Tánc a sötétben

Sive quod in tenebris numerosos ponere gestus,
quodque legas nulli scibere carmen, idem est.
Ovidius Ex Ponto 4.2.33.

A száműzött Ovidius szerint a latin szót nem értő barbárok között verset írni olyan, mintha sötétben táncolna az ember. Emlékszem, egyszer megkérdeztem Reviczky tanár úrtól, akihez elsős koromban latin alapozóra jártam, hogy miért van csak többes száma a ’sötétség’ jelentésű szónak. Azt válaszolta (azt hittem, tréfából): talán azért, mert nincs olyan, hogy sötétség, csak sötétségek vannak – mindenkinek megvan a maga sötétsége. Közben valahogy leérettségiztem, a Rákóczit átépítették, elmúlt jó negyven év, és meg nem tudnám mondani, hogy miért épp ez jutott az eszembe a minap, amikor elolvastam Schmidt Mária A múlt fogságában című polemikus írását a Heti Válasz című hetilapban (XIV/26., 23–27).

A főigazgató asszony cikke igen lendületesen indul, sajátos metaforáinak ereje, a szöveg érzelmi telítettsége azonnal magával ragadja az értő olvasót:

„A 2014-es választások után lassan semmivé válik a balliberális megmondóemberek befolyása és évtizedek óta tartó szellemi terrorja. A kánont állító ballib csapat emblematikus alakjai évtizedekig hivatottnak érezték magukat arra, hogy eldöntsék, ki szalonképes és ki nem, ki az, aki sztárolható, sőt sztárolandó, és ki nem.”

Az említett megmondóemberek úgymond nem értik a XXI. századot, végérvényesen bezárták magukat „abba a ’68-as gondolat‑ és értékvilágba, amelynek szavatossága réges-rég lejárt”. A szerző szerint tehát a választási vereség nyomán a balliberálisok majd belátják, hogy döntött a Nemzet, és ők ezért immár nem hivatottak arra, hogy eldöntsék, kit tartsanak szalonképesnek. Meglepődnék, ha ez történne, de Schmidt Mária talán nem csupán a történelemről tud többet, mint én, hanem az emberi lélekről is. Ami viszont általában a liberális eszmék sorsát illeti, azt hiszem, a főigazgató asszony félreérti a helyzetet. Ha ugyanis valaki valóban mélyen „érti a XXI. századot”, az első dolog, amit látnia kell, az, hogy a kizárólagos paradigmák kora véget ért. Egyazon régión belül, hosszú távon is egymás mellett élnek az egymásnak ellentmondó ideológiák, antagonisztikus csoportok, és minden politikai mákonynak megvan a maga fogyasztói köre. Magyarországon is hosszú ideje több politikai erőtér létezik, és mindegyiknek megvannak a maga támogatott művészei, tudósai, közszereplői és kiszolgálói. És vannak, akik Wass Albertet olvasnak, de talán akadnak, akik Adyt és József Attilát – ez utóbbiak talán inkább az ATV Magyarország adásait nézik, ezért nem is látták a Duna tévében Raffay Ernő tanár úr műsorát, amelyben leleplezte ezt a két úgymond gyenge, illetve erkölcstelen embert. A paradigmák megosztottsága jellemzi a tudományt is: az evolúció ideája mellett (úgy 1986 táján) megszületett az intelligens tervezés elképzelése, de arról szó sincs, hogy a modern világ immár nem kér Darwinból és követőiből. Meglepődnék, ha mindez elkerülte volna Schmidt Mária figyelmét.

Megőriztem néhány 2002-ben keletkezett politológiai elemzést. Az egyikben azt olvasom, hogy az ún. „nemzeti” oldal történelmi vereséget szenvedett, egy másik pedig úgy fogalmaz, hogy „immár végleg a történelem szemétdombjára került”. A történész viszont (és Schmidt Mária a történettudomány professzora is) nem lehet ilyen együgyű, vagyis az aktuális és lokális erőeltolódás tényéből nem vonhat le elhamarkodott következtetéseket az ideológiák történeti sorsára nézve. Tény, hogy a magyar választók 2014-ben úgy döntöttek, nem akarják egy konkrét elképzeléseket nélkülöző, ráadásul még egymással is marakodó, szedett-vedett és dilettáns csapattal leváltani a legalább valamiféle egységes akarattal rendelkező Orbán-kormányt. Következésképpen egy időre eldőlt az ideológiai erőviszonyok kérdése is. Az ok és okozat ezen sorrendje azonban nem fordítható meg: bár talán volt néhány olyan választó is, aki a baloldali és liberális ideológiák beható elemzése alapján döntött úgy, hogy nem szavaz bizalmat az egyébként sem különösen vonzó, ún. „kormányváltó” oldalnak. Összefoglalva: történelmietlen és könnyfacsaróan nevetséges az, hogy az ideológiák, pártok és frakciók hosszú és gyilkos küzdelme közben az egyik küzdő csoport történésze váratlanul fölemeli a fejét, és elrikoltja magát: „Győztünk! Mert a Nemzet végre megértette, hogy nemzet.”

