Modoki

„Függetlennek lenni a kevesebbnél is kevesebbek dolga
– ez az erősek előjoga.”
(F. Nietzsche: Túl jón és rosszon. 29.)

Ez a Rousseau – a maga nyegle módján – csak úgy odavetette az utókornak, hogy mihelyt egy nép képviselőket választ, megszűnik szabadnak lenni (Társ. szerz. 3.15.). Harminc évvel később viszont egy kalóz és hivatásos forradalmár, bizonyos Thomas Paine, már fennen hirdette azt, hogy ha beoltjuk a képviseletet a demokrácia ágába (ingrafting representation upon democracy), akkor attól az majd szépen kiterebélyesedik. Paine-nek persze a Rights of Man írásakor (1792) még fogalma sem lehetett arról, hogy ez a fajta demokrácia a fejlődés csúcsára hágva majd olyan mértékben terebélyesedik ki, hogy ugyanaz a párt képviseli a munkást, a könyvelőt, a csőszt, a zsokét, a vidéki állatorvost és a református lelkészt. És az emberek majd a vállukat vonogatva azt mondják, hogy a politikában talán vannak jobbak és rosszabbak, bölcsebbek és ostobábbak, korruptak és mégse annyira korruptak, de végül is nekik ez tökmindegy. Egyébként is a politikai cselekvés játéktere szűk, nehéz nagyot hibázni, és a hibák meg általában korrigálhatók. Hát, hadd játsszanak a fiúk – minket meg hagyjanak élni.

És a fiúk játszanak is. Boldogan és önfeledten – miközben a nemzet és az emberiség nem könnyű terhét viszik a vállukon. Azt hiszem, hogy a XX. századi politika és közgondolkodás legtragikusabb fordulata az volt, hogy a képviseleti demokrácia lényege, vagyis a különféle társadalmi csoportok tagjainak racionális, az érdekeik mérlegelésén alapuló mozgalma és választói döntése megszűnt, szublimált, és lila gőzként oszlott szét a levegőben, mint azok a csudás jódkristályok egy hajdani, de számomra mégis oly emlékezetes vegytani kísérlet során. Van egy japán szó, amely gyakran eszembe jutott az utóbbi időben. A modoki egyrészt „utánzatot” jelent: például a spaghetti-modoki (a háború utáni nehéz évek szava volt) a tésztamentes spagettire utal. Másrészt a japán színpadi művészetben egy komikus szerepkör neve: a hős kifejezéseinek, gesztusainak utánzása, mintegy azoknak az ellenpontja. A modoki a lényegétől és értelmétől megfosztott politikai élet kulcsszava lehetne: minden mozdulat puszta másolat, minden gesztus és kijelentés csak utánzata valaminek – mármint az igazi, komoly előadásnak. Nem meglepő, hogy a közönség műértő része már nem kíváncsi az egészre, és széküket régen elfoglalta az otromba, seggre pacsis kabarék közönsége, akik bárgyún nyihognak és lelkesen tapsolnak, bármi történik is a színpadon. Együtt vannak – ők azt hiszik, hogy az erő részeként –, és önelégült boldogságuk kioltja bennük a kétkedés, sőt még a gondolkodás csíráját is.

Egyszerűen szólva: a gondolkodó magyarok zöme már kiírta magát a politizáló lények virtuális közösségéből, végérvényesen csalódott a parlamenti politizálásban, a mikiegér pártokban és a silány bábfigurákban, akik az akármilyen oldali politikai elitet alkotják. Mozgósítható választói tömegként pedig – jobb- és baloldalon, a kakasülőn és a zenekari árokban – megmaradtak vagy beáradtak oda azok, akik soha nem tesznek fel kérdéseket, ezért aztán mindig garantáltan elégedettek az ezekre adott válaszokkal.

Amint ezt már Ortega y Gasset megfogalmazta A tömegek lázadása (1926/1930) első fejezetében, a politika és a közélet lassan a tömegember (hombre-masa) privilégiumává válik. A tömeg számára nem osztályfogalom volt, azaz a tömeg nem az alsóbb, tanulatlan társadalmi osztályok amalgámja. Tömegembernek lenni lényegében mentális állapot. Ortega megfogalmazása szerint „akár egyetlen személyről is meg lehet állapítani, hogy tömeg-e vagy sem”. Tömegember az, akinek nincsenek különös képességei, önmagával mégis elégedett, mert úgy érzi, hogy pont olyan, mint bárki más, és még képes örülni is ennek. A tömegembernek a politikai szférában nincsenek elvárásai, nem kíván valamiféle érdekeket érvényesíteni, számára a politikai tevékenység eleve nem racionális, hanem indulati, vallásos-liturgikus élmény.

