A szerelem bolondjai

Hisz a szerelem nem szerelem többé, mihelyt bolondság; és a bolondság sem bolondság, mihelyt szerelem.
 (Jókai Mór)

1. Karizma és karizma

Talán az olvasó is észrevette már, hogy itt járnak közöttünk némely különleges lények, akik első pillantásra földi embernek tűnnek, azonban korántsem azok. Kicsit olyanok, mint Tibet régi királyai, akik emberformájúak voltak, de alulról csukódott a szemhéjuk, és kötélen jártak a földi és égi világ között. Aztán amikor már elegük lett ebből a rút világból, akkor ott maradtak fenn az égben. Ezekhez hasonlatosak a mi földön járó isteneink, akik Max Weber szavaival egyesek szemében „természetfölötti, emberfölötti, de legalábbis nem mindennapi” lények. Ők a mi karizmatikusaink. A karizma szót Weber emelte át a teológiából a szociológiába: a karizmatikus a társadalmi uralom egyik típusa a racionális és a tradicionális mellett (Gazdaság és társ., 1922; I.3.).

A karizma jelentése ambivalens. A szó ugyanis egyrészt mintha valamiféle komplex személyiségjegyre utalna: misztikus, delejes képességre, amelynek képtelenség ellenállni. Olyanra, amely révén elhisszük a mi Gandhink (vagy akár a mi Cipollánk) minden szavát, és vakon követjük őt akárhová. Másrészt viszont (és ezt már Weber szövege is implikálja) karizmatikus személy nem létezik tömeges karizmaéhség nélkül, amely igény általában válságos társadalmi helyzetekben jelentkezik. A karizmát megtapasztalni kívánó személy olyan, mint a szerelemre vágyó ember: az álmait, elvárásait vetíti ki a vágy titokzatos tárgyára. A régi mondás szerint a szépség nem a tárgyban lakozik, hanem a szemlélő szemében – Beauty is in the eye of the beholder.

A karizma viszonyfogalom, mint a szépség, bár sokan csupán egyes embertársaink spirituális kisugárzásának, személyiségjegyének vélik. Vannak, akik azt erősítgetik, hogy a karizma nem más, mint a hatékony és erőteljes vezetői képesség, amely kommunikációs tréning révén sajátítható el. Jeles tudósok, Antonakis professzor (Université de Lausanne) és sokan mások írnak és előadásokat tartanak a médiában arról, miként sajátítható el a karizmatikus viselkedés és retorika tizenkét (számmal: 12) titka. Karizmatréningre szakosodott cégek alakulnak mindenfelé, amelyek szakembereinek a segítségével bárki elsajátíthatja a szuggesztív kommunikáció titkait (egy csekély összeg lefizetése után). Ha meg nincs elég pénzünk, de azért szeretnénk megtapasztalni, hogy lábunk előtt hever a világ, akkor vásárolhatunk néhány erről szóló könyvet, például Eggetsberger: Karizmatréning, 2000; Fox Cabane: Személyes vonzerő — a karizmatikus ember titka, 2016 stb.

A szociológia és pszichológia karizmafogalmának ilyen újraértelmezése azért is lehetséges, mert a jelenség maga ellentmondásos. Weber azt állítja, hogy amennyiben a karizma beigazolódása (Bewährung) tartósan elmarad, akkor a „karizma hordozója” előbb-utóbb elveszti tekintélyét, legitimációját. Nos, ha mondjuk Winston Churchill sokak által vélelmezett „karizmáját” vizsgáljuk, akkor egy kiváló képességű és a szerencse által is támogatott politikust látunk, akinek politikai ügyessége elvitathatatlan. Churchill nem mindennapi formátumát az emberek érzékelték, ezért belé helyezték a bizalmukat. Churchill tehát a weberi racionális vezetési reláció példája: szórakoztató és tiszteletre méltó ember volt. Technikai értelemben karizmatikusnak azonban aligha nevezhető, mert misztikus legfeljebb csak a szivarfüst volt, amely az alakját övezte. De éppen „karizmájának” fényes beigazolódása után, az 1945‑ös választásokon alulmaradt a jóval kevésbé karizmatikusnak vélt Clement Attlee-vel szemben.

