Karizma

Létezik egy úgymond misztikus képesség, a személyiség delejes kisugárzása, azaz a „karizma”, amely az átlagembertől megkülönbözteti az igazi politikust, művészt és prófétát. Van egyébként egy igen hasonló jelentésű japán színházi kifejezés, amely politikusra is vonatkozik néha: haragei, azaz „hasművészet”. A haragei az a magnetikus képesség, hogy a politikus a puszta jelenlétével képes uralni egy helyzetet, vagy egy színész, bár semmi különöset nem tesz a színpadon, mégis erősen érezzük, hogy ott van.

Az én első karizmatikus élményem színházi jellegű volt. Kisiskolás voltam, amikor elvittek a szüleim az Operettbe. Grandiózus előadás volt. Eljött a pillanat, amikor színpadra lépett Honthy Hanna maga. A primadonnák királynője bevonult a színpad közepére, majd a publikum felé fordult, és így szólt: „Mennyi ember…” Mint sejthető, a közönség ráérzett a lazaság és szellemesség ezen eklatáns megnyilvánulására: tapsolt és nevetett. A művésznő pedig kedves, megértő mosollyal várta ki az ünneplés végét.

A modern idők karizmatikusai kicsit mások. Az öregeknek talán még olykor eszükbe jut a primadonna, vagy mondjuk egy Latinovits nevű színész, meg persze Weöres Sándor és Nagy László. Olyan zavart lelkiállapotban fordulhat elő velünk egy ilyen flashback, mint amelyben angol barátom írta nekem a Brexit után, hogy felment a netre, és rémülten látta, hogy már nem Gladstone, de még csak nem is Churchill a miniszterelnök, hanem valami Cameron. Az öregek persze mindig azt mondják, hogy zuhan a színvonal, és a világ egyre ócskább hely lesz. Pedig a média ma egyenest az otthonunkba hoz sok-sok igaz embert (főként politikusokat), érdekes celebeket, bölcselkedő exsportolókat. Miért szereti vajon dolgozó népünk ezt a sok, sugárzóan karizmatikus személyiséget? Nem a kvalitásaik miatt, hiszen a karizma csak áttételesen függ össze a minőséggel. Sokkal inkább a tükröződése valaminek, mint egy személyiség misztikus kisugárzása. A karizma ugyanis valamiféle viszony, ami a tömeg vágyai, elvárásai és az azokat kielégítő személy között kialakul. Olyasmi lehet, mint a szépség, amely, mint tudjuk, a szemlélő szemében lakozik. Durva filozófiai tévedés tehát leszólni például Rubens húsosan duzzadó asszonytestjeit. Úgy vélem, a karizma nem irracionális és misztikus valami, hanem a tömeglélektan egy furcsa, de racionálisan értelmezhető jelensége. Viszont Max Weber német tudós szerint, aki a karizma fogalmát átemelte a teológiából a szociológiába, a társadalmi uralom (Herrschaft) típusai közt a karizmatikus épp a racionálissal, illetve a tradicionálissal áll szemben.

A karizma szó már az alexandriai Philón, a Jézus korában élt filozófus művében is előfordult: a teremtett világ Isten karizmája (chárisma theou), azaz ’kegyes ajándéka’. A keresztények átvették a charisma szót: ugyanaz, mint a pneumatika, amely a korinthusiaknak írott első levélben is szerepel, ahol a Szentlélek különböző ajándékait sorolja Pál apostol. Ezeket később különleges karizmáknak (charismata extraordinaria) nevezte az egyház: ilyenek például a jövendölés, csodatétel, gyógyítás, az eksztatikus beszéd (azaz a „nyelveken szólás”) képességének isteni adományai. Az említett Max Webernél viszont a karizmatikus vezér nem a hagyomány vagy a szokásjog révén uralkodik, hanem egy fikció által birtokolja a hatalmat. Weber szerint főként krízis idején jelenik meg az ilyen vezér, akinek a követők (Anhänger) különleges, a hétköznapi emberből hiányzó kvalitásokat tulajdonítanak.

