Élet és Irodalom,
LXII. évfolyam, 16. szám, 2018. április 20.
CSERESNYÉSI LÁSZLÓ
„A nyelv az nyelv.”
(Heidegger: Unterwegs zur Sprache)
Kedves lapomban, a Magyar Időkben jelent meg 2018. április 9-én Pap Krisztián cikke, amelynek címe: Történelmünk rehabilitációja elkerülhetetlen, és amelyre csupán a Facebookon reagáltak az ELTE Finnugor Tanszékének tanárai. Azért éppen a finnugrisztika szakemberei, mert a szerző voltaképpen a finnugor nyelvrokonságról szóló tanítás revideálása révén kívánja helyére tenni a magyarság eredetének kérdését, és azért a Magyar Idők tette közzé a cikket, mert Pap Krisztián felfogása szerint társadalmi-politikai problémáról van itt szó.
Nem tudom, hogy a Magyar Idők cikke a NER hivatalos álláspontját tükrözi-e. Mindenesetre azt állítja a cikk szerzője, hogy a magyar tudomány potentátjai és a magyar társadalom témára érzékeny széles tömege között ellentmondás feszül: „Márpedig egyetlen társadalom sem élhet úgy sokáig, hogy éles ellentmondás álljon fenn a társadalom szellemileg aktív része és az egész társadalmat képviselő tudományos elit között.” A képzett nyelvészek – a hivatalos tudomány képviselői – lenéző stílusban szoktak az ilyen írásokra válaszolni, az ellenfelet dilettáns/laikus/műkedvelő/délibábos stb. nyelvésznek szokták minősíteni. Ez aligha bölcs dolog, hiszen az ellenérveket az ellenfél kompetenciájának kétségbevonása nélkül is ki lehet fejteni.
Magával a tudományos kutatással kapcsolatos attitűddel szemben azonban nehéz racionálisan érvelni. Azt hiszem, hogy a nyelvtudósnak és a történésznek igen prózai feladatai vannak: nem dolga „a magyarság következetes szolgálata” (bármit értsen is ezen Pap Krisztián). A szerző azt vélelmezi, hogy a finnugor nyelvrokonságot hirdető nyelvészek makacs kitartása a nézeteik mellett „a nemzet magasabb szempontjaiból nézve nem jogos”, és hogy „a finnugor származtatás köztudatba emelése a legnagyobb rombolást a magyarság öntudatára mérte hosszabb távon”. Van olyan vélemény is azonban, hogy a kutató feladata a kutatás, azaz nem perdöntő fontosságú számára, hogy munkája közben formálja nemzettudatunkat, és tovább javítsa (már egyébként is igen jó) közérzetünket. Magam is úgy vélekedem, hogy a nyelvészet tárgya a nyelv, a nemzetépítéssel pedig komolyabb szakmák képviselői (főként politikusok és hadvezérek) foglalkoznak.
Honti László írja az Anyanyelvünk atyafiságáról és a nyelvrokonság ismérveiről című könyvében, hogy a „…a kommunista diktatúra összeomlása után a véleménynyilvánítási szabadság bekövetkeztével a nyelvészeti dilettantizmus szinte hisztérikus epidémiává vált” (2012: 14). Nyilvánvalóan nem arról van szó itt, hogy a kommunizmus és a finnugrisztika „jegyesek” lennének, csupán arról, hogy manapság mindenki mindenféle véleményt szabadon fejthet ki, és egyben igen széles fórumot is kaphatnak ellenőrizhetetlen, illetve bizonyosan téves állítások és elméletek is.
Tárgyi tévedés például Pap Krisztián azon állítása, hogy „a magyar nyelv finnugor származtatása a Habsburg idők öröksége”, konkrétabban hogy az 1860-as években vitte ezt be a tudományos köztudatba Hunfalvy és Budenz. Tény az, hogy a rokonság kérdéséről magáról ekkor már jó ideje komoly viták folytak. Kazinczy már 1808‑ban is így panaszkodott: „Az újabb história bennünket még azon örömtől is meg kezd fosztani, hogy magunkat Attila maradékainak mondhassuk.”