És milyen értelemben volt „karizmatikus” mondjuk Musztafa Kemal? Ha elolvassuk Sukru Hanioglu Atatürk-életrajzát vagy Zürcher monográfiáját (The Young Turk Legacy), akkor egy hihetetlenül magabiztos, mániákus és tehetséges ember képe tárul elénk, aki a konzervatívok ellenállását letörve modernizálta Törökországot: stabilizálta a gazdaságot, megregulázta és szekularizálta az államot, bevezette a kötelező ingyenes elemi iskolai oktatást, keresztülvitte még, horribile dictu, a női választójogot – 18 női képviselő ült a török parlamentben 1935-ben, sőt még azt a nyugatmajmoló őrültséget is lenyomta a nemzet torkán, hogy minden török embernek öröklődő családneve legyen. Vamık Volkan szerint, aki Norman Itzkowitzcal megírta Kemal pszichobiográfiáját (The Immortal Atatürk), Kemal Atatürk narcisztikus személyiség volt. Volkan idézi például ezt a kijelentését: „Miért kellene nekem ennyi tanulás, a kultúrák és társadalmi folyamatok ismeretének birtokában lesüllyednem a köznép színvonalára? Sokkal inkább a népet kell felemelni a magam szintjére.” Misztikus, irracionális kisugárzásról, karizmáról tehát itt sincs szó: önimádatról, öndelejező magabiztosságról és kompetenciáról annál inkább.

Törökország a birodalmát veszítette el az első világháborút követő sèvres-i diktátum következtében, Németországot a talpra állás esélyétől fosztották meg a nagyhatalmak Versailles-ban. Mindkét nemzet messiásváró lelkülettel lépett át az 1920-as évekbe. Messiást kerestek, és két igen eltérő képességű és alkatú, bár az akarat erejében egyaránt mániákusan hívő személyt sikerült találniuk: az egyik orvos volt, a másik sámán, az egyik a gyógyító, a másik a pusztító erő megtestesülése. Csak az utóbbi típus misztikus és irracionális, mert mindent akar, de valójában semmit nem ad cserébe – talán csak valamiféle illúziót. Az utóbbira lenne érdemes lefoglalnunk a karizma szót, hiszen az előbbire tucatnyi egyéb szavunk van. Izgalmas jelenség az, hogy egy különös, egzaltált, de kimagasló képességekkel valójában nem rendelkező személynek a közösség valamiért rendkívüli tudást és erőt tulajdonít, és az imposztor korlátlan hatalomra tesz szert.

Ezek a „karizmatikus” személyiségek nem csöndes, kiegyensúlyozott, visszafogottan viselkedő emberek, inkább kihívóan öntudatos és magabiztos, agresszív és arrogáns, olykor kifejezetten paranoid lények. A programjuk és mondandójuk sem bonyolult, nem rendelkeznek lenyűgöző műveltséggel, de makacsul és egyszerű nyelven ismételgetik együgyű üzeneteiket. Nem véletlen, hogy a német nemzetiszocialisták kulcsszava, a fanatisch náluk nem kizárólag „elvakultan rögeszmés” értelmű, hanem sokszor pozitív jelzőként fordul elő: „rendíthetetlen” (vö. fanatisches Gelöbnis – „fanatikus fogadalom”, unsere fanatisch kampfenden Truppen – „fanatikusan harcoló csapataink”: Klemperer: LTI, 9. fej., vö. Mein Kampf I: 358 stb.). A cipollai „karizmatikus” egyéniség libabőrözést kiváltó ostobaságokat beszél, de erőt sugároz és rendületlen meggyőződést mutat, ami elég arra, hogy megformálja híveinek és hívőinek csapatát. Idővel már kizárt, hogy valaki vitába szálljon vele, és a hívek végül önmaguknak sem tesznek fel kérdéseket, azaz fokozatosan elvesztik az autonómiájukat és ítélőképességüket. A vasakaratú, jövőlátó bölcs, akiben a közösség vágyai testet öltenek, lassan kultikus tárggyá nemesedik. A már csak a részegítő felmagasztalás miatt is egyre narcisztikusabbá váló vezér idomul a szerepéhez, elveszíti az önértékelő képességét, levetkezi a gátlásait, összeütközéseket provokál, és paranoid módra kezd viselkedni (vö. ehhez R. S. Robins–J. M. Post: Political Paranoia, 1997).