*

Ha egyszer a gondolkodó emberek a politika színteréből kiszorulnak, a politikusnak csupán azt kell felmérnie és elemeznie, hogy mit is gondolnak, minek is örülnek „az emberek”. A saját arculatát ugyanis ehhez kell igazítania, ki kell fejeznie a többségi mentalitást, azaz meg kell felelnie az átlagember elvárásainak. Mert még egy autoriter politikusnak is előbb be kell simulnia, el kell vegyülnie ahhoz, hogy aztán kiválhasson, és immár diktátorként diktálhasson. Frappánsnak és magabiztosnak kell lennie, ismernie kell népünk ezeréves történelmét, hinnie kell a kereszténység nemzetmegtartó erejében, világosan kell látnia a férfi és a nő feladatát a családban (ki szegi meg a kenyeret stb.), tudnia kell pálinkát főzni és hurkát tölteni, jártasnak kell lennie legalább egy nemzeti kártyajátékban (ez a követelmény kiváltható persze a sakkal vagy a vadászattal). És ha mindez teljesül, akkor az ellenzéki politikusok immár hiába rikoltják világgá azt, hogy politikai ellenfelük voltaképpen primitív és hitvány demagóg, sőt faragatlan bunkó, mert ez aligha fogja a tömegembereket megrendíteni. Hiszen többé-kevésbé ők szülték a vezérüket – ahogy a drága Lucifer mondta egykor: mint árnyát a fény.

Mindez azt jelenti, hogy a popular sentiment, vagyis a népérzemény hullámain való lavírozgatás nem valamiféle ötletszerű választás manapság, hanem jószerivel a sikeres XXI. századi politikus egyetlen esélye: a parlamentáris politikai rendszer történelmi torzulásának, kiüresedésének eredője. Nemrég például interjúk során az ún. demokratikus ellenzék két prominens politikusa is rámutatott arra, hogy a menekültkérdésről ők bizony másként gondolkodnak, mint a kormánypártok, de világos, hogy ilyen üzenettel a pártjuk nem tud választást nyerni, és a politika meg mi másról szól, ugye. Lehet, hogy valóban ennyi az egész, és a tényleges politikai elit épp ezáltal oldódik fel az istenadta népben. Ami pedig ezen kívül létezik, azzal el kell bánnunk. A politológusok korunk politikai vezéreszméjét, a populizmust alapvetően az elitellenesség alapján határozzák meg. Albertazzi és McDonnell 2008-as remek tanulmánykötetük, a Twenty-First Century Populism bevezető tanulmányában a populizmust olyan ideológiaként definiálják, amely szembeállítja az erényes és homogén népet bizonyos elitekkel és „veszélyes másokkal”, akik el akarják venni a néptől a jogait, értékeit és javait, az identitását és önálló hangját. Elvileg tehát bármiféle ideológiai batyuval a vállán lehet valaki populista – a skála Cháveztől Berlusconiig valóban igen szélesnek tűnik. A lényeg csupán az, hogy körül kell határolni azt az elitcsoportot, amelyik a veszélyes „másik” kategóriájába sorolandó: pontosan meg kell jelölni, hogy ki is a mi ellenségünk.

