Zsargon által világosan (2.)

Minden valamirevaló diktatúra a politika színterein messze túlterjedő nyelvet alakít ki, nyelvileg is asszimilálva a mindennapi élet egészét. Ennek a “totalitárius zsargonnak” a változata a náci Németország, az NDK, a Szovjetunió, a népi Kína vagy akár a mai Észak-Korea sajátos nyelvezete.

A nyelv totális jellege tehát azt is jelenti, hogy a politikai diskurzus szavain túl (elhajlás, éberség, osztálytudat, a kölcsönös nézetazonosság jegyében, érdemeinek elismerése mellett stb.) a hétköznapi nyelv is átalakul, a dolgok jelentése megváltozik, új elemekkel töltődik fel. Jeszenyin például egy versében a “nyírfás Oroszföld”-ről (berjózovaja Rusz) szól, de a nyírfácska (berjózka) szó szovjet-oroszul nemcsak az orosz táj ikonikus szent fájára utal, hanem a valutás boltok neve is, amelyekben a csókos kevesek, az orwelli értelemben vett “egyenlőbbek” vásárolhattak (vö. még a daliás 50-es évek IKKA boltjai). A szovjet korszakban a dvórnyik sem afféle, az udvaron sertepertélő házmester volt, hanem egyben komoly és éber házbizalmi is, ahogy a gyezsúrnaja sem közönséges “ügyeletes”, hanem a kollégiumok, szállások szigorú szemű felügyelője, a büvsije ljúgyi (“hajdani emberek”) metafora pedig ekkor már nem a hajléktalan csavargókra vonatkozott, hanem lecsúszott arisztokratákra vagy a régi polgári osztály tagjaira. Ha a nyelv kollektív alkotás, akkor a totális nyelv is az, és sok mindent kifecseg a megalkotóiról és a korról, amelyben használták. Heidegger talán erre utalt, amikor megjegyezte, hogy a nyelv beszél (Die Sprache spricht, Unterwegs zur Sprache). A totális nyelv működése nyilván nem előfeltételezi egy diktatúra működtetésében való össznépi cinkosságot, de tanúskodik arról, hogy sokan önként és kéjjel dörgölőztek a pártállam izmos testéhez. Mint ismeretes (Hitler: Mein Kampf II/11), az emberanyagban (Menschenmaterial) vannak “tagok” (Mitglieder) és “követők”(Anhänger), illetve – háború utáni terminussal – “sodródó útitársak” (Mitläufer), mint például maga Heidegger, Karajan és más jeles náci személyiségek.

Úgy tűnik, hogy két előfeltétele van a totális nyelv születésének. Az egyik az, hogy egy nép vagy csoport radikális és kirekesztő módon határozza meg önmagát – vagy mint fajtiszta nemzettest (szemben az emberi értékeket nem, illetve csak alig hordozó fajokkal), vagy pedig mint építő és fáradhatatlanul munkálkodó dolgozó nép (szemben a parazita, kizsákmányoló, ráadásul általában dekadens elemekkel). A totális nyelv megalkotásának másik feltétele a karizmatikus nemzetvezető imázsa, aki a nyelvnek is teljhatalmú ura és felügyelője. Ezért, ha megesett, hogy mondjuk egy túlbuzgó nyelvművelő azt képzelte magáról, hogy még a nemzetvezetőnél is avatottabb harcosa a nyelvtisztaság ügyének, akkor az orrára koppintottak. Ez történt például 1933-ban Richard Jahnke esetében, aki azzal a pimasz kéréssel fordult Hitlerhez, hogy mellőzze az olyan idegen szavakat, mint Propaganda, Organisation, Sterilisation, hogy a vezér gondolatait a nép még világosabban érthesse s azok még népközelibbé (volksnah) váljanak. Később már a német nyelvművelők szövetsége (Sprachverein) csak harci eszközzé, anyanyelvi rohamosztaggá (die SA unserer Muttersprache) kívánt válni, beteljesítve ezzel a nyelv művelésének faji kötelességét (E. Geissler: Sprachpflege als Rassenpflicht, 1937).