Jerrold Post már egy régi tanulmányában utalt arra, hogy a destruktív karizmatikus vezér retorikáját mindig egy bizonyos külső ellenség ellen megvívandó harcra való felhívás fémjelzi, majd hozzáteszi, hogy végső soron azonban a nagy hipnotizőr hatalma azon múlik, hogy az alanyai mennyire buzgón engednek neki, hajlandók-e lemondani az autonómiájukról, átruházni azt a vezérre (Narcissicism and the Charismatic Leader-Follower Rel., Pol. Psych. 1986: 675, 682). A harc az egyetlen, külső ellenség ellen, akitől csakis a vezér géniusza védhet meg, félelmet olt az emberekbe, és ezáltal is erősödik a tekintélyuralmi berendezkedés. Hitler írja (Mein Kampf I: 123-4): „Általában véve mindig minden igazán nagy népvezér művészete (die Kunst aller wahrhaft grossen Volksführer) főként abban áll, hogy nem osztja meg a nép figyelmét, hanem mindig egyetlen ellenségre koncentrál.” Az egyetlen szimbolikus ellenség érzékletes képe ugyanis az egyszerű elméjű nép számára is felfoghatóvá teszi a dolgokat. A figyelem megosztása viszont – tanítja Hitler – „a gyenge és ingatag jelleműeknél” oda vezethet, hogy kétkedni és mérlegelni kezdenek. Majd kimondja, hogy a politikusnak felesleges a tömegek értelmi képességeire apellálva érvelni (I: 357-8): „A széles néptömegek nem professzorokból és diplomatákból állnak. Ami kevés absztrakt tudással rendelkeznek, az a tudattartalmukat inkább az érzelem világába sorolja.” Csakis az érzelmekre hatva válhat hajtóerővé „az eluralkodó fanatizmus, sőt olykor a felkorbácsolódott hisztéria”.

Ugyan, mi más is lehetne a cél?

2. A közösségi élmény gyö­nyö­rűsége

A nagy német hipnotizőr azonban alighanem tévedett. A kiemelkedő intellektuális képességgel rendelkező személyek („professzorok és diplomaták”) hiedelemvilágát sem az illékony érzelmektől megtisztított, józan belátás formálja. Ők sem immunisak az elmesorvasztó imádat érzeményére, hódolnak és szolgálnak, részei akarnak maradni a rendszernek, ezért önkéntelenül is elvégzik a saját agyukon a szükséges átalakításokat. Bizonyos hazugságok nélkül ugyanis nehéz lenne az élet. És végül annyira mélyen hisznek a hazugságban, hogy ha valaki erőszakkal elő akarja rángatni az elméjük mélyére süllyesztett igazságot, akkor végül már esküdöznek és átkozódnak, mint egykor Péter apostol (Máté 26, 73–75). Egyáltalán ki ez a názáreti, akiről beszélni tetszik!?

Diplomata nem volt, csak művelt és okos filológusprofesszor G. L., akinek a nevéhez fűződik a Mussolini és a modern olasz stílus című dolgozat, amely a lánglelkű Duce prózájának az olasz stílust megtermékenyítő hatását elemzi (Egyetemes Filológiai Közlöny, 1940: 181–197). Egy jelentős irodalomtudós (K. L.) pedig a Rákosi Mátyás alakja a magyar költészetben című írás szerzője (Irodalomtörténet, 1952: 129–144). Korántsem becsülöm le a karrierizmus és szervilizmus történelem- és emberformáló szerepét, de szeretném sugallani, hogy itt nem merő talpnyalásról van szó. És a kor magyar költői, akiknek az együgyű rigmusait idézi K. L., szintén hitték, mert hinni akarták, hogy rajonganak dolgozó népünk vezéréért, és hogy „Rákosi Mátyásról szinte minden jelentős magyar költeményben »szó van«, azokban is, amelyekben neve sem olvasható, személyére sem történik nyílt célzás”. Kisebb poéták persze korábban is magasztalták a mindenkori vezető géniuszát. Thardy Lajos 1941-es, Horthy hősiességét megörökítő éposza bővelkedik nem mindig vergiliusi szárnyalású passzusokban, például: „Megyek, – megyek! Utánam, magyarok! / Valami nagyot és szépet akarok! / Csak fel kellett emelni kezeit, / S omlottak korlátok, rohant a jaj, / elűzte rendbontó ellenségeit!”

A franciák ebben a tekintetben azért előttünk jártak. Például Pierre de Ronsard, a XVI. század francia költőfejedelme is illő, poétai alázattal nézett fel urára, a jó III. Henrik királyra: „L’Europe est trop petite, & l’Asie & l’Afrique / Pour toy, qui te verras de tout le monde Roy…” – kontinensek túl kicsik a világ királya számára, aki jogara alá hajtva a déli és északi sarkot, csak Jupiterrel osztozik majd a mindenségen, meghagyva neki az ég fölötti uralmat (Œuvres compl. Gallimard, 1993, 1: 469).