Mi tudjuk, kikről van szó. A magyar embereknek elegük van az entellektüelekből, akik meg akarják nekik mondani, hogy mi a jó meg a helyes. Szociológusok, filozófusok, politológusok próbálják idegen elméletekkel átmosni az agyukat. Jönnek ide ilyen-olyan egyetemi tanárok egyenest Amerikából (jól kereshetnek ezek). De a magyar embereknek elegük van a külföldiekből, akik „távolról osszák itten nekünk az észt”, mintha ők meg tudnák mondani, hogy mi is folyik nálunk, de közben meg a mi bőrünkre megy a játék. Mert a külhoni liberálisok és a baloldal meg ezeknek a hazai ügynökei viszik a tönk szélére az országot. Egyébként se demokrácia kell nekünk, hanem erős vezető, aki átlátja a dolgokat, akinek van tekintélye és gógyija, aki kezében tartja a gyeplőt, és megvédi a magyar családok érdekeit. A liberálisok (lámpavasra velük!) valami szabadságjogokról fecsegnek, hogy az állam ne tehénkedjék rá az emberek életére. És miközben ők a szólásszabadságról meg sajtószabadságról papolnak, a politikai korrektség alattomos fegyverével próbálják elnémítani a magyar embert. Ott tartunk, hogy most már azt sem lehet leírni a saját hazánkban, hogy nem kellenek ide az idegenek, meg hogy a buzi az buzi, a cigánybűnözés az meg cigánybűnözés. A liberálisok akarják megvédeni tőlünk a nőket? Hogy nekik is joguk van az „önálló karrierhez”, meg hogy nevelje a gyerekeket (a mi gyerekeinket!) az iskola. Ma már szinte szégyen „csak” anyának és feleségnek lenni. És tényleg azt képzelik ezek, hogy egy elcsattanó családfői pofontól összedől a világ?

Körülbelül ennyi van a nettó kétharmados csomagban (belefér egyetlen bekezdésbe). Manapság ebben a homogén szellemi erőtérben kell megtalálnia az igazodási pontokat egy sikeres politikusnak. Arra nézve több rivális elmélet is született, hogy miért éppen ez a fajta gondolkodásmód jellemzi a magyar embereket általában, és miért ezeket a retrográd eszményeket plántálják politikusaik agysejtjeibe. Az egyik magyarázat szerint az van, hogy megjelent közöttünk egy Cipolla, megcsatténtotta az ostorát, hipnotizálta és megrontotta a magyarok tündéri lelkét. Egy másik magyarázat izgalmasabbnak tűnik, mert kellemesen belemar a húsunkba. A magyar emberek felfuvalkodott, provinciális, rasszista szolganépség: mindig kell nekik valaki, aki megmondja, hogy mit csináljanak. Hiszen nemzetközi szociológiai felmérések mutatják, ugye, hogy a magyarok és más balkáni népek vezérelvűek – nem szokták és nem is vágyták a szabadságot. Amikor pedig az ölükbe hullott a demokrácia, nem akarták megtanulni. A harmadik magyarázat viszont kiiktatja az efféle ócska önmarcangolást. Abból indul ki, hogy a magyarok nagyon is jó emberek, csak a rendszerváltást általában egyéni kudarcként élték meg, és a növekvő létbizonytalanság miatt léptek vissza az autokrácia igenléséhez. Ezen elmélet szerint a bajok gyökere tulajdonképpen a minket régen tépő Balsors, amelynek kizárólagos jogi képviseletét hazánkban a parlamenti jobboldal látja el.

*

Első pillantásra a három elmélet közül talán a legutóbbi tűnik különösen vonzónak, bár akár lehetne a hármat kombinálni. Szerintem azonban elképzelhető egy negyedik elmélet is, amely szerint Magyarországon 1989 után lényegében egy afrikai vagy indonéz típusú átrendeződés következett be az elit összetételében. Nálunk a – nevezzük így – posztkoloniális elitbe befurakodtak ugyan addig politikai értelemben kirekesztett csoportok is, de lényegében a korábbi hatalom képviselői és kollaboránsai egyszerű zászlócserével mentették át magukat az új politikai rendszerbe. Persze a kívülről befurakodók zömét is társadalmi beágyazottsága és kapcsolati hálózata a régi rendhez kötötte. Alapvetően csak az osztálytársadalom szerves evolúciója, társadalmi fejlődése révén létrejött átrendeződést írja le az a fajta elitcsere, amelyet elsőként Pareto elemzett 1901-ben, majd a Trattato Di Sociologia Generale című művében (1916, § 246., 2026–2059, 2234–2236, angolul: The Mind and Society). Az elit formálódásának és átrendeződésének törvényeit kutató úttörő tudósok – Vilfredo Pareto (1848–1923), Gaetano Mosca (1858–1941) vagy Robert Michels (1876–1936) – nyilván nem vizsgálhatták azt, hogy mi fog történni majd az agonizáló pártállamok által szétforgácsolt társadalmakon belül, amikor politikai gondolkodás, hiedelemvilág és társadalmi identitás szempontjából igen különnemű csoportok nyakába szakad az, hogy a régi rend székeibe kell ülniük. Erről a klasszikus szociológia legfeljebb csak annyit tudhatott előre, hogy: „A demokrácia mindig oligarchiához vezet, azaz benne rejlik az oligarchia (besteht in einer Oligarchie). (…) Mint minden szociológiai törvény, ez is immanensen függ össze az emberi aggregáció klikk- és osztályréteg-képződésével – túl jón és rosszon” (R. Michels: Zur Soziologie des Parteiwesens. 1911: VIII).

