Vonzások és viszonyulások

Talán sokan ismerik, de akik esetleg nem, azoknak ezúton ajánlom Kálmán László és Nádasdy Ádám Hárompercesek a nyelvről c. könyvét (Osiris, 1999). A kötetben van egy esszé a pragmatikáról, azaz a nyelvhasználat és jelentésértelmezés tudományáról is, ami örvendetes, mert ma is sokan úgy gondolják, hogy a pragmatika túl nehéz és unalmas a normális emberek számára.

Én azért is örülök ennek a rövid írásnak (104-6. oldal), mert úgy érzem, hogy a világ végre beletörődött a létezésembe: ha ugyanis megkérdezik, hogy mi a szakterületem, akkor a “pragmatika” a sztenderd válaszom, hiszen mással sem foglalkozom, mint azzal, hogy a nyelvhasználatban hogyan jönnek létre a jelentések. Sietek megjegyezni, hogy a “jelentés” és “konvenció” közti megkülönböztetés szerintem nem létezik. Amikor például egy professzor azzal traktálja a diákjait, hogy a Hideg van mondat csak “konvencionálisan jelzi” (tehát nem “jelenti”), hogy kapcsoljam be a fűtést, szemben a Kapcsold már be a fűtést, Laci! mondattal (ami “jelenti” ugyanezt), akkor szívom a fogam, mert a pragmatika döntően nem a közvetett és esetleges értelmezésekkel foglalkozik. Hogy a fenébe is tudna egy nyelvész olyan dolgokat rendszeresen magyarázni, hogy a Jenő vidékre ment mondat nemcsak azt jelentheti, hogy ‘vidékre látogatott / költözött’, hanem azt is, hogy mondjuk (egy színész) vidéki színházhoz szerződött? Ha tehát nem akarjuk azt állítani, hogy a pragmatika mindazzal foglalkozik, amivel nem is lehet foglalkozni, akkor azt kell mondani, hogy a pragmatika tárgya minden rendszeres, konvencionális használati információ, aminek alapján a beszélők mondatokat mondanak, és helyzeteket értelmeznek. Például a Tudsz titkot tartani? kérdéssel (más nyelveken pontosan ugyanígy) azt a szándékunkat jelezzük, hogy a beszélgetőpartnerünkre valami titkot akarunk rábízni. A “pragmatikai értelmezés” itt is konvencionális, de minden normális beszélő számára ismert, szükségszerű tény. A jelentések konvencionális eleme mindig egy “használati utasítás”, és aki pontosan ismeri ezeket, arra azt mondjuk, hogy tudja a nyelvet. Például tudja, hogy mik a használati feltételei az angolban az olyan hasonló értelmű/jelentésű (?) mondatoknak, mint What is your name? Can I have your name? What was the name again? (‘Mi a neve?’). Más példa: a What he’s having mondat kötött, konvencionális kifejezés, amely jelentése, vagy, ha tetszik, “használati utasítása” szerint azonos a pincérnek rendeléskor mondott (Én is) ugyanazt kérem mondattal. Tehát nem is kell azt tudni, hogy mit “jelent” a Where have you been all my life? (‘Hol voltál egész eddigi életemben?’) mondat angolul – bőven elég, ha azt tudjuk, hogy vagy a fiú mondja a lánynak, vagy a lány a fiúnak. Mert a nyelv maga a pragmatika, kérem.

A pragmatika tehát a nyelvész számára minden gyönyörök kimeríthetetlen forrása, melyek közül a legjelesebb az, hogy a szöveg és diskurzus mindig elárulja, miféle ember hozta létre, milyen a személyisége, nyelvi ízlése, milyenek a politikai nézetei stb. Használ-e például olyan szép, veretes kifejezéseket, mint “élek a gyanúperrel” és “górcső alá veszem”, vagy pedig csak olyan póriasakat, mint “gyanakszom” és “megvizsgálom”. Minden egyes szó a beszélő identitásának a jelzése: megállapítunk, kérdezünk vagy kérünk a mondatainkkal valamit, de éppen ilyen fontos az is, hogy világossá tesszük általuk, mit gondolunk magunkról, a másikról, a mondatunk tartalmáról magáról, annak valószínűségéről, hitelességéről stb. Ha például valaki azt közli velem, hogy Pisti rendes magyar ember, akkor ezzel a beszélő Pistiről is mond ugyan valamit, de világosan jelzi azt is, hogy önmagát igen rendes magyar embernek tartja, sőt úgy véli, hogy azért még én is az vagyok. Másik példa egy amerikai klasszikusból: az SS-katonák által körülvett angol ejtőernyős kimondja az egyetlen német mondatot, amit ismer: “Kennst du das Land wo die Zitronen blüh’n?” Az angolt nem az érdekli, hogy a németek tudják-e, hol nyílnak a citromfák, csak az, hogy elhitesse: ő bizony más, mint aminek látszik. Korábban is felmerült az a gondolat, hogy mindenféle diskurzusban a közlés tartalmi alapelemei (szaknyelven a propozíció), illetve a beszélő személyiségéből, viszonyulásaiból eredő elemek egyenrangúak, de az utóbbit módszeresen csak néhány évtizede kezdték vizsgálni, eleinte főként Émile Benveniste (1902-1976) francia nyelvész tanulmányának hatására (De la subjectivité dans le langage, 1958). Ma pedig ez a politikai diskurzus, a közbeszéd, illetve a hétköznapi társalgás kutatásának az egyik kedvelt témája, amit angolul stancetaking néven szokás emlegetni (‘pozicionálás’, angol stance ‘álláspont, nézet’). Ez a “szubjektív tényező” annyira fontos, hogy minden mondatunkban, szóválasztásunkban folyamatosan jelezzük az identitásunkat, a beszélgetőpartnerhez való viszonyunkat.