A náci totális nyelv által teremtett világ sajátosságairól sokat elmond Victor Klemperer A Harmadik Birodalom nyelve (Lingua Tertii Imperii, 1947; magyarul 1984) c. remekműve és naplói (8 kötet!). Klemperer számos kiváló megfigyelésének egyike az, hogy a totális nyelvben a fanatikus szó pozitív jelentést kap. Az okot nem részletezi, de nyilvánvalóan arról van szó, hogy a felvilágosodás és a francia forradalom teletömte az emberek fejét olyasféle fantazmagóriákkal, mint népképviselet, többségi döntés és egyéni akarat, a személyiség integritása és autonómiája. A demokratikus, illetve a liberális gondolkodásmódnak a szerepe azonban minimális, amikor élet-halál harcot vívunk a minden oldalról fenyegető külső és belső ellenség ellen. Ilyen esetben a vaspálcával irányító vezérnek való engedelmesség, a kollektívába való beilleszkedés a kibontakozás egyetlen lehetősége. Aki nem tud beilleszkedni, arra átnevelés, azaz “átkovácsolás” (orosz perekóvka) vár. A kollektivizmus erejét és magas esztétikai minőségét példázza az, amikor egy phenjani stadion lelátóin sok tízezer koreai ifjúmunkás egyszerre fordítja el a kezében lévő színes lapocskát – s így egy aprócska pillanat alatt kirajzolódik az átellenben ülők számára a Szeretett Vezető arcképe. Nagyon lehet szeretni tehát a szép sportünnepélyeket és a katonai parádékat. Ezzel függ össze az is, hogy amiként a német, az olasz, az orosz, a kínai, a koreai stb. pártállam építészetét egyaránt jellemzi a monumentalitásra való törekvés, a normális arány és az emberi lépték érzetének elvesztése, a diskurzus stílusa, a nyelvi kifejezés elsőrendű sajátja is az elszabadult pátosz, a bombasztikus kifejezések használata. Mint tudjuk, a vezetőket (és főként magát a Vezért) persze az egyszerűség, közvetlenség és szerénység jellemezte (amiként Bástya elvtársat is), ezért ők voltak a legnagyobb zavarban, amikor meg kellett tapasztalniuk, hogy milyen nagyon szeretjük őket. A diktatúrákban kultikus tárgy a “nemzetvezető”, a “vezér” (Führer, duce), koreaiul “nagy vezér” (suryong), “Sztálin a népek (a nemzetközi proletariátus) vezére, a dolgozók legjobb barátja”.

Az egyén integritásának átruházásával a gondoskodó államra, a kollektivizmus szerepének korlátlan növekedésével függ össze az is, hogy kultikus és harci tevékenységgé magasztosul a munka, amelynek fogalma köré valóságos mitologikus hálót szőttek minden diktatúrában. Már 1929. november 7-én arról írt Sztálin a Pravdában, hogy ez volt “a nagy áttörés éve a szocialista építés minden frontján”. Németországban Arbeit adelt, azaz “A munka nemesít” volt a Reichsarbeiterdienst jelmondata 1935-től. A náci Németország munkakultuszának nyelvéről talán azért szól viszonylag kevesebb szakirodalom, mert a munka dicsőség volt a kommunista rendszerben is. Aki nem rendelkezett munkahellyel, az a közveszélyes munkakerülés vétségét valósította meg, vö. még munkakönyv, vándormadár, dicsőségtábla, élmunkás, brigád- és munkaverseny-mozgalom, vándorzászló stb. Jellemző tény azonban, hogy amikor egy Sztahanov (1906-77) nevű vájár 1457 százalékra teljesítette a normát, a fényképe megjelent még a Time Magazine címlapján is, és a “a mozgalom viharként terjedt” (Sztálin), de a Szocialista Munka Hőse kitüntetést mindazonáltal nem ő kapta meg elsőként (1938), hanem egy J. V. Sztálin nevű (szintén nagyon szorgalmas) politikus. A munkáséletet romantizáló, heroizáló ideológiával, a “nem a jelennek, hanem a jövőnek dolgozunk” jelszavával szemben persze a valóságban ott volt a kemény munka, a rossz munkakörülmények, a munkások egészségét kizsaroló napi robot, a sivárság és szürkeség világa.

A totális nyelv nagy és magasztos feladata éppen annak az álomvilágnak a megteremtése volt, amelyben egy nagy cél érdekében törhetett előre ifjú seregünk. De akár a nemzettest faji egységének, akár a nemzetközi proletariátus egységének az illúzióján alapult egy diktatúra, a totális nyelv mindig a diktatúra legitimációjának legfontosabb retorikai eszköze volt. Mi, akik egykor “az emberiség haladó feléhez” tartozhattunk, még emlékezünk olyan metaforákra, mint békeharc (orosz bítva za mir) vagy a népek egy szebb jövőért folytatott harca (orosz bítva naródov za lúcsseje búduscseje), de korántsem lepődünk meg a mai orosz jobboldali sajtó olyan ismerősen csengő (új?) metaforáin, mint naródnoszty i duhóvnoszty (népiség és lelkület), zsiznyennoje prosztránsztvo (élettér, vö. német Lebensraum), nacionálnoje szamoznányije (nemzettudat, vö. német Volkstumsbewusstsein és szovjet-orosz proletarszkoje szamoznanyije, proletár öntudat), illetve desztruktívnüje szílü (destruktív erők). Ez utóbbit 1975-ben (W. tanár úr Pravda-olvasó óráján) én még nem a mai, vagyis faji jelentésében ismertem meg, hiszen akkor (szigorúan ideiglenes jelleggel) éppen lankadt a “kozmopoliták” elleni harc heve.