Dialektikus közbeszédtan

Van-e olyan mondás, ami egymaga romba dönthet egy országot?
Konfuciusz: Beszélgetések és mondások (13.15)

 1. A köztudalom dicsérete

Az alábbi írás a tágabb értelemben vett politikai retorikáról szól, amely a közügyekről való beszéd, vagyis a közéleti nyelv legkülönbözőbb típusait jelenti, illetve ezek kutatását a hatáskeltés és érvelési technikák szempontjából. A politikai diskurzus kifejezés manapság nem csak „diskurálásra” (párbeszédre) vagy vitára utalhat, egy érvelő-elemző tanulmány is diszkurzív és dialektikus abban az értelemben, hogy a szertefutó, egymásnak ellentmondó érveket, szempontokat sorra mérlegeli, és valamiféle mederbe tereli – legyen az formailag akár egy platóni dialógus, akár egy descartes-i értekezés (discours).

A retorika klasszikus meghatározásaiban visszatérő elem, hogy ez a stúdium alapvetően a rábeszélésre, meggyőzésre irányul, például Arisztotelész Rhet. 1355b, Quintilianus Inst.Or. II.15. Nem hinném azonban, hogy a „meggyőzés” lenne azon alapvető ismérv, amellyel a magyar közbeszéd bármely típusát jellemezni lehetne. Érvelő, de monologikus beszédmódról van ugyanis szó itt, amely inkább szolgál a beszélői identitás jelzésére, illetve a csoporton belüli szolidaritás erősítésére, mint a csoporton kívüli egyének meggyőzésére. Vannak parlamenti beszédek, nyilatkozatok, lakossági fórumok, médiaviták stb., de a mai Magyarországon a politika nem úgy formálódik, hogy az érvelő-meggyőző közbeszéd megannyi színterén lefolytatott, tárgyilagos viták nyomán hoznak a politikusok döntéseket. Számomra meglepő volt tehát a miniszterelnök úr beiktatási beszédének (2014. május 10.) azon állítása, miszerint a választók által most kinyilvánított közakarat azt jelezné, hogy elegünk van az életünket huszonöt éve béklyózó vitákból. Milyen vitákból? Politikai szándékok ugyan ütköztek, érvek is felröppentek, de meggyőzésről, demokratikus vitáról nem beszélhetünk. A döntéshozatal ugyanis nálunk ma úgy működik, hogy a hatalom érvényesíti az erejét, demonstrálja, hogy bármit megtehet, és hogy még korrigálnia sem kell, ha nyilvánvaló baklövést követ el. Ma a beszédek, interpellációk, hozzászólások kifejezetten a hovatartozás szimbolikus felmutatására, a csoport kohéziójának erősítésére szolgáló rituális cselekmények. Nem feltételezhető, hogy például az ukrajnai magyarság kettős állampolgárságának, „a közösségi jogok teljességének” – bármit is jelentsen ez, és „önigazgatásának” az említett miniszterelnöki beszédben való felvetése olyan irdatlan nyomást gyakorolna az érintettekre és a nemzetközi közvéleményre, hogy rövidest együtt menetelnénk az áhított politikai cél felé. Az elnöki óhaj tehát csupán egyfajta szimbolikus jelzés volt a hűségeseknek és a kedveseknek, (egykori államelnökünk szép fordulatával élve) puszta „érzelemrokonító forrasztékként” szolgált. Ugyanígy, mivel Magyarországot köti egy aláírt nemzetközi egyezmény, annak a miniszterelnöki dictumnak, hogy a halálbüntetés „megérne egy misét” (2014. május 23.), szintén a többségben lévő, rendpárti magyarokkal való szimbolikus parolázás a célja – nem a törvény módosítása.