Francis Fukuyama gondolatai jutnak az eszembe, aki A történelem vége és az utolsó ember című könyvének bevezetőjében azt írja, hogy a liberális demokrácia jelentheti az emberiség ideológiai fejlődésének végpontját. Ha viszont csupán a szemünknek hiszünk, akkor azt látjuk, hogy létezik két elgondolás, az egyik szerint az erőskezű állam, a központi irányítás, a centrális erőtér, a nemzeti karakter megőrzése vezet el minket a boldogsághoz, a másik viszont inkább az egyén szabadságjogait hangsúlyozza, a spontaneitást és az önszabályozó piacgazdaság erejét hirdeti stb. Elsietett tehát a rekviem a történelem szemétdombjára került liberalizmusért, és nem hinném, hogy megváltozott volna a magyarok ideológiai arculata — ha létezik egyáltalán efféle unikornis. Schmidt Mária azt is állítja, hogy Magyarországon 2008-ban kezdődött a XXI. század. A modern konzervativizmus nemzeti változatának megteremtése felé tett első lépésként valóban sikerült feleleveníteni az 1944 előtti jelképeket és ideálokat, kihantolni Tisza és Horthy ideológiáját, továbbá létrehozni egy centralizált, tekintélyelvű, kézi vezérlésen alapuló apparátust. Én azonban nem tartom axiómának, hogy ez maga lenne a modernség, a múlt fogságából való megszabadulás.

Schmidt Mária tanulmányát olvasva néhány ponton az volt az érzésem, hogy közönséges hamisítványt tartok a kezemben: valakik talán kompromittálni akarták vele a szerzőt. Ugyanis az írás egyik passzusa például rámutat arra, hogy a felelőtlen ballib értelmiség „…folyamatosan támadta és alázta Mesterházy Attilát és a szocialisták többi olyan politikusát, aki az ő érdekvilágukon kívüli világ felé is orientálódni próbált volna, ha lett volna benne elég kurázsi. A szocialisták fiatalabb politikusainak egy része ugyanis felismerte, hogy az út, amelyet Orbán Viktor az elmúlt negyedszázadban bejárt, sok tanulsággal szolgál az ő számukra is. Megfigyelték és megértették, hogyan szervezte át és tette ütőképessé a Fideszt a 2002-es vereség után Orbán. Igaz, ennek mindenekelőtt a szervezeti és technikai részét tekintették mintának, azt azonban, hogy a mögötte meghúzódó gondolati és értékvilágon alapuló érzelmi közösség ennek a jól működő politikai erőnek legalább olyan fontos, sőt talán még fontosabb része, talán még ma sem értik.”

Csak egy csipetnyi kurázsin és egy szemernyi értetlenségen múlott volna tehát, hogy Mesterházy (és más tisztelettudó politikusok) mégsem lépett rá az orbáni útra. Azaz: csak ezen a picinyke lépésen múlott a Fidesz–MSZP-nagykoalíció meghiúsulása. Erről lenne szó?

A másként gondolkodás kezelésének terén valóban forradalmian újat hozott a nemzeti együttműködés pártja és kormánya. Az ötlet maga persze talán E. T. A. Hoffmann német író Kis Zaches című elbeszéléséből származik (1818), amelyben a felvilágosodás hívéül szegődött ifjú herceg elűzi birodalmából a boszorkányokat és manókat, mivel ezek a felvilágosodás szerint eleve nem is létezhetnek. Egyébként is: a jobboldali gondolkodók szerint a liberalizmus és individualizmus eleve afféle urbánus (tehát kicsit zsidós) eszmerendszerek, amelyeknek nincs is mély gyökerük a magyarság kollektivista, össznemzeti, erős vezetésre vágyó lelkületében. Európa legegységesebb nemzetének legendája előfeltételezi, hogy egyszerűen ne reagáljanak az eltérő véleményekre, azaz akár provokatív módon megmutassák: ti nem számíttok, nem is léteztek, a nemzettest kivet titeket magából. Baloldalinak vagy liberálisnak lenni azonban több annál, mint csupán kívül rekedni a Nemzeten. A ballib számára – írja Schmidt Mária – értelmezhetetlen a „magyar érdek” szóösszetétel (vagyis a hazafiság, ugye): „…kozmopolita vagy internacionalista érdekközösség tagjaként értelmezi magát, miközben egyes képviselői észre sem veszik, hogy idegen érdekek kiszolgálóivá szegődtek el. Persze olyanok is vannak közöttük, akiket rendesen megfizetnek a fáradozásaikért. Nincs ebben semmi meglepő, a mi balosaink ehhez szoktak hozzá, ebben szocializálódtak.”