Az állam fejének misztikus géniuszában való hit különböző mértékben intézményesül, de valahogy mindig a nemzeti közösségbe tartozás része. Sok japán ember számára ma is ilyen a császárhoz való viszony. Nabeyama Sadachika (1901–1979), a japán kommunista mozgalom egyik vezetője, Moszkvában 1927-ben azt mondta Buharinnak, hogy bár a japán kommunisták is a proletárdiktatúráért harcolnak, de nem képzelik azt, hogy a nép belenyugodna a császár trónfosztásába, mert ő a nemzettest (japán kokutai) feje, amelyet nem lehet a japánságról csak úgy leválasztani. Mire Nyikolaj Ivanovics kissé ingerülten azt válaszolta, hogy akkor szíveskedjék most az elvtárs szépen hazamenni, és olvasson egy kis Marxot. Két évre rá a japán államrendőrség őrizetbe vett 8368 kommunistát, 964 főt bíróság elé állítottak, és ezek mintegy harmada már jogerős ítélet szerinti börtönbüntetését töltötte, amikor különös dolog történt. A két kommunista vezető – az említett Nabe­ya­ma és Sano Manabu (1892–1953), a Waseda egyetem egykori közgazdaságtan-professzora – váratlanul nyilatkozatot tett közzé, hogy ők már nem kommunisták többé, nagyot csalódtak a pártban és a Kominternben, amely úgy állítja be a császári rendszert, mintha az olyan lenne, mint a népelnyomó cárizmus, miközben valójában a császár a haladás fővezére. Ama közös érzemény pedig, amely a császári házat a nemzeti egység központjába helyezi, a dolgozó tömegek szívének mélyén lakozik stb. Egy hónapon belül 964 kommunista vezetőből 548 gyakorolt önkritikát, azaz bejelentette, hogy immár ő is jó útra tért. Ez a politikai földcsuszamlás a japán forradalmi baloldal híres „irányváltása” (j. tenkó), amelyben döntő szerepe volt a brutális erőszaknak, de a visszaemlékezések azt mutatják, hogy az aktivisták szenvedtek attól, hogy a marxista szellemiség elidegeníti őket mindattól, ami japán – a saját családjuktól, a gyerekkoruk emlékeitől, az identitásuktól. Patricia G. Steinhoff fordulatával élve: ők egyre csak balfele meneteltek, miközben a politikusokban csalódott japán társadalom ellenállhatatlanul sodródott jobbra (Tenkó. Harvard Ph.D., 1969). Az eszme egyszerűen elidegenítette őket a nemzettestől és annak fejétől: mentálisan száműzte őket a saját közösségükből.

A rajongva szeretett vezető karizmája kollektív élmény, és a karizmatikus élményre való reagálást nem csupán a csoport várja el az egyéntől, hanem voltaképpen ő maga is önmagától. A vallási szekták és a politikai szerveződések ezen a téren nem sokban különböznek egymástól. Néhány éve módom nyílt közvetlenül bepillantani a legnagyobb japán „új vallási” közösség, a Sōka Gakkai mindennapi életébe. A fanatizált híveket kihasználó Sōka Gakkai-elit a japán nagypolitika egyik fontos tényezőjévé is vált az égi küldöttként tisztelt vallási vezető, Ikeda Daisaku karizmatikus irányítása alatt. Egyik ismerősöm, aki a közösség tagjaként egyszer a barátnőjével ott állhatott a nagy ember mellett, így emlékezett életének erre a fontos eseményére: „Ikeda sensei kérdezett valamit Yoshimitől, aki erre sírva fakadt, és persze meg se tudott szólalni. Én válaszoltam neki. Szörnyű volt: egyszerűen nem éreztem semmit, pedig a sensei egy karnyújtásnyira volt csak tőlem, még talán meg is érinthettem volna a zakóját.”

3. Kit is szeret a nép?

„Immáron tíz esztendeje, hogy fehér lován bevonult az azóta róla elnevezett úton a megmaradt csonka ország szívébe, a szétesett, széttépett magyar nemzeti társadalom közé és fölé a Férfiú. S az a nemes fehér paripa ízig-vérig magyar koponyát, acélos magyar kart és fajtájáért buzgó igaz szívet hozott nekünk” – köszönti a Komárom Megyei Közgyűlés Hódoló Felirata a tízéves országlását ünneplő Horthy kormányzót. Amerre csak járt, férfiak és asszonyok háládatos kézcsókkal üdvözölték a Férfiút, és a bevonulás napjától (1919. november 16.) egyre csak növekedett a főméltóságú úr kultusza. Portrék minden közintézményben (1920 nyarától), szobrok, utcák, terek, hidak, életrajzok, Lehár Hor­thy-indulója stb. A főméltóságú úr születésnapján, június 18-án pedig az egész ország ünnepelt: ki-ki a maga helyén. Például a zsidótörvények által porig alázott zsidók esetében az ünnep egyik helye 1944‑ben, a deportálások idején a Dohány utcai zsinagóga mögött volt, az első világháborúban elesett néhány ezer zsidó katona emlékét őrző Hősök Templomában.

