Zsidózásunk alapjai

Imaoka Dzsuicsiro Magyarul négy hét alatt c. művének (Tokió, 1969) első leckéje rögtön néhány szellemes mondattal kelti fel a japán olvasó érdeklődését: „Ön van itt. Ő van ott. Hogy van? Köszönöm, igen jól vagyok. Hol a város? Hol van a cím? Ki ez a gazda? Hol van a pályaudvar? Nincs ön itt. Ő nem zsidó. Nincs itt a zsidó.”

Hát, igen. Egy angol röhögne ezen, mert nem értené, hogy miért kerül elő már az első leckében a zsidóság, miért kell nekünk ezt a zsidóságdolgot izibe tisztázni. Nem pedig elkenni, ahogy, mint mondják, a Kádár-korszakban tették. Nyilván nincs olyan angol nyelvkönyv, amelyik már az első leckében bevezetné a Jew szót (például a house szóval együtt). Imaoka nem zsidózott, csak reagált arra, hogy a világnyelvek diskurzusa témáiban is eltér a magyarétól. A zsidóság témája a nyugat-európai diskurzusban létezik, de nem központi jelentőségű, és nem szolgál rendszeres politikai ütközőpontként. A magyar közbeszédben azonban az emlékművek ügyétől kezdve az irodalmi tananyag kérdéséig minden közéleti vita fókuszába a „magyar–zsidó együttélés” kérdése kerül. Van nem antiszemita tematizálás is: nemrég könyv jelent meg Ki szereti a zsidókat? címmel.

A zsidó vallási vezetők ma azt fájlalják, hogy a vallásos, a héber nyelvet, az ünnepeket és szokásokat nem ismerő zsidók száma egyre nő: sertéspörköltet esznek nokedlival, „magyar módra” ünneplik a karácsonyt, és nem is akarnak mások lenni, mint jelöletlen magyarok. Még akkor sem, ha a környezetük folyton tudatosítja bennük, hogy vagyunk mi, és vagytok ti. Igaz, az ellenkező tendencia is létezik: sokan keresik zsidó gyökereiket. Az asszimiláció Európa nyugati és keleti felén hasonló mértékű, a zsidók szerepe sem más. A „zsidós” tematika a magyar diskurzusban tehát a kultúránk beteges természetével, a józan közgondolkodás (nyomásának a) hiányával magyarázható, akárcsak némely pályatévesztett keretlegények randalírozása, tiszaeszlározása a parlamentben és a médiában, a rendre büntetlenül maradó félelemkeltés és gyűlöletbeszéd. Az iszlám államoktól eltekintve hazánk azon három ország egyike, ahol a legijesztőbbek az antiszemitizmus statisztikái. Ma három magyarból egy honfitársunk hisz a zsidó világ-összeesküvés létezésében, egy régi vizsgálatból (2002) pedig kiderült, hogy tíz magyar egyetemistából nyolc nem választana magának zsidó házastársat.

Miért? A magyar nem politikai, hanem etnikai alapon szerveződő nemzet, a mindenkori vezér pedig nem mímel demokráciát, véreit erős kézzel irányítja. Gondolkodó, autonómiával rendelkező emberek társadalmában (szemben a tekintélyuralmi rendszerekkel) a szorongásnak nincs nemzetépítő szerepe, értelmetlen lenne tehát ott a külső ellenségről és nemzetidegen belső elemekről disputálni.

A magyar társadalom azonban többségében nem ilyen egyénekből áll, hanem frusztrált, a saját akaratukban nem bízó lényekből, akiknek az identitása abban merül ki, hogy a nemzettest egy sejtjét alkotják. Kelet-Európában a zsidóság alkalmas a veszélyes idegen szerepére: az a különállás, ami Nyugaton legfeljebb kissé irritálja a többségi társadalmat, egy autoriter keleti állam esetében az antiszemita hisztériát táplálja. Modern zsidózásunk retorikája annyiban különbözik a hagyományostól, hogy utána (mélyen humánus indíttatásunk igazolására) illik eljátszani: Nem is ezt mondtam! Közben lehet kacsintani.

