Egy hölgy látogatása

„Egy hölgy érkezik Magyarországra, ezért nem ragaszkodunk semmihez.”

1. Fragestellung: a tárgy kijelölése

Mi kedvesen fogadtuk, igazi magyaros vendégszeretettel, még gáláns kézcsókot is kapott (ami nálunk mindig jár egy hölgynek), ráadásul díszdoktorátust, az ellenzéki tüntetők pedig takaros, német nyelvű transzparensekkel kedveskedtek neki: „Szabadíts meg minket a gonosztól”, „Ments meg minket, Angela” stb. Szóval mindenki kitett magáért. A kancellár először talán olyan témákról tárgyalhatott, mint az orosz–ukrán konfliktus eszkalálódása, energiakérdések, német vállalatok meg ilyenek. Mi pedig alig győztük kivárni, hogy végre szóba kerüljön az, amin a magyar emberek már jó kilenc hónapja lankadatlanul törik a fejüket. Vagyis hogy akkor most mi legyen ezzel a „liberalizmussal”, és hogy mit is jelent az „illiberális demokrácia” fogalma. Aztán a sajtóértekezlet végén egy izgága német újságíró (Löwenstein úr, Frankfurter Allgemeine Zeitung) tette fel a kérdést az „illiberális demokrácia” mibenlétéről. Izgalmas pillanat volt, az egyszer bizonyos. Hiszen mit mondhat egy rabbi arra, ha nekiszegezik a kérdést: „Ön szerint helyes az, hogy egyesek itt füstölt tarjával eszik a sóletet?” Csak azt mondhatja, hogy libacomb, nem?

És mit válaszolhat egy kancellár? Pártja (a CDU) konzervatív, keresztény és liberális pártként határozza meg magát. A liberális szó számukra azt jelenti, hogy el kell ismerni az egyének és érdekcsoportok autonómiájának, a média függetlenségének, illetve általában a vélemények ütköztetésének a létjogosultságát. „Ich persönlich kann mit dem Begriff illiberal im Zusammenhang mit Demokratie nichts anfangen.” Méghogy ő nem tud mit kezdeni az illiberális és a demokrácia fogalmi összekapcsolásával… De hát ott van a Roskin-féle Political Science 2010-es kiadásában a 96. oldalon! Még Fareed Zakaria 2003-as bestsellerében is olvasható a definíció. Az illiberális demokrácia olyan uralmi rend, amelynek erőskezű vezetője (Mussolini, Mugabe, Mátyás király) maga formálja a törvényeket, gyakorta át is nyúl rajtuk, kikapcsolva az összes őt ellenőrző mechanizmust – nyilván a tötyögés elkerülése végett. Bár nálunk ez a koncepció csípőből kétharmadot ért, nem ártott a dolgot még egy formás kis beszédben artikulálni és tudatosítani a népben. A magyar emberek pedig megértették, sőt tudomásul is vették Tusnádfürdő üzenetét, és picit talán rá is bólintottak az okos fejükkel.

De nem szeretném én az illiberális demokrácia fogalmának újabb elemzésével untatni az olvasót, hiszen ez a fogalom immár a keselyűk és sakálok eledele, mert a honi politológia minden bőrt lenyúzott róla – az utolsót a Nézőpont legendásan éles szemű elemzője (Hír TV, 2015. február 2., 18.55). Észrevette ugyanis, hogy a tézis, miszerint „nem minden demokrácia szükségszerűen liberális”, logikailag végül is ugyanaz, mint hogy a (keresztény) demokrácia három komponense a keresztényszocializmus, a liberalizmus és a konzervativizmus. Mivel ez azt jelenti, hogy a liberalizmus nem az egyetlen forrása a demokráciának. Tehát a miniszterelnök úr és a kancellár asszony voltaképpen ugyanazt mondja, csak kicsit más szavakkal. Ezen a ponton értettem meg, hogy hülyeség lenne Merkel kancellár magyarországi látogatásáról írni. Szinte semmi sem szivárgott ki a tárgyalásokról, így az elemzések zöme puszta spekuláció,viszont az események megjelenítése a magyar médiá­ban pompás nyersanyag: sok mindent elmond a magyar közgondolkodásról.