Szintén tévedést (vagy talán csak elírást?) tartalmaz a nyomtatott szövegnek a következő szakasza: „…az őket megelőző öt-hat évre [nem inkább „évszázadra”? Hunfalvy és Budenz koráról van szó — Cs. L.] visszamenő magyar krónikák és a későbbi tudományos igényű történeti munkák semmit sem tudnak finnugor rokonságról, és következetesen a szkíta–hun egyenes ági leszármazást hirdetik”. Vélhetően Anonymus Gesta Hungarorum című művéről van szó (ez 1200 táján keletkezett), illetve főként Kézai Simonnak az 1280-as években keletkezett Gestájáról, amely a magyar–hun leszármazás legendás történetét kidolgozott változatban tartalmazza. Ez a legenda lenne maga a valóság? A szerző azt állítja, hogy „gyakorlatilag a magyar történettudomány 150 éve arra törekszik, hogy a szkíta-hun-avar-magyar történeti folytonosság közé éket verjen”. Ahhoz, hogy a „szkíta–hun egyenes ági leszármazás” és a „szkíta–hun–avar–magyar történeti folytonosság” téziséről véleményt alkossunk, világosan kell látni, hogy mi a kapcsolat a szkíták és a hunok, illetve a hunok és magyarok (nyelve) között. Az erről a kérdésről szóló könyvek közül a nagyközönség számára Sándor Klára Nyelvrokonság és hunhagyomány című munkáját ajánlom. A tényeket itt és most elegendő talán két rövid bekezdésben összefoglalni.
A szkíták (szittyák) a kelet-európai puszták népeinek gyűjtőneve: az i. e. I. évezred óta létezik ez a megnevezés – Hérodotosz szerint a Kárpátok és a Kaukázus között, a Fekete-tengertől északra élő, jórészt valószínűleg iráni nyelveken beszélő népekre utal – igen különféle népekre. A hunok keletről jött nomád törzsei viszont csupán 370‑ben törnek be Európába: az V. században Pannónia volt a birodalmuk központja. A hunok etnikai és antropológiai sajátságairól keveset tudunk, a nyelvükről pedig lényegében semmit. Közvetlen forrásunk a 448 körül a hun fejedelem udvarába látogató Priszkosz rhétor Bizánci krónika című munkájának a töredékes szövege. Ez a krónika elveszett ugyan, de 11 (!) különböző, később keletkezett történeti műben fennmaradt idézetekből mégis sikerült összeállítani belőle valamit (vö. Dindorf, 1870 és Carolla, 2008, a görög szöveg kiadásai). Priszkosz passzusai csupán három hun szót tartalmaznak (kamon – erjesztett árpalé, medos – mézsör, strava – halotti tor), továbbá 33 személynevet. Ennyiből természetesen nem lehet érdemleges következtetést levonni „a hunok nyelvére” nézve. Egyébként a szkíta név 31 alkalommal fordul elő a szövegben, és gyakran tényleg értelmezhető úgy, mint a hun népnév szinonimája. A szó azonban alapvetően a kelet-európai puszta térségére utal, nem a nyelvi-etnikai egységre: Attila sem szkíta király, hanem Szkítia királya (Priszkosz még a gótokat is „szkítának”, szkítiainak nevezi). A szkíta nyelvből a hun nyelvet csak akkor lehetne levezetni, ha mindkettőt ismernénk – mivel azonban egyiket sem ismerjük, lássuk be: az összehasonlító nyelvészet kutatója nincs könnyű helyzetben.