Nemcsak a kor értelmiségi elitje, hanem az istenadta nép zöme, sőt a rezsim legnagyobb vesztesei is elhitték, mert el akarták hinni, hogy a civódó politikai pártok és a hatalom megannyi gonosza fölött ott magasodik egy tiszta ember és igazi magyar úr, akinek daliás alakjában egyesül a magyar vitézség, a tudás és a keresztényi szeretet. Ő az, aki mindig képes lesz helyretolni a kizökkent időt, megdorgálni azt, aki rossz fát tesz a tűzre. Herczeg Ferenc szavával élve: „ő az a gyémánttengely, aki körül az ezeréves gépezet forog”.

Persze Horthy Miklós népi recepciója sem volt teljesen egységes. Királytalanított királyságunkban az 1920-as évektől felségsértési perek híján kormányzósértési perek hosszú sora mutatta, hogy azért akadt, aki nem szépen beszélt a főméltóságú úrról. Például Szabó Antalné pesti varrónő, aki a szegedi Csillagbörtönben egyéves büntetését töltötte, 1934. június 18-án a cellába beszüremlő katonazene hallatán a kormányzó úrral kapcsolatban durva, káromló szókra ragadtatta magát, amely tényállás rabtársnőinek vallomása által is megerősíttetett. A szegedi törvényszék (dr. Vaday-Vild tanácsa) végül kivételesen enyhe ítéletet hozott (egyhavi fogház). Volt persze olyan kormányzókáromló is, aki még rágalmazás bűnébe is esett, például Beniczky Ödön egykori belügyminiszter, aki adatokat tett közzé Horthy Miklós bűnrészességéről a fehérterror idején, illetve felbújtói szerepéről Somogyi Béla és Bacsó Béla szociáldemokrata újságírók meggyilkolásában. Beniczky azonban egyedül maradt – cserbenhagyták a társai. Három év börtönt kapott. Végül 1931 januárjában öngyilkos lett.

Horthy az 1920-as évek közepétől egyre sikeresebben ápolta a napi politika fölé magasodó, nagyformátumú államférfi imázsát: kormányok váltották egymást, de ő maradt. A közvetett hatalomgyakorlás ellenére (vagy talán éppen azért?) kultuszának fenntartása szükségszerű volt. Talán négy olyan elem van, amelyek egyike sem iktatható ki egy autoriter rendszerből, mert a hiányuk a rezsim létét veszélyezteti. A rendkívüli képességekkel megáldott, erőskezű vezető kultusza, az idegenből a nemzetre rontó ellenség fikciója, a közvetlenül a vezérre felesküdő praetoriánus gárda és más, vezérhű fegyveres testületek megléte, valamint a média, az oktatás, a tudomány és a művészet fölötti ellenőrzés, függőségi viszony kialakítása. A tudósok, művészek ugyanis alternatív tekintélyt, kompetenciát testesítenek meg, ami veszélyes (ezért az értelmiséggel szembeni gyanakvás, a népi elitellenesség gerjesztése az autoriter rezsim természetes önvédelmének az eleme). Könnyen belátható, hogy az első elem előfeltétele a többinek.

Erich Fromm remekműve, az először 1941-ben megjelent Menekülés a szabadság elől (különös tekintettel az 5. fejezetre) számomra elég pontos választ ad arra a kérdésre, miért adja fel a traumatizált, önérzetében és önbizalmában sérült, magányos tömegember az autonómiáját, és keresi azt az erőt, amelyikre rábízhatná magát. A hiba valószínűleg nem a génjeinkben van, hanem egyszerűen a szocializációnkban, vagyis talán abban, amit a pszichológusok „tanult tehetetlenségnek” (learned helplessness) neveznek. Hiszen nemzedékeknek tanították ezt meg szívós munkával, hogy az alattvalói lét természetes dolog, és (amiről egyébként Fromm is ír) hogy az uralom és a szeretet között néha nem tudunk kellőképpen éles vonalat húzni.