rendelkezik nyelvvizsgával, és túl kevesen tesznek nyelvi érettségit. Ma a tanári szakon tanuló egyetemi hallgatók nagyobbik fele nem beszél semmilyen idegen nyelven. A magyarok idegen-nyelv-tudásáról nincsenek megbízható, felméréseken alapuló statisztikai adatok, de állítólag egyetlen (most még) európai uniós országban alacsonyabb csak az idegennyelv-tudás szintje, mint nálunk: Nagy-Britanniában. Az én felfogásom szerint két különböző problémáról van szó: egyrészt az angol- és a németnyelv-tudás deficitjéről, amit azonnal orvosolni kellene, másrészt a bármiféle nyelv tanulása iránti nyitottságról, arról a mentalitásról, hogy idegen nyelvet tanulni öröm, és az életünk olyan napi rutinjává kellene ennek válnia, mint a fogmosásnak.

A „B2-es terv” bejelentése, 2014 decembere után néhányan még vártuk a minőségi ugrást, a grandiózus intézkedéseket, a központilag koordinált fejlesztéseket, hiszen az elmúlt években a kormány centralizálta és átalakította az oktatásügy egészét, különös módon azonban ezen belül a középiskolai idegennyelv-oktatás átfogó reformjáról nem esett sok szó. Ezért aztán voltak, akik úgy vélték, hogy e bejelentés csak afféle szimbolikus megnyilatkozás volt, amelynek célja esetleg az lehetett, hogy újra jelezze a kormányzat mély elkötelezettségét a társadalmi haladás ügye mellett. A tanárok, a szülők és a diákok zöme a vállát vonogatta és nem vette komolyan a bejelentést. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetői azonban nagyon is komolyan gondolták a dolgot. Stratégiájuk alapja viszont egy különös hármas munkamegosztás volt: ők, tehát a hatalom képviselői, jó magasra felrakják a lécet, az ifjak megértik, hogy nincs mese: át kell ugrani a saját testmagasságukat, a jóisten pedig majd megsegíti a jámborokat.

A türelmi idő öt év volt, de a jelenlegi célt nyilvánvalóan nem lehet úgy elérni, hogy a minisztérium a munka egyetlen, bár valóban fontos részét vállalja csak magára – a pánikkeltést. Ugyanis a kormányzat elképzelése nyilvánvalóan az volt, hogy miután magasra tette a lécet, az értelmiségi létre vágyó, így kellőképpen kétségbeesett fiatalok a tőlük telhető legnagyobb erőfeszítést fogják majd megtenni. A szakpolitikusok nyilván úgy vélik, hogy az egyetemre készülő diákok lemorzsolódása nagy lesz ugyan, de nem olyan mértékű, hogy ez számottevő társadalmi feszültséget okozna.

Hogyan reagált minderre a szakma? Nemrég például a Nyelviskolák Szakmai Egyesületének elnöke, Berényi Milán – bár jelezte, hogy az állítása az idealizált helyzetre vonatkozik – kijelentette, hogy a Nemzeti alaptanterv legalább 936 nyelvórát ír elő a diákoknak az érettségiig a közoktatásban, ami bőven elég a középfokú nyelvvizsga megszerzéséhez. Ez egyébként matematikailag így is van, mert akár 500 óra is elég lehet a középfokú nyelvvizsga letételéhez, ha az ideális nyelvi kurzus négy feltétele adott, azaz: kiscsoportos oktatás; megfelelő tananyagok; jó nyelvtanár irányítása; azonos nyelvi szinten álló, erősen motivált tanulók. Mindnyájan tudjuk azonban, hogy ezek a feltételek hogyan és mennyire nem teljesülnek Magyarország iskoláiban, hogy például krónikus nyelvtanárhiány van, hogy a vidéki iskolák több mint negyedében egyáltalán nincs is nyelvet oktató szaktanár. A magyar kistelepülések zömének esetében ráadásul nincs helyi lehetőség arra sem, hogy a diákok tanfolyamon vagy netán magántanárnál tanuljanak, még akkor sem, ha anyagilag ezt esetleg meg is tudnák engedni maguknak. Maradna tehát az önálló tanulás, ehhez viszont többek közt megfelelő, az interneten elérhető, magyar diákok számára használható tananyagok kellenének. De ezek, ugye, nem vagy alig léteznek. Mindazonáltal ezt olvasom a február 8-i Magyar Nemzetben: „Berényi Milán úgy véli, hogy el lehet érni egy év alatt is a középfokú szintet, ha valaki nagyon motivált.”

Az Élet és Irodalom április 26-i számában olvasható Huszár Ágnes kiváló elemzése a magyar nyelvdeficit okairól és a lehetséges megoldásról. Ezt írja: „Átmeneti megoldást jelenthet, ha 2020-tól nem B2, hanem csak B1 típusú nyelvvizsgát, illetve azzal azonos szintű érettségit követelnek meg a felsőoktatásba kerülőktől.” Huszár Ágnesnek igaza van, de én még hozzátenném, hogy ez a reális cél is csak úgy érhető el, ha a szakemberek összefognának, kidolgoznának valamiféle elsődleges akciótervet, hogy már az első évben se legyen a vidéki tanulók helyzete reménytelen. Interneten elérhető anyagokat kellene kifejleszteni, illetve adaptálni – első lépésként angol és német nyelvű kurzusokat –, hiszen nyilvánvalóan ez a feladat. Minden rossz tapasztalatunk ellenére sokan lennénk olyanok, akik boldogan dolgoznánk bárkivel egy ilyen nagy szakmai projektum részeként, ha lenne a munkánkra igény, és megbíznának bennünk.

A kormánypártok és az ellenzék közös pontja azonban jelenleg az, hogy felismerték az idegennyelvi deficitben rejlő páratlan politikai lehetőségeket. Az ellenzék támadja a kormány ördögi tervét, amely ismét csak a felső középosztály támogatásáról szól, a szegényebb rétegek cserbenhagyásáról, továbbá arról, hogy az autoriter vezetéssel szemben netán ellenpólust képező értelmiségi réteget tudatosan szűkíteni próbálja a kormány az érettségizők, majd az egyetemre bejutó fiatalok számának csökkentésével. Alattvalók kellenek ezeknek, nem gondolkodó emberek. Mit csinál ezzel szemben a kormány? Szakmai tevékenységként semmit. Számára az egész ügy olcsó, fékezett habzású „politikai termék”: nincsenek oktatási reformtervei, nincs tehát mire pénzt allokálni. Az egyetlen ötlet, ami felmerült a kéthetes (!) külföldi tanulás, ami sok diák számára nagyszerű emberi tapasztalat lehet, de semmi köze a nyelvtanuláshoz. Kicsit olyan ez, mint amikor 1919-ben beengedték a szegény gyerekeket a Margitszigetre.

Az idegen nyelvi deficit valóban a legégetőbb magyar problémák egyike, és örülnék, ha a kormány valóban szeretne tenni valamit az ügyben. Talán be lehetne tenni ezt a kis írást egy palackba, és kijuttatni a buborékunkból az üzenetet: nem kell több politikai „publicity stunt”, de tessenek csak, kérem, nagyot álmodni, igazi terveket szövögetni – és mi boldogok leszünk, ha ennek mi is a részeivé válhatunk.