2. Virtuális valóságaink

Charlotte Kestner, az udvari tanácsos özvegye, kilenc élő gyermekének egyikével Weimarba látogat. Elmúlt jó négy évtized, és ő soha nem hasonlított arra a fiatal lányra, akiről az a Goethe nevű zöldfülű jogász Az ifjú Werther szenvedéseinek kék szemű Lottéjét mintázta. Thomas Mann nyomatékosan fekete szemű Lottéja azt mondja a Lotte in Weimar első fejezetében, hogy a regény, illetve a „valóság” Lottéja közül az igazi és valódi (die Eigentliche und Wahre) talán nem is ő maga, hanem inkább az olvasók képzeletében megelevenedett és kiteljesült fiktív Lotte. Lehet, hogy mindegy, milyen is az „igazi Lotte”, mert csak azok az igazi Lotték, akiket mi elképzelünk. És lehet, hogy az sem számít, valóban ott volt-e Goethe a színházi este után hazafelé menet a kocsiban, vagy csak Kestner asszony képzeletének játéka volt az egész.

Szíveskedjünk tehát megbecsülni a fikciókat, mert belőlük épül fel a mi erős várunk – a valóság. Van egy érdekes idealizáció, a „tény” és a „vélemény” megkülönböztetése, ami állítólag benne van még az újságírók számára rendszeresített szolgálati szabályzatban is, noha csupasz tényekkel én a gyakorlatban ritkán találkoztam, a média híreiben pedig talán soha. Hiszen már egy-egy frappáns címadás is utal a szerző attitűdjére, illetve jelzi, hogy miféle sajtóterméket is olvasunk, vö. például Német gigaberuházások indulnak a Merkel–Orbán találkozó nyomán vagy Habzsolják a külföldiek a letelepedési kötvényt (helyes megoldás: Magyar Nemzet). Az első néhány sor után pedig mindig feltárul az olvasó előtt a szerző előfeltevéseinek rendszere, lelki alkata, megismerszik politikai affinitása (talán még a nyakbősége is). A médiában nem léteznek „(p)ártatlan szövegek”, mert mindent szorosan köt az a gondolati háló, amelyhez képest artikulálunk, értelmezünk és értékelünk dolgokat.

A Merkel-látogatás során az ellenzéki média számára természetesen minden olyan motívum relevánsnak minősült, ami a miniszterelnök alkalmatlanságának, kudarcának, megszégyenülésének jeleként volt értelmezhető, például „protokollsértő volt a kézcsók”, „kihagyták a zsinagógai programból, pedig akart volna menni”, „jó, hogy jött, mert újabban már a diktátorok se jönnek hozzánk”, „nem is hozzá jött, hanem a Szegedi Egyetem meghívására”, „miatta nem jött el már a határnyitás 25. évfordulójára sem”, „jó, akkor hozzá jött, de csak hogy ne csináljon galibát a brüsszeli szavazásnál márciusban”. A kormányoldali média is artikulált és lelkesen sulykolt 4-5 szólamot, mint „Merkel látogatása legitimálta Orbán Viktort és kormányát” (Fricz Tamás megfogalmazása). A most felsoroltak egyike sem nevezhető olyasféle csupasz ténynek, amely az „igaz” és a „hamis” szavakkal minősíthető. Hiszen például a kancellári látogatás de facto jelzi, hogy a magyar miniszterelnököt legitim vezetőnek tekintik, de (ezek szerint akkor Fricz Tamás kivételével) eleddig senkiben nem merült fel az, hogy február 2. előtt Orbán Viktor és kormánya nem volt teljesen legitim. Az is kétségtelen, hogy a látogatás célja formálisan az egyetemi díszdoktori oklevél átvétele volt, de talán nem korlátozódott erre a dolog.

Nem feltétlenül muszáj hazudni, bőven elég, ha kiválasztunk egy alkalmatosnak tűnő információt, és azt hozzáigazítjuk saját hiedelemvilágunkhoz, a fejünkben meglévő gondolati struktúrákhoz. Egy-egy ilyen megszerkesztett információ, azaz „motívum”, értékét nem annyira a vélhető igazsága biztosítja, hanem főként az, hogy megfelel az adott keretelképzelésnek, vagy legalábbis azzal nem disszonáns. Az eljárás kézenfekvő akkor, amikor a tényeket csak részben vagy egyáltalán nem ismerjük, mint a Merkel-látogatás kulisszatitkainak esetében. Lényegében azonban ugyanez történik akkor is, amikor nem puszta feltevésekből és bizonytalan információkból indulunk ki.

