Üzenet a levesből

Olvastam nemrég egy érdekes újságcikket, amelyik Mehetnek a levesbe az angol nyelvű óvodák? címmel jelent meg. A cikk arról tudósít, hogy a hatályos jogszabályokra hivatkozva úgymond ellehetetlenítik a világnyelveken való óvodai oktatást. A cikk szerzője szerint az egyik, angol nyelvű képzést alkalmazó óvodát például arra kötelezték, hogy haladéktalanul hagyja el a nevéből az utalást az angol nyelv tanítására, és ezt a nevelési programjából is gyomlálja ki. A cikk alapján sajnos nem tudtam megállapítani, pontosan mikor is kelt az intézkedés, és azt sem, hogy vajon milyen óvodákat érintett a tilalom. Az illetékes döntéshozó által megfogalmazott szöveget szerettem volna megismerni. Az újságíróhoz fordultam tehát, aki érdeklődésemre azt a választ adta, hogy „talán megérti, hogy újságíróként soha, semmilyen körülmények között nem adhatom át az informátoraim dokumentumait harmadik személynek”. Mivel dr. Sára Botond kormánymegbízott intézkedésének szövegét az újságíró az említett okból nem osztotta meg velem, e-mail­ben egyenesen dr. Sára Botondhoz fordultam. Az ő nevében dr. Dombóvári Csaba főosztályvezető válaszolt, és tájékoztatott arról, hogy mely esetben tanulhatnak idegen nyelveket a magyar óvodások.

A konklúzió az volt, hogy az idegen nyelv az óvodai oktatásba fakultatív jelleggel való beépítésének jogszabályi akadálya nincs. Idézem: „A nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény (a továbbiakban: Nkt.) 3. § (5) bekezdése értelmében a magyar köznevelési intézményekben a nevelés-oktatás nyelve a magyar, nemzetiségi óvodában és iskolában részben vagy egészben a nemzetiségek nyelve, a két tanítási nyelvű iskolákban – külön jogszabály szerint – részben a célnyelv. (…) Tájékoztatom továbbá, hogy az Nkt. fent hivatkozott rendelkezése nem érinti az óvodák azon lehetőségét, hogy a kötelező foglalkozásokon kívüli időben, erre irányuló szülői igény esetén, önkéntes részvétel mellett a gyermekek részére életkoruknak megfelelő módon és mértékben idegen nyelvi foglalkozást szervezzenek.” Az Nkt. szövege olvasható az interneten is: net.jogtar.hu.

A helyzet tehát az, hogy csakis a kötelező foglalkozásokon kívüli idő használható arra, hogy az óvodások idegen nyelveket tanuljanak. Egyszerűbben fogalmazva: a nyelvtanulásban csak azok vehetnek részt, akik erre külön igényt jelentettek be. Két óvodai csoportot kell tehát kialakítani, mert lehetnek olyan szülők, akik tartanak a német- vagy angolnyelv-oktatással járó esetleges traumától. Megjegyzem, nem találtam egyetlen adatot sem arra, hogy az elmúlt kilenc évben bárki is felvetette volna a 2011‑es törvény olyan értelmezését, miszerint a világnyelvek óvodai oktatása csak szigorú feltételek között engedélyezhető. Talán azért nem találtam ilyen adatot, mert sokáig a mérvadó kormányzati tényezők is úgy látták: a nyelvtanulás korai megkezdése jó dolog, azaz „nemzeti érdek”. Ma viszont már van olyan felfogás, hogy nem megengedhető, hogy az engedélyeztetési eljárást kikerülve tanulhassanak angolul a gyerekek az óvodában. Magam is tapasztaltam,  hová vezetett a nyelvoktatás szabadossága például Hollandiában, ahol eleddig nem találkoztam olyan személlyel, aki nem beszélt volna folyékonyan angolul (és persze németül).

Miért és milyen szélességben változott meg az óvodások és talán az általános iskolások (?) nyelvtanulásával kapcsolatos döntéshozói gondolkodásmód? Sajnos nem tudom erre a kérdésre a választ. Nem hiszem el azt az összeesküvés-elméletet sem, miszerint tudatlanságban kívánnák tartani azt a népet, amelyik pedig olyan lelkesen segíti győzelemre a kormánypártot minden választáson. A valóság persze sokkal rosszabb lehet, mint akár a legszörnyűbb összeesküvés-elmélet. A szóban forgó ügyben ugyanis vélhetően ismét csak a súlyosan túlmozgásos magyar politikai elit inkompetenciája nyilvánult meg. A politikai elitünk korlátoltságára mutató újabb események nyilván élesebben élnek az emlékezetünkben, mint a régiek. Nemrég például a döntéshozóknak az az ötletük támadt, hogy kössük nyelvvizsgához az egyetemre való bejutást, illetve az egyetemi diploma megszerzését. Netán úgy gondolták, hogy elég kicsit ösztökélni a mi fiataljainkat, mert ezek akár csodákra is képesek, ha egyszer megcsördítjük azt az ostort. Nem muszáj tehát a költségvetési pénzt a nyelvoktatás fejlesztésére elszórni. Szerintem itt sem valamiféle rosszindulatról volt szó, csak a valóság érzékelésének a deficitjéről.