Így aztán a magyar és a hun nyelv azonossága sem vethető fel, bár a két etnikum összekapcsolása mindig kézenfekvőnek tűnt: hiszen két igen hasonló lovas nomád népről van szó, amely feldúlta Európa országait. A hun–magyar azonosítás ötlete már valamikor 900 körül megjelent, majd a XI–XII. századi történeti források nyomán az elképzelés egyre terjedt: a magyarok nyilván a visszatért hunok. Anonymus 1200 körül már adottnak veszi az Árpád-ház hun eredetét (nem kizárt, hogy a külhoni krónikák mellett a magyar hagyomány is ez lehetett), Kézai Simon pedig még a régi krónikák személyneveit is önkényesen „megmagyarosítja”. A hun–magyar azonosítás azonban kicsit problematikus: Attila halála (453) után viszály kezdődött a fiai között, ez a hunok szétforgácsolódásához vezetett, és csak a VII. század közepéig vannak adataink róluk. A magyar honfoglalás előtti jó két évszázados „krónikus hunhiányt” hidalja át László Gyula (1910–1998) hipotézise a kettős honfoglalásról, amely szerint 670 körül egy „késő avar” (hun–magyar) népcsoport érkezett volna a Kárpát-medencébe, amely megérte a 895-ben kezdődő második honfoglalást. László Gyula szerint egyébként a finnugor népektől délre élő ősmagyarok ezekkel a népekkel „közlekedő nyelvet” alakítottak ki – integrálva ezen népek nyelvének elemeit: innen ered szerinte a magyar nyelv (szerzett!) finnugorsága. A hipotézis érdekes, ugyanis valóban érkezhetett egy népcsoport a VII. században a Kárpát-medencébe, de azt persze nem tudhatjuk, hogy ez a nép milyen nyelven beszélt.
A kettős honfoglalás hipotézise a hun–magyar folytonosság elképzelését integrálja, ami pedig a dicső és macsó hun–magyar nemzeti öntudatot erősíti. Innen Pap Krisztián következtetése: László Gyulát „nem lehetett eltéríteni a magyarság következetes szolgálatától”. Ugyanakkor nem csak a mai tudomány potentátjait bírálja: „Hiába viseltetett például Hóman Bálint jóindulattal a magyar történelemmel kapcsolatban, valójában ő sem tudott igazán magyar szemléletű lenni és a magyar történelmet a maga valóságos nagyságrendjében bemutatni”. Hóman magyar történelemmel szembeni jóindulata helyett én inkább a Történelemnek a Hóman iránti ostoba rosszindulatáról beszélnék. A magyar őstörténet ugyanis csak szűkös és homályos adatokkal látta el szegény Hómant.
Ugyanakkor a szerző megdicséri a Magyar Tudományos Akadémiát, amely a nyelv és a nép származását immár nem azonosítja, hiszen például a finnugor népek egy része a mongoloid rasszba tartozik, míg a magyarok az europidba. Nos, ezt az elvi álláspontot már legalább a XX. század elejétől vallja a nyelvtudomány, hiszen sok népcsoport akár egyetlen generáció alatt nyelvet vált, és még az emléke is eltűnik annak, hogy az őseik valami más nyelven beszéltek. A bolgárok egy török nyelvről szlávra váltottak, a mandzsuk kínaira, az amerikai angol nyelv beszélői pedig igencsak eltérő genetikai anyaggal rendelkeznek.
A történeti-összehasonlító nyelvészet nagy álma a XVIII. század végétől azonban az volt, hogy a nyelvek segítségével majd rekonstruálni lehet az emberiség ősi történetét, a népek leszármazását: elhelyezni őket egy-egy családfa ágain. A mai kor nyelvészei deklarálják, hogy ők egyrészt csak a nyelvek, nem pedig a népek leszármazását vizsgálják (hiszen a kettő nem feltétlenül egybevágó), másrészt pedig fennen hirdetik, hogy a családfa modellje helyett ők sokkal komplexebb elgondolások hívei. A dolog kimenete azonban valahogy mindig egy-egy ősnép civilizációjának leírása (különös tekintettel az ősnép mezőgazdasági szerszámaira és a verstan elemeire), illetve a rokonnyelvek családfájának megrajzolása. Az a gondolat pedig, hogy egy nyelvnek csak egyetlen „gyökere” lehet, egyaránt jellemzi a sumér–magyar, szkíta–hun–magyar, tamil–magyar, illetve a finnugor vagy az indoeurópai nyelvrokonság híveinek elgondolását. Hiszen anya csak egy van.
Szó sincs arról tehát, hogy bármikor és bárhol a kutatás indítéka és célképzete ne befolyásolná azt, hogy mit is keresünk, és hogyan építünk belőle „nemzeti őstörténetet” és nyelvrokonsági elképzelést. Lehet, hogy a hun–szittya–magyar nyelvrokonság híveinek munkásságát is kellő tisztelettel, illetve azzal a nagy szeretettel és megértéssel kell szemlélnünk, amely minden igaz magyar ember elidegeníthetetlen sajátja.