A kutatók szerint a politikai diskurzus a hétköznapihoz képest rendkívül szélsőséges valami, hiszen a “pozicionálás”, az identitás világos jelzése, “sajátos arculatunk” felmutatása a politizálásban kulcsfontosságú, fontosabb az ideológiánál is. Döntő jelentőségű továbbá az, hogy a politikus folyamatosan ott legyen a figyelem középpontjában – a jelenlét fontosabb az üzenetnél. Például Japánban a választások előtt a politikusok mikrobusszal járják körbe-körbe a választókerületet, rekedtes hangon ismételgetve hörgik a megafonba a nevüket egy ilyesféle mélységű üzenetbe ágyazva: “Tanaka vagyok, a végsőkig én vagyok az Önök Tanakája.” A jelenség komikus és idegesítő, különösen, hogy egy-egy politikai program (“manifesto”) sem tartalmaz túl sok konkrétumot (a gazdaság adott helyzetében markánsan eltérő akcióprogramokat állítólag nem is lehetne megalkotni). Ehelyett a közös platform, azaz a “stance” képzését szolgáló nagy téma a 20. századi japán történelem eseményeinek, Japán háborús szerepének a megítélése. Akárcsak bárhol máshol a világon, a japán politikai diskurzusban is döntő szerepe van – az érvelés, az értelemhez szólás helyett – az érzelmi, a jelképes, a csoport szolidaritását jelző elemeknek. A politikai cselekvés és diskurzus vélhetően mindenütt az érzelmi “stancetaking” és a ráción túlnövő gondolkodás sajátos elegye. Mi sem lepődünk meg már azon, ha például az ellenzék által rendezett tömeggyűlésen a szélsőjobboldallal ambivalens viszonyban álló kormánypárt képviselője mond ihletett szépségű antirasszista beszédet. Vagy ha egy filozófus a tisztességtelen választási rendszer miatt a választások bojkottjára szólít fel, bár tudja, hogy a társadalom zöme nem mozgósítható, illetve a kormánypárt támogatója. A politikai diskurzus “józan észen túli” jellegéhez az is hozzájárul, hogy a politikai megállapítások, nézetek igazságtartalma legtöbbször közvetlenül nem is ellenőrizhető. Belátható talán, hogy mondjuk A tőke és a fasizmus jegyesek tézis igazolása keményebb dió, mint mondjuk a Már megint esik a hó kijelentésé, hiszen az utóbbihoz, ugye, csak ki kell nézni az ablakon. A politikai diskurzus természete az, hogy szinte folyamatosan támadó és védekező jellegű. Az ebből következő “inherens durvasága” még csak nő olyan kultúrák esetében, ahol semmilyen szinten nem létezik az érvelő-vitatkozó nyelvhasználat technikájának és etikettjének oktatása. A magyar kultúra is ilyen, míg például az angol és az amerikai közoktatásban már évtizedek óta a curriculum egyik legfontosabb eleme a tárgyalás és érvelés készségének fejlesztése, a vita etikai szabályainak tanítása. Ez természetesen önmagában nem garantálja azt, hogy civilizált és józan eszmecserére képes politikai elit üljön például a törvényhozó hatalom szerveiben, de a norma létezését feltétlenül tudatosítja az emberekben. Egy amerikai diák például már a középiskolában megtanulja, hogy a nyilvános vita (debate) műfajában vannak eleve hibásnak minősülő, tiltott elemek (fallacies), ilyen például az érvelés tárgya helyett az érvelőre irányított, ún. ad hominem támadás. Nemrég megmutattam egy amerikai barátomnak, hogyan néz ki a magyar parlament belülről: történetesen azt a felvételt nézte meg, amin egy ellenzéki képviselőnőnek a Horthy-rehabilitáció kérdését firtató interpellációjára a kormánypárt válasza az volt, hogy a képviselőnő politikai szövetségese ma is egy elkobzott villában lakik. Nem volt könnyű lefordítanom a dolgot, és amikor a barátom végre felfogta a diskurzus magyaros logikáját, még nevetni is elfelejtett. Valahogy úgy, ahogy állítólag senki sem nevetett, csak eltátotta a száját mindenki, amikor 1960 őszén Hruscsov elvtárs az ENSZ-ben levette a cipőjét, és azzal verte az asztalt. Az jutott eszembe, hogy első lépésként talán el kellene érnünk, hogy ne tágra meredt szemekkel nézzenek ránk, magyarokra, hanem inkább nevessenek rajtunk. Aztán majd egyszer innen lehet továbblépnünk.