Nem feltétlenül gátlástalan arrogancia, talán csak kedves figyelmesség, hogy éppen Mécs Imre fotójának a bal oldalára került ez a hazaárulós passzus. Tudományos vita tárgyát képezheti, hogy a nemzeti elkötelezettségű hazaárulók halmaza egyáltalán létezik-e, de abban az esetben, ha netán mégis létezne, akkor bizonyosan nincsenek elemei, azaz ún. üres halmaz. Schmidt Mária sokat tud a hazaáruló balliberálisok tipológiájáról, és nagylelkűen megosztja velünk ismereteit. Ezzel a tudással azonban nem csupán ő rendelkezik. A miniszterelnök úr éppen a Magosz tisztújítóján fejtette ki a minap, hogy az elmúlt négy évben a kormánynak sikerült megvédenie a magyar földet, amelyet a kommunisták maradványai a liberálisokkal karöltve külföldiek kezére akartak játszani. Eközben egy másik nagy formátumú magyar politikus, Vona Gábor azt magyarázta az Új Magyar Gárda bajtársiasság napi rendezvényén, hogy Orbán Viktor pont olyan, nemzetközi érdekeket kiszolgáló hazaáruló, mint Gyurcsány Ferenc vagy Bajnai Gordon, csak Orbán Viktor nemzeti színekbe burkolt retorikája „elaltatja az immunrendszerünket”, megtéveszti azokat, akiknek nem olyan éles a szemük, mint az övé. Éppen most próbálom összeállítani azoknak a demokratikus jogállamoknak a listáját, ahol bárki kedvére és büntetlenül hazaárulózhatja le politikai ellenfeleit. Az a savonarolai hév egyébként, amellyel a főigazgató asszony a kommunizmus és a balliberális ideológia végső egységének hittételét sulykolja, néha olyan magasságokba lendíti értekező prózáját, hogy a vákuum egyszerűen kiszippantja a szavakból a jelentést. Elegendő talán ennek példájaként egyetlen rövid passzust bemutatni: „A »keresztényellenesség« és a »magyarellenesség« több évtizedes toposzainak felmelegítésével a marxista, internacionalista gyökerezettségű magyar ballibek a »nemzetek meghaladását« hirdető Nyugat-Európában is visszaszorulóban levő tábor legkitartóbb zárványává meszesedtek. Az angyalábrázolás reflexszerűen indította be náluk azt a gyűlöletkampányt, amire hazánkban csak ez az ateista elkötelezettségű, szélsőségesen intoleráns, marxista csoport képes.”

Sietek megjegyezni: nem vagyok az az ember, aki holmi kitartó zárványok miatt kötekedne. Igenis létezhetnek ilyenek (akár mondjuk Nagy László vagy Juhász Ferenc lírájában). A toposz szó itt talán beidegződésekre és klisékre utal. Hogy ezek pontosan mire is vonatkoznak, az már nyilván egy következő, magasabb szintű szeminárium anyaga, de talán olyasmiről van szó, hogy a balliberálisok általában hajlamosak a hisztériára, egyszerűen nem bírnak magukkal, ha meglátnak egy angyalt. Azonnal beindul bennük a gyűlöletkampány (?), mert zsigerileg gyűlölik a vallást és kereszténységünk nemzetmegtartó erejét.