Hogy is állunk tehát az idegen nyelvekkel? A tudatlanságunk mélységét nem lehet pontos számadatokkal jellemezni, mert az utolsó időkben végzett nemzetközi felmérések is csak közvetve mutatják a magyar lakosság tényleges nyelvi kompetenciáját. Mindenesetre ezek szerint mi, magyarok igencsak hátul kullogunk az idegennyelv-ismeretet illetően. Nem tudjuk tehát, hogy mennyivel vagyunk lemaradva az élbolytól, csak azt látjuk, hogy néhány körrel biztosan. És miközben a közoktatás minden szintjén vérző idegennyelv-oktatásunk nekrológját már meg is lehetne írni, a főhatóság főosztálya most azt mérlegeli, hogy miként kellene szabályok közé szorítani a legfiatalabbak idegennyelv-tanulását. Vélhetően a laikusok is tudják, hogy a kora gyermekkorban megkezdett nyelvtanulás hatékonysága összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a felnőtt kori tanulásé, és utólag pótolhatatlan veszteséghez vezet az a kormányzati politika, amely azt célozza, hogy az óvodai idegennyelvi oktatás elburjánzásával szemben most már ideje lenne fellépni.

De vajon valóban gondol az elmulasztott tanulás által okozott károkra az emberek zöme? Valószínűleg sokkal kevésbé, mint arra a babonára, amely voltaképpen a második világháború előtti korszak nyelvtudományának az itt maradt salakja, és ma uralja a nyelvtanulásról való népi hiedelemvilágot. Az „egyensúlyhatás” (balance effect) néven ismert elavult teória szerint a második nyelv ismerete az anyanyelvi kompetencia sorvadásával jár, mert „teret” vesz el az anyanyelvtől, zavarokat idéz elő az elmében (különösen a zsenge kisgyermekeknél, akiknek az anyanyelvismerete még nem szilárdult meg). Ezt a spekulációt egy 1923-ban megjelent cikk nyomán a nyelvészek és oktatási szakemberek zöme elfogadta, és csak 1966-ban publikálták annak a kutatásnak az anyagát, amelyből fény derült arra, hogy ennek pont az ellenkezője az igaz. Bebizonyosodott ugyanis, hogy a második nyelvet is beszélő kisdiákok sokkal jobban értelmezik az anyanyelvi szövegeket, pontosabban tudnak reflektálni a szójelentés finomságaira stb. Az 1966-os publikációt az elmúlt fél évszázadban többtucatnyi újabb eredmény erősítette meg. Ami egyébként az idegen nyelv és az anyanyelv közötti zavarást illeti, az természetesen létezik, nyelvi interferencia a jelenség neve. Ma a világon 4-5 milliárd két- vagy többnyelvű ember él, illetve él együtt az interferenciával. Az egyensúlyhatáshoz hasonló kártékony teória az „identitáshasadás” (identity split), amely ma is népszerűségnek örvend. Lényege az, hogy az egyén kulturális azonosságát úgymond torzítja az, hogy az idegen nyelvet használva másként viselkedik, más érvelési stratégiát alkalmaz, más az artikulációja, megváltozik a hangszíne, sőt még mozdulatai is: olyan, mintha kicserélték volna. Az emberek tehát ilyesmiket (vagy ilyesmiket is) gondolnak az idegen nyelvek tanulásáról, miközben persze olyan kliséket is szajkóznak, mint „ahány nyelv, annyi ember”. Mivel az elmúlt évtized propagandával gazdagon átitatott magyar közgondolkodása a provincializmus és az elszigetelődés valóságos reneszánszát hozta el nekünk, semmi okunk csodálkozni azon, hogy a provincializmussal összhangzó megannyi téveszme beszivárog az oktatásügyi döntéshozók gondolatvilágába is, és ott politikai erővé válik.

Arra sincsen okunk, hogy a fenti tényeket tapintatosan elhallgassuk. Ugyanakkor persze tisztában kell lenni azzal, hogy érdemi vitára nem kerülhet sor. Kizártnak tűnik ugyanis, hogy a rendkívüli önbizalommal rendelkező oktatásügyi döntéshozók ráébredjenek (vagy bárki ráébressze őket), hogy lépéseiket leginkább a szakmai tudatlanság motiválja, és hogy komoly károkat okoznak a magyar kultúrának. Ha netán olvassák ezeket a sorokat, én mindenesetre ezúton kívánok nekik is nagyon jó egészséget ebben a veszélyes, járvánnyal terhes időben.

(A szerző nyelvész, emeritus professzor)