A virtuális valóság művét kiteljesítik bizonyos érzelmi (empatikus) stratégiák is. Ezek egyikéhez kapcsolható az a Merkel látogatásának során elhangzott kijelentés, amelyhez hasonlót korábban is hallhattunk: „A kancellár asszony világos különbséget tud tenni a magyar kormány és a magyar nép között.” A kijelentés sugallata az, hogy az ellenzék (értsd: a magyar nép) Merkel asszony rokonszenvét bírja, sőt netán számíthat a támogatására is. Nos, mindenki tudja, hogy a Magyar Nép átütő választási többséggel legitimálta a kormányt. És az istenadta nép felhatalmazása révén végezheti nemzetmentő tevékenységét parlamentünk második legnagyobb politikai ereje, egy immár jogerősen is „neonácinak” nevezhető párt. A külföldi sajtó (beleértve olyan konzervatív lapokat is, mint a Welt) 2014 nyara-ősze óta tele van maróan gúnyos cikkekkel. A magyar kormány megítélése tehát folyamatosan negatív, nem is beszélve a Jobbikról, amelynek sajátos parlamenti viselkedése soha nem maradt sajtóvisszhang nélkül. A nyugati polgárok számára pedig a média az egyetlen rálátás arra, hogy milyenek is a magyarok. A nyugati politikusok sem biztos, hogy sajnálkoznak, sokkal inkább csodálkoznak. Európában ugyanis elterjedt az a hiedelem, hogy a választások valók arra, hogy egy nép kinyilvánítsa az akaratát. Ha pedig a nép teljhatalmat ad egy az autonómiát és szabadságot korlátozó rezsimnek, a külföldi politikusok csak egyet tehetnek: széttárják a karjukat. A szabadságról való önkéntes lemondás ugyanis olyasféle öncsonkítás az ő szemükben, mint mikor Origenes egyházatya önmaga és a keresztyén tanításra szomjúhozó leányok üdvössége érdekében kasztrálta önmagát (Eusebius Hist. 6.8). Következésképpen az „ellenzékkel, azaz a néppel” együtt érző nyugati politikusokról szóló ellenzéki diskurzust tanácsos egy csipetnyi sóval fogyasztanunk.

Persze az említett empatikus toposzt sem nevezhetjük szimpla hazugságnak, hiszen Merkel asszony gondolatilag nyilván közelebb állónak érezheti magához az ellenzéki gondolkodású magyar filozófusokat, művészeket, továbbá azokat a közembereket, akik a szegregáció helyett az integrációban, az egyszínűség helyett a sokféleségben, a központi irányítás helyett a demokratikus vitákban hisznek. Érdekes viszont, hogy a kancellár még a szokásos formális üdvözlés erejéig sem találkozott az ellenzéki pártok képviselőivel. Ez a gesztus nem kötelező, de az ellenzéknek politikai tényezőként való „tudomásulvételét” hivatott jelezni. A következtetést bízzuk a kormánypárti médiára.

Nekem (persönlich) csak egy dolog fájt. Az, hogy szegény Gábriel hiába didergett a Szabadság téren, őt senki se koszorúzta meg. Noha Willy Brandt 1970 decemberében még térdre is borult a varsói gettó emlékművénél. Szinte érthetetlen az is, hogy a kancellár a Budapesten töltött mintegy nyolc órából az eredetileg tervezettnél háromnegyed órával hosszabb időt áldozott a zsinagógai látogatásra, illetve a zsidó szervezetekkel való konzultációra.