Érdekes, hogy Schmidt Mária hosszan tárgyalja a Szabadság téri emlékmű ügyét, ami tudtommal már régen eldöntött kérdés. Ha ugyanis ez az emlékmű nem épülne fel, az esetleg azt sugallaná, hogy a nemzeti „megbékélés” és „engesztelés” kollektív emlékművének a felállításához mindnyájunk konszenzusa szükséges. Valójában azonban semmit sem nyom a latban azoknak a véleménye, akik egy ilyen emlékmű felállítását sérelmesnek tartják, hiszen ezek az elemek eleve nem is illeszkednek a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe. Schmidt Mária tucatnyi, egészen bizarr kérdést érint írásának ebben a részében, például örültek-e a magyarok a náci vagy a szovjet megszállásnak; örülünk-e ma egy szovjet emlékmű megmaradásának; nagyobb bűnös-e a bűnsegéd, mint a bűnös. El tudom képzelni egyébként, hogy azokat az őrültségeket, amelyeket a szerző a liberális és baloldali emberek általános véleményeként felemlít, valóban mondta egyik vagy másik ostoba, balliberális közszereplő. Ennek azonban kisebb jelentőséget tulajdonítok, mint Schmidt Mária. A lényeg ugyanis olyan egyszerű, hogy egyetlen mondatban megfogalmazható: nincs közös platform, megbékélés és konszenzuson alapuló emlékmű, amíg a jobboldali írástudók és politikusok relativizálják a Hor­thy-korszak elitjének felelősségét az 1920. évi numerus clausustól a csendőrség által brutális kegyetlenséggel végrehajtott deportálásokig és gyilkosságokig. És kétlem, hogy az „engesztelés” mentális emlékművét építi a főigazgató asszony, amikor ilyesféle rosszízű állításokkal csiszolja vélhetően főként jobboldali olvasóinak szellemi profilját: „Az utolsó évtizedek azonban az áldozati státusz abszolutizálásához vezettek. Oda jutottunk, hogy egyes csoportok örökölhető és előnyökre váltható kiváltságnak szeretnék tekinteni felmenőik tragikus sorsát, és az »áldozatiságot« ki akarják terjeszteni azokra a nemzedékekre is, amelyek semmiféle atrocitást nem szenvedtek el. Mindez súlyos következményeket von maga után. Ha az áldozati státusz örökölhetővé válik, akkor a »tettesség« is öröklődik.”

Nem hiszem, hogy akár az áldozatiság, akár a bűnösség öröklődne, vagy hogy rendszeres önkorbácsolással kéne vezekelniük az unokáknak a nagyapák esetleges bűneiért. Ha persze efféle szélsőséges gondolatokat tulajdonítunk politikai ellenfelünknek, akkor szükségtelen magyarázkodni, hogy miért nem folytatunk vele párbeszédet. Megbékélést és konszenzust a történelmi tények letagadásával, illetve relativizálásával aligha lehet építeni. Egy emlékmű felállításához viszont elegendő némi arrogancia, egy kis megfélemlítés és persze néhány jó erős daru. Nem értem egyébként, hogy miféle „előnyökre” céloz Schmidt Mária. Anyagiakra talán? Netán erkölcsiekre?

Az állítás másik fele nyilván arra vonatkozik, hogy sok keresztény magyart felelősség terhel mindazért, ami történt. Ez igaz, bár eléggé közismert, hogy nem kevesen voltak olyanok, akik bátran kiálltak zsidó honfitársaik mellett. Mint ezt már többször leírtam, a „mind áldozatok voltunk” dictum többek közt azoknak a keresztény magyaroknak az emlékét is meggyalázza, akik szembe mertek menni az embertelenséggel. Volt, aki életével fizetett ezért, és ma hősként tartja számon az utókori emlékezet. És számunkra volt Irma néni, egy bátor tapolcai öregasszony, aki elrejtette az akkor alig hároméves nővéremet, miután a nagybátyámat megölték a csendőrök, a nagyszüleimet pedig félholtra verve feltették egy történetesen éppen Auschwitzba menő vonatra. Az öreg Irma néni úgy vélte, ő nem bízza az urakra és a művelt emberekre, hogy döntsenek, mi jó vagy rossz, mert ő magától is tudja, hogy mi a tisztesség. Szégyen, hogy még a vezetéknevét sem tudom ideírni. Ő csak Irma néni maradt nekünk – és pontosan addig él az emlékezete, amíg a nővérem és én tudjuk, hogy ő létezett. Tekintsék saját gyűlöletkampányom részének azt, hogy egyenesen kimondom: valamilyen okból nem örülnék annak, ha Irma nénit ugyanabba a kategóriába sorolnák, mint mondjuk a Magyar Királyi Csendőrség tagjait. Adjon nekünk szebb jövőt az Isten, hogy ki tudjunk végre botorkálni ebből a mérhetetlen érzéketlenségből és sötétségből.