Taps

Litván Györgynének, szeretettel

„A legkiállhatatlanabb az önkéntes tapsonc.
Akár van rá ok, akár nincs – tapsol. És hogyan!”
(Mikszáth Kálmán: Színházlátogatók, 1887)

 A régi Rómában a bértapsonc, a plau­sor redemptus, szervezett munkás volt, aki a tenyerét és a torkát bocsátotta áruba. Egy Néró nevű énekművész és császár fejenként 40 000 sestertius fizetést adott a tapsbrigádok vezetőinek, ami akkortájt legalább egy tucat rabszolga árának felelt meg (Suetonius Nero 20). Üzleti vállalkozás volt a francia claqueurök tevékenysége, akiket egy Porcher nevű, invenciózus borbély szervezett ütőképes egységgé, mivel nem bírta tovább ifjú kuncsaftjának, Eugène Scribe színműírónak a siránkozását. Az 1820-as években, az első tapsbrigád (claque) sikerén felbuzdulva már számos párizsi színházban működtek bértapsoncok, azaz „csillárlovagok” (chevaliers du lustre). A főtapsonc (chef de claque) hét alegység tevékenységét hangolta össze. Ezek neve kifejezte a feladat szakmai tartalmát: a fűtők (chauffeurs) dolga volt az utcai-kávéházi hírverés, a csiklandozók és szakértők (chatouilleurs et connaisseurs) az előadás előtti és alatti megjegyzésekkel formálták a nagyérdemű véleményét. Futottak még a kacagók (rieurs), a zokogók (pleureurs), a zsivajgók (tapageurs) és az újráztatók (bisseurs). Sietek megjegyezni, hogy a kor színházi világában a tapsoncságot nem tekintették rút csalásnak. Úgy vélték ugyanis, hogy a műértő tapsonc alapvetően pedagógiai munkát végez, mert ráébreszti a kissé rutintalan közembereket arra, amire utóbb nyilván maguktól is rájönnének, azaz hogy egészen rendkívüli színházi élményben van részük. Vélhetően ezért is maradhatott fenn a milánói Scala vagy a Bécsi Burgtheater tapsoncainak neve, sőt még árlisták is, amelyek felsorolják a megrendelhető szolgáltatásokat – a bekiáltott bravóktól a helyről felállva való ünneplésig. Az 1840-es években már rutinszerűen alkalmaztak tapsoncokat, még akkor is, ha nem volt rájuk szükség. Heine írja a Lutezia függelékében (1844), hogy a rajongva ünnepelt művészek sem kívánták a véletlenre bízni a sikert: még Liszt Ferenc is fizetett ovációs költségeket (Werke,III: 588, Insel, 1994). Pesten a Nemzeti Színházban 1863 áprilisától működött az első Magyar tapsonczi csapat, noha a Hölgyfutár tudósítása szerint Pest más, mint Párizs, mert nálunk nem lehet „a közönség szemébe port szórni”.

Persze nem csak megélhetési taps van: létezik a hitből, reményből és szeretetből összegyúrt taps is. Bámulom a barátságosan mosolygó főlelkészt a képernyőn, de még inkább bámulom a szavainak hatása alatt hol a földöntúli boldogság állapotába révülő, hol meg önfeledten tapsikoló hívőket. Azon tűnődöm, miként érinthette meg őket ilyen mélyen a lelkész karizmája, miközben én meg itt, ugye, még mindig a magam messiását várom. Egyébként számomra a hitből tapsoló ember lehet akár félelmetes vagy mulatságos, de nem lehet visszataszító. Én például megértő szemmel nézem a néppártivá vedlett és éppen szép új bőrét mutogató politikus gondosan adagolt szavait hallgató, csillogó szemű fiatalokat is, akik dagadtra tapsolják szegény tenyerüket. Él bennük a hit és a remény, hogy egyszer eljön 2018, amikortól minden magyarnak jut majd cukorborsó, és helyükre kerülnek végre a haza ellenségei. Ez ugyan engem, mint a haza ellenségét, némi aggodalommal tölt el, de megértem ezeknek a kedves fiataloknak a rettenetes, mégis őszinte indulatát, hogy le akarnak számolni a kozmopolita zsidó-buzi lobbival, szeretnék szoborparkba zavarni a komplett baloldalt, szétverni a korrupt politikai elitet, sőt, ha kell, akár a parlamentet magát: beleértve talán még Róth Miksa gyönyörű, festett üvegablakait is. Megjegyzem, kár lenne azokért a szép ablakokért.