3. Sósabbak itt a könnyek

Mint ezt a kormánypárti média azonnal jelezte, Merkel kancellár voltaképpen dicsérni jött a miniszterelnök urat (másnap is: Hír TV feb­ruár 3., 20.30). Közben az ellenzéki média nagy izgalommal várta, hogy végre helyretegyék ezt az Orbán Viktort. A baloldal egyik nagy formátumú politikusa egy „megszeppent kisfiúról” beszélt ugyan, de az ellenzéki médiának néhány óra után kissé hátrébb kellett sasszéznia, és a meghívott szakértők feladata volt, hogy elmagyarázzák nekünk a dolgot. Nem várhattunk mást, kérem, mert legitim kormányok a demokrácia deficitje miatt nem szoktak más, választással hatalomra került kormányoknak követeléslistákat átnyújtani, még szövetségi rendszereken (így az Európai Unión) belül is csak szőrmentén képzelhető el az ilyesmi stb. Mindazonáltal Merkel kancellár az Andrássy Gyula Egyetemen tartott előadásában, illetve utána, a beszélgetés során hiánytalanul listázta a demokratikus államberendezkedés elemeit: tolerancia, sokszínűség, médiaszabadság stb. Közvetlen bírálatot provokáló kérdésekre válaszolva többször is élt a „melléhelyezés” (juxtaposition) nevű retorikai fogással, vö. „Helyesli-e, hogy X ilyet tesz?” – „Köszönöm a kérdést. A mi politikánk az, hogy olyat teszünk.” Valamiféle közvetlen kritikát azonban nyilvánosan is meg kellett fogalmaznia, már csak azért is, mert jelentős német sajtóorgánumok is jelezték, hogy ezt a gesztust egyszerűen elvárja tőle a német közvélemény. Talán ezért hangzott el a sajtótájékoztatón, hogy „utaltam arra, hogy még ha olyan rendkívül széles többséggel rendelkezünk is, mint a magyar miniszterelnök, akkor is nagyon fontos értékelni (sehr wichtig… zu schätzen) egy demokráciában az ellenzék szerepét, a civil szféra szerepét és a média szerepét.” Nem meglepő, hogy a kancellár által megfogalmazott kritika mértékével a német sajtó kevéssé volt elégedett, bár szerintem be kellett volna látniuk, hogy nem lehetett ennél tovább menni. Már csak azért sem, mert egy a mostaninál élesebb nyilvános bírálat miatti (hazai) arcvesztés hatása nehezen kiszámítható lett volna egy olyan politikus esetében, aki kizárólag a hazai közönségnek játszik, és egyáltalán nem biztos, hogy a közeljövőben képes lesz majd helyesen felmérni saját mozgásterét.

A haza jövőjéért aggódó magyar polgárok (bár, mint olvasom, 42 százalékuk semmiképpen sem menne el szavazni) szintén csalódottak voltak, hiszen remélték, hogy teljesítik a kérésüket: „Merkel asszony, mentse meg Magyarországot!” (Frau Merkel, retten Sie Ungarn). Ugyanis „az összes parlamenti párt, a korrupt és levitézlett politikai elit” elzavarását, működő képviseleti demokrácia híján, csak a Messiás végezheti el – neki viszont ez munkaköri kötelessége. A messiásvárás, mint tudjuk, természetes jelenség egy olyan kelet-európai kultúrában, ahol a politikai térben az elmúlt száz év során nem az alulról szerveződő aktivizmus dominált, hanem négy, némiképpen talán különböző habitusú, ámbár egyaránt tévedhetetlen, ún. karizmatikus vezér vette át tőlünk, esendő emberektől a társadalmi döntések felelősségét. Azt hiszem, a messiásvárás az a társadalmi beidegződés, amelyet minél előbb magunk mögött kellene hagyni, hiszen ez a kibontakozás sine qua nonja. Ez akkor is igaz, sőt, akkor igazán, ha netán Tamás Gáspár Miklós izgalmas koncepciója valósul meg (Esti kommentár, atv.hu, 2015. január. 5. 13’). A jeles filozófus véleménye szerint ugyanis a képviseleti demokráciát, az úgymond „vacak” parlamenti pártok küzdelmét, közvetlen és folyamatos internetes népszavazással kellene helyettesíteni. Ez szerintem jó gondolat, és azt mutatja, hogy nem csak kormányoldalon vannak eredeti és fontos gondolatok. Megjegyezném egyébként, hogy mobiltelefonnal is menne a dolog. Kilencosztályos általános iskola: 9-es gomb, nyolcosztályos: 8-as gomb, nem tudja: #*, visszalépés: 0. C’est tout.

4. Utórezgések

Magyarország csendes, újra csendes. Gondolom egészen február 17-ig, amikor személyesen is eljön majd hozzánk a Keleti Nyitás. Én meg csak itt lógok az interneten, és öregecske szememmel silabizálom az orosz portálokat. Örömmel tudatom, hogy Vlagyimir Vlagyimirovicsnak az új görög miniszterelnökkel folytatott megbeszélése „meleg, baráti légkörben folyt”, és „építő jellegű volt”. Ezek azok a fordulatok, amelyek megértéséhez nincs szükségem szótárra, hiszen elsőéves (még) orosz szakos hallgatóként, W. T. tanár úr Pravda-olvasó szemináriu­mán sajátítottam el őket. És tudják, amit az ember fiatalon tanul meg, arra emlékezik. Általában.