Vissza Ázsiába

„Kedveseim, keletet, nyugatot nem tudva ülünk itt.”
(Homérosz: Odüsszeia. X.190.)

Repülök vissza az önelégülten pöffeszkedő Európából a bölcsen mosolygó Ázsiába. Jó volt egy kicsit újra az anyanyelvemen beszélni, mert (mint Kosztolányi remek esszéjéből megtudhatja bárki) a magyar csak a magyar szót értheti igazán. Jóságos ég. Megint fél nap a levegőben, aztán egy hét kóválygás és álmatlanság. De nem panaszkodom: egy szép olasz leány mellé kerültem, ráadásul a Lufthansa kínálatán most négy indiai kalandfilm is szerepel. Ezek pedig olyanok, amikben a gengszterek és a rendőrök táncolnak is néha (sztepp meg ilyenek). Megint szerencsém van.

Ráz a gép, de az ír whiskey áldott hatásának köszönhetően ez csöppet sem zavarja a velünk utazó magyar férfiakat, egy japán cég alkalmazottait, akik valami továbbképzésre mennek. Egyikük, egy testes, kopaszra borotvált fiatalember az üléssorok közt imbolyog, kedves vigyorral kínálja oda az üveget az előttem ülő japán házaspárnak – előbb persze akkurátusan megtörölve az üveg száját. Elmagyarázza nekik a whiskey és a magyar pálinka különbségét (az utóbbi a nemesebb ital), majd a magyar puliról beszél (igen szeretetteljesen, hiszen neki is az van), végül alapvetéseiben összehasonlítja az ázsiai és az európai kultúrát. Mindent megoszt velük, amit ő a világ dolgairól gondol, és ami esetleg egy japán embernek is érdekes lehet. Tényleg ilyen sok magyar Nobel-díjas volt? Kicsit irigykedem, mert ezzel az immár irreverzibilis sorvadásnak indult agyammal én már biztosan nem lennék képes hiánytalanul végigmondani a Magyar Férfi és Polgár által ismert valamennyi mondatot. Nagy kár, hogy ezek a kedves japánok alig értik az én drága, tar fejű honfitársam angolját, bár szerintem nem túl bonyolult az, és a magyarok angol kiejtése pedig alighanem könnyebben érthető egy japán számára, mint mondjuk az ausztráloké. Kétségbeesett igyekezettel próbálja leültetni a barátunkat az egyik légi kísérő, akit az arcvonásai alapján indonéznek gondolnék. „Mikor barnult le így ez a német sztyuvi?” – kérdezi tőlem egy másik magyar, a mögöttem ülő, vicces, kövér bajszos úr. Mosolygok, mert ha valaki, akkor én aztán értem a tréfát.

Példát veszek szépséges útitársnőmről, aki már olyan mediterrán hévvel veri szegény laptopjának a klaviatúráját, mintha valami régi mechanikus írógép lenne. Mint az a jó öreg Remington, amivel első, nagy ívű műveimet írtam. Bőrfejű barátom olykor hátrafordul, hogy megkérdezzen tőlem egy-egy nehezebb kifejezést, de hát ezeket sajnos magam sem ismerem. Ha persze nem repülőn lennénk, akkor csak felmennék a netre, és szépen beütném a gugliba: Kicsi, de mindene megvan – japánul. Próbálok koncentrálni, ami nem könnyű, ugyanis „esemény volt” mögöttem, a hátsó vécében. Valaki el akart szívni egy cigarettát, de elkapták. Történetesen a harmadik magyar volt az, a csöndes, aki az ablaknál ült. Úgy kezelik, mint egy bűnözőt, pedig csak egy harmadik típusú szerencsétlen magyar idióta. Lehet, hogy én meg a negyedik vagyok, csak én sem tudom magamról? Mindenesetre úgy teszek, mintha nagyon intenzíven dolgoznék: a laptop képernyőjére meredek. Persze a lelkem mélyen iszonyúan szégyellem magam, de annyira, hogy szeretnék ráborulni ama koporsóra, amit egykor az a nemzetgyalázó, iszákos költő vizionált. És sírni, sírni, sírni, sírni.