A zsidózás nyelvi kérdés is, de nem a szavak ellen viselünk háborút, bár az sem árt, ha kipurgálunk néhány szitokszót, mint például a bibsi. Mivel azonban a Jews, Juden, zsidók szavak nem eleve pejoratívak, szükségtelen a „megemberesítő” kipárnázás: Jewish people, jüdische Leute, zsidó emberek, illetve a „származásos” felpuhítás: a person of Jewish descent, eine Persönlichkeit jüdischer Herkunft, zsidó származású személy. A „lezsidózás” (angolul to jew somebody down) nem feltétlenül szitokszóval (angol slur) történik. A szavak zömének a bántó jellege a beszélőnek tulajdonított szándékból ered. Még egy szitokszó is erejét veszti, ha a beszélőnek nem tulajdonítható sértő szándék (például Szeretlek, te hülye kurva), illetve egy eufemizmusként, azaz megszépítő kifejezésként használt szó helyzeti értéke is gúnyosan becsmérlő lehet (például az izraelita szó a kurucinfón az igen tisztelt izraelita honfitársaink kifejezésben). Ha például akár az angolban a kézenfevő Jew ’zsidó’ szót másodlagos megnevezésekkel helyettesítjük (Israelite, Hebrew), akkor ez azt sugallja, hogy a primer szóval és az általa jelöltekkel valami nincs rendben. Ettől függetlenül az angolban például a yid, a sheeny és a kike, illetve a hymie és a hebe ’bibsi, biboldó’, vagy az oroszban a zsid eleve szitokszó, ugyanakkor a magyar zsidó, a lengyel żyd, a cseh Žid és az orosz jevrej a beszélőnek tulajdonított attitűd szerint válik (vagy nem válik) sértő szóvá. Harminc éve Jesse Jackson tiszteletes a demokrata párti elnökjelöltségi kampány során, egy nem a nyilvánosságnak szánt kijelentésében a hymies ’bibsik’ és Hymietown ’Biboldográd’ (=’New York’) kifejezéseket használta. Bocsánatkérése során kifejtette, hogy a telefonkönyv „tele van Hymanokkal”, tehát a hymies és Hymietown nem tekinthetők sértő kifejezéseknek. Úgy tett tehát, mintha a hymie kifejezésben rejlő verbális agresszió nem lenne eleve adott ebben a szóban. Azt hiszem, hogy ha valaki rendet akar csinálni a nyelvben, akkor azt a közgondolkodás és a néplélek langyos vízben való alapos átöblítésével kell kezdenie, mert a megbélyegzés (stigma) alapja mindig a konszenzus; a szavak társas lélektani értékét a közmegegyezés alakítja ki. Az anyanyelvi beszélők nem szorulnak ezen a téren nyelvművelői segédletre. Japánul például a könnyen használható, digitális kamera neve baka-chon kamera, ami arra utal, hogy még a hülyék és a koreaiak is tudják kezelni. A chon szó a koreaiak sértő megnevezése: aki használja, azt is tudja, hogy sértő szó.

Könnyebb lenne az élet, ha a sértő szavakat egyszerűen cenzúrázni lehetne, mondjuk úgy, hogy listázzuk, táblázatba foglaljuk őket, amint ezt a japán közszolgálati televízió (NHK) és több más csatorna is teszi („A” – tiltott szó, „B” – kerülendő szó, „C” – problematikus szó). A nyelv azonban nem hagyja, hogy a megannyi okos (önjelölt) nyelvművelő kifogjon rajta. Erről az jut eszembe, hogy Vlagyimir Zsirinovszkijt, az orosz ultranacionalista politikust egyszer egy interjúban megkérdezték, hogy zsidó-e. Zsirinovszkij briliáns választ adott a kérdésre: „Anyám orosz, apám meg egy jogász fia.” Az orosz diskurzusban ezután a szün juriszta (jogász fia) a ’zsidó’ közkeletű, ironikus áleufemizmusa lett. Belátható talán, hogy egy kifejezés esetleges sértő vagy ironikus voltát csak úgy tudjuk azonosítani, ha két dolgot ismerünk. Egyfelől a nyelvi konszenzust, másfelől pedig a beszélő szándékát és perspektíváját. A többi meg már gyerekjáték, ugye.