A „karizmatikus egyéniség” a világháború után vált az amerikai sajtó kedves fordulatává, és a politikusokon és prófétákon túl a használata kiterjedt immár a delejes meggyőző erővel rendelkező üzletemberekre, az illuzionistákra és a művészekre. Például amikor Maria Callas 1965 tavaszán a Toscában visszatért a Metropolitan színpadára, Harold Schonberg, a New York Times híres zenekritikusa az énekhang tökéletességén túl a Callas lényéből áradó különös elektromosságról írt, amely úgymond „még egy süket ember hátán is felállította volna a szőrt”.

Századunk első éveitől kezdve újabb gellert kapott a karizma szó, mert a meggyőző beszéd lélektanának élelmes kutatói kissé önkényesen átértelmezték a szó jelentését. Úgy vélték ugyanis, hogy a karizma szó jelenthetné akár általában az ’erőteljes és meggyőző vezetői viselkedést’. Ennek a szemantikai csúsztatásnak a következtében a Lausanne-i Egyetem kutatói, John Antonakis, Marika Fenley és Sue Liechti 2011-ben arra az immár korántsem meglepő következtetésre jutottak, hogy a karizma tanulható. A sugárzás tanulhatóságának eme tétele egyébként javítja számos tréner megélhetési esélyét, és remek bestsellereket is lehet a témáról írni (például: O. Fox Cabane: The Charisma Myh. Master the Art of Personal Magnetism, 2013). A meggyőző vezetői viselkedésként értelmezett karizma verbális technikái közé sorolták a hasonlatok, metaforák, anekdoták, retorikai kérdések, ellentétpárok (nem az a lényeg, hogy, hanem…) és a hármas tagolású szerkesztés (három oka van annak, hogy…) alkalmazását. Másrészt általában idetartozik az erkölcsi meggyőződés és az önbizalom jelzése, ambiciózus célok kijelölése, a hallgatóság érzelmeire való apellálás, a szenvedélyesség, az arckifejezés és mozdulatok élénksége. A lista szerintem egyetlen valóban karizmajellegű elemet tartalmaz: ez pedig a követők kollektív érzéseire és elvárásaira való állandó reflexió.

A valóban létező, modern szóhasználat szerint ugyanis a „karizmatikus vezér” nem feltétlenül rendelkezik különös képességekkel és speciális tudással, de megtestesíti azoknak az embereknek a mentalitását, akik igazi, erős vezetőre vágynak. Valódi vagy akár sugalmazott válsághelyzetben a nép érzi a tehetetlenségét, és elveszíti a bizalmát az értelmiségi elitben, akik egy olyan világot ígérnek neki, ahol szabad és autonóm lehet, nem parancsolgatnak neki. A nép gyermekének azonban már elege van ebből a terhes szabadságból, ezért egy küldetéstudatos, erős embert akar végre látni – akár durvát és indulatosat, aki képes végre szétverni ezt az egész okoskodó értelmiségi vircsaftot. Olyan hőst keres, aki nem tömköd nehéz szavakat a beszédébe, és megvan benne az egyszerű emberek nyelvén szólás képessége. Aki olyan angolt használ, mint egy elsős gimnazista, még akkor is, ha az Ivy League egy patinás egyetemén végzett. A nép számára a kompetenciánál és vezetési tapasztalatnál többet ér a tetterő, a bátorság, a szókimondás. Nincs delejesebb, mint az erő, a magabiztosság és a szenvedély.

Győzhet-e itt a józanság? Nem tudom, de valamiért Luther Márton bölcs mondása jár most az eszemben: „Olyan ez a világ, mint egy részeg paraszt. Nyeregbe segíted az egyik oldalon, hát, erre nem leesik a másikon? Nincs itt mit tenni.”