Tapsolni jó. A taps olyan, mint a nevetés: néha akár spontán is lehet, de a magányos tenyércsapdosás furcsa dolog. A taps ugyanis lényegét tekintve közösségi műfaj: identitásunk jele. Meghajol Lear és Cordélia, a pétervári csellóművész és most érkezett kollégánk, akinek a béketudomány (vagy mi a rosseb) a szakterülete: mi meg csak tapsolunk, amint ez illik. Ennek a harmadik típusú, mondjuk így: „közösségi tapsnak” a lélektana eléggé bonyolult. Emlékszem, gyerekkoromban a szüleim szégyenlős mosollyal mesélték, hogy néha jólesett nekik ütemesen tapsolni. Tényleg minden hülyeséget elhittek volna? Vagy féltek is azért egy csöppet? Nem kétlem, hogy egy igazi, pokolbéli diktatúrában a puszta túlélésért is tapsol az ember. Amikor leszáll a földi emberek közé Kim Dzsongun, a koreai dolgozó nép ifjú vezetője, hat-hét perces őrjöngő taps dukál neki, amelynek központi leintésre szakad vége. Mert ugyan ki merné a tapsot elsőként abbahagyni? A „közösségi taps” azért sajátos, mert az erő iránti csodálat és az erőtől való félelem érzései könnyebben vegyülnek, mint gondolhatnánk. A félelem súlya alatt belső harmóniánk megőrzése csakis megfelelő agymosás révén lehetséges. Persze mindig a hatalomra mutogatunk, de közben az agymosást jórészt magunk végezzük el, mert a lázadni nem merő ember csak úgy viselheti el a saját gyávaságát, hogy egy virtuális valóságot teremt a fejében. Nem csupán tapsolunk tehát, hanem el is hisszük, mivel hinni akarjuk, hogy például a vezér igenis a nép, a nemzet és főként a gyalogosok pártján áll – így oktalanság lenne az egyelőre még létező (apróbb) hibák miatt lázongani. Minél erőszakosabb a külső hatalom, annál világosabbá válik az, hogy a mi ocsmány belső agymunkánk ereje mindig felül tudja múlni a külső kényszert. Meg is döbbenünk néha saját magunkon. Mint Péter, a halász, aki harmadszorra már nemcsak letagadta, hogy ismeri a galileait, hanem nagy hittel esküdözve, önmagára átkot kiáltva üvöltötte, hogy még csak nem is érti, miről van szó. És akkor, ugye, megszólalt az az átkozott kakas.

Vannak tehát megélni és túlélni vágyó, illetve vájt fülű és hívő tapsolók. A taps szent dolog, amely összekovácsolja a nemzetet, megszünteti az osztályellentéteket, és rövidest véget vet a liberalizmus hosszúra nyúlt ámokfutásának is. Nemrég olvastam a diákokkal egy valamikor a III. században élt, Bao Jingyan nevű írástudó textusát: ő volt talán az első kínai liberális. Bao úgy vélte, hogy az arrogáns hatalom csúfot űzött az emberekből, mert nem akarhatja a fa, hogy lehántsák a kérgét, a fácán sem örülhet annak, ha kitépik a tollát, és természeténél fogva gyűlöli a ló a gyeplőt, a marha az igát. Előbb-utóbb elszabadul majd az emberek dühe, és a hatalmasok majd nem tudnak ujjal és tenyérrel gátat vetni a maguk által kavart hullámoknak. Ez a nyomorult filozófus tehát azt képzelte, hogy olyanok vagyunk, mint az állat. Nem tudhatta, hogy az emberek, jelesül a magyar emberek, sokkal árnyaltabb véleményt alakítanak majd ki a szabadság fogalmáról. Mi ugyanis akkor is képesek vagyunk megőrizni higgadtságunkat, ha újra és újra a szemünkbe mondják, hogy a demokrácia ostoba rendszer – az egoizmus melegágya, illetve hogy „a szabadság kiteljesedésének irányába” való haladás voltaképpen a nemi és nemzeti identitásunkból való kivetkezés, és „az Isten által teremtettségből fakadó gondolatainktól” való eltávolodás, amiként ezt maga a miniszterelnök úr tette nemrégiben a Magyarország Barátai Alapítvány rendezvényén. Erre persze kitört a taps, mert a magyar ember önként és kéjjel tapsol, nem csak parancsra. Gondolom, ennek az újabb, nagy horderejű Orbán-beszédnek a legizgalmasabb pontjait már elemzik politológu­saink. Ők talán rájöttek arra is (amire én még nem), hogy a „nemi identitásra” való utalás kikre is vonatkozott most – csak a melegekre, vagy talán a nőkre is, akikkel sajnos megint kicsit elszaladt a ló? Egyébként én már Tusványos óta értem, hogy a liberalizmus nem más, mint anarchia vagy teszetosza demokrácia, ami eleve nem lehet sikeres. És azt is megértettem, hogy a siker feltétele az erős kézben összpontosuló hatalom, az egységes és központilag irányított közélet, sőt magánélet, művészet és oktatás. A szónok szerényen mosolygott, és nem kellett magyaráznia, hogy kinek az erős kezére is kell gondolnunk. A jelenlévők tapsoltak, a jelen nem lévők pedig megnézték a tévében. Ki a vállát vonogatta, ki pedig levonta azt a konklúziót, amelyet mi, magyarok ilyenkor szoktunk: „Ez van, vaze.”

Plaudite vero, amici – tapsoljatok csak, barátaim, ne törődjetek a magamfajta, nyilván idegen zsoldban álló ember huhogásával. Tapsoljatok és kacarásszatok, drága, eszement magyarjaim, akár akkor is, amikor egy piszkos és pitiáner üggyel kapcsolatos kérdésre a miniszterelnök frappáns választ ad. Mondjuk, hogy keressék talán meg a tarajost a nyilvántartóban, meg ilyenek. Ez a kényszer nélküli, szolgalelkű és ostoba taps – ez a mi nagy, nemzeti tapsunk. Olyan szégyenletes és gyalázatos, hogy szeretnék kiiratkozni miatta a magyarságomból, kifutni a világból, és felrepülni egyenest a holdba – ahol olyan, de olyan szépen hegedől a Dávid király.