Mint tapasztaltuk, ez a törvényszerűség valóban jellemzi azokat a politikai pártokat, amelyek valamely pártállam kimúlása után támadt űrt foglalnak el. Mifelénk sokan főként ingatlanokkal és többek közt a közbeszerzési korrupció művészi színvonalra emelésével foglalkoztak, miközben a politikai térben a szabadelvű demokratikus és a nemzeti, a polgári és a kisgazda, az ateista és a jámbor istenfélő, a nyugatimádó és a nomadizáló-rovásíró végletei között ingadoztak ad libitum. Ráadásul még szemérmetlenül ki is mondták, hogy csupán azért váltottak ideológiát vagy kötöttek koalíciót mindent sutba vágva egy másik opportunista maffiával, mert a hatalom csak így lehetett az övék. A vezetők, a tagság és az ún. „holdudvar” afféle homályos ideológiák melletti elköteleződés helyett hierarchikus kapcsolati hálózatokat hoztak létre. Emlékszem, amikor az ún. „rendszerváltás” után először hazalátogattam, leginkább azon döbbentem meg, hogy a dolgok elintézési módja, a döntéshozatal hangyányit sem változott, és persze a magyarok továbbra is ügyesen csinálnak mindent, nem úgy, mint egy törvénytisztelő barom.

Rosszul teszi fel a kérdést az, aki ma azt szeretné tudni, hogy miért tűr a nép, illetve mennyi időbe kerül, amíg a magyarok zöme felismeri, hogy ők akár autonóm, szabad és akaratukat érvényesíteni tudó lények is lehetnek. Hiszen soha nem létezett Magyarországon olyan felelős, tisztességes és potens politikai elit, amely képes volt elhitetni az általuk úgymond képviselt emberekkel, hogy a választók akarata számít, sőt hogy ők maguk számítanak, azaz hogy értük szól a harang. Van valami sajátos abban, amikor a minden eddigi politikai elit által lesajnált közemberek gerincességét és intelligenciáját firtatják (ráadásul olyan országban, amely arányosan a negyedét költi az oktatásra, mint mondjuk Dánia). Azt viszont merem állítani, hogy a magyarok rendelkeznek Európában a legsilányabb és legimpotensebb, ugyanakkor legpökhendibb elittel. Miféle történelmi tapasztalat alapján várható el, hogy politikailag aktivizálódjon egy kritikus választói tömeg, amely majd a mai pártok tömegembereinek ellenpontját képezhetné? Sajnos elment a hajó. Ma sokan egy hiteles, karizmatikus vezető megjelenését vizionálják, aki talán majd leereszkedik az Égi Kötélen, mint egykor Tibet ősi királyai. Ez a magyar messiás meggyőzi majd az embereket arról, hogy bár a képviseleti demokrácia szaglik immár, miként Lázár, a negyednapos halott, azért még fel lehet talán támasztani. Addig is történnek persze nagy dolgok: megépül a kisvasút Kuala Lumpurig (de Bicskéig biztosan), látom Deutschot és Vajnát, hallgatom Ákos és Kövér László tanításait, és azt olvasom, hogy Semjén Zsolt és Szili Katalin nemzetpolitikai kérdésekben egyeztetett imareggeli közben. Ez az én valóságom, ezt kell tehát megennem imareggelire.

*

Egyébként én kicsit félek a virtuális valóságtól. Talán emlékeznek Alejandro González Iñárritu filmjére, a Bábelre, amelyben egy arab kisfiú a papája winchesterével a nyájat fenyegető sakálok helyett egy turistabuszt vett célba. Az a busz a hegy tetejéről, abból a sajátos perspektívából nézve tényleg éppen olyan volt, mint egy játékautó. És miért is akarta volna a kisfiú megölni azt az amerikai asszonyt? Ezért kellett neki és a családjának olyan iszonyúan bűnhődnie? Hiszen ő csak játszott, és ragaszkodott a virtuális világhoz, amely pedig minden gyereknek jár. Alanyi jogon.