Ha a „közbeszéd retorikájáról” kívánunk beszélni, akkor azzal a fájdalmas ténnyel kell kezdenünk, hogy a nyelvi-retorikai jelenségek közege, azaz a magyar politikai kultúra torz és korszerűtlen képződmény, a magyar választók jelentős része pedig nem képes a kritikai gondolkodásra, az alkotó politikai részvételre, és hogy nálunk a legátlátszóbb politikai demagógia is tömegeket képes megmozgatni. Ennek oka talán a megbillent történelmi fejlődés. A hatalom ugyanis mindig és mindenütt ellenérdekelt a gondolkodó, vitaképes, a demokratikus politikai kultúrát ismerő emberfők kifaragásában, de Nyugat-Európában a XIX. század végén kezdődő társadalmi mozgalmak valahogy mégis politikai résztvevőkké tették azokat, akik azelőtt nem szólhattak bele a közügyek irányításába, és ez néhány évtized alatt átalakította a parlamentarizmus kereteit is. A tömegek lázadása, José Ortega y Gasset 1930-as könyve ugyan sötét színekkel festi le ezt az újbarbár világot, de nyugaton végül is létrejött a racionális politikai mérlegelésre, döntésre képes állampolgárok kritikus tömege, kialakultak a politikai viselkedés mintái és normái. Kelet-Európában a helyzet ennél rosszabb: a politikai elit szűkebb, egyben silányabb minőségű, és nem alakult ki a racionális politikai diskurzust követni tudó, az elitet ellenőrizni és minősíteni képes kritikus tömeg. Magyarországon néhány évvel a kiegyezés után megtört a társadalmi reformok lendülete, a Horthy-korszakban pedig a kormányzó hatalmi bázisa gátolta azt, hogy az országot nyugati típusú demokráciává alakítsák át. 1945 után felcsillant a remény, hogy megkezdődhet az ország demokratikus átalakulása, és ezzel párhuzamosan a részvételi demokráciában megformálódik majd az önálló politikai gondolkodásra képes állampolgárok tömege, de ez az illúzió hamar szertefoszlott. Így történt, hogy Magyarországon fennmaradt a politikai működésnek az a piramisok korából eredő modellje, amely a karizmatikus vezetőt rituális tisztelet tárgyának, bálványnak tekinti, akinek erős vállán nyugszik a legfontosabb politikai döntések terhe. Ez a modell persze a XXI. szá­zadban már mélységesen retrográdnak számít, hiszen rombolja az állampolgárok emberi minőségét: afféle bábokká silányítja őket.

Ebben a közegben nyilván nem lehet szerepe a diszkurzív eszmecserének, a politikai meggyőzésnek (a különféle pártok hívei egymás rendezvényeit persze nem is látogatják). A közvéleményt nem racionális viták formálják, hanem briliánsan időzített leleplezések – politikai pályára lépett zsarolók, tolvajok, adócsalók, sőt igazi kémek izgalmas történetei, amelyek sokkal „ütősebbek”, mint mondjuk az egykulcsos adóról vagy a megújuló energiáról szóló szakmai érvelések. A magyar emberek zöme a radikálisan szimpla és szimplán radikális üzenetek befogadásán túl nem vesz részt a politikai gondolkozásban, szinte vallásos hittel bízik egyik vagy másik politikai pártban és főként annak vezetőjében. Tertullianus egyházatya jut erről az eszembe, akinek egy fordulatát „hiszem, mert képtelenség” (credo, quia absurdum est) formában szokták idézni (valami hasonló van is a szövegben, vö. De carne V.4). Ezt úgy lehet értelmezni, hogy a hittételek nem szorulnak tapasztalati bizonyításra, egzakt igazolásra – éppen azért, mert hittételek. A politikai meggyőződést olykor „hit”-nek szokás nevezni, és sajnos sok magyar szó szerint is veszi ezt. Néhány hónapja írtam arról, hogy annak idején, a Horthy-emlékmenet során az antiszemita kijelentéseiről ismert szónok (2009. október) ekként szólt a megjelentekhez: Egy zsidó barátom, Petró János volt az, aki Hor­thy Miklós iránt érzett hálája jeléül fehér lovát felajánlotta erre a felvonulásra. Zsidó hitének hangsúlyozása azért fontos, mert Horthyt éppen az antiszemitizmus, pontosabban a zsidóellenesség vádjával bélyegezték meg. Pedig ennek a vádnak épp az ellenkezője az igaz. Akkor ott, a téren mindenki (beleértve talán még a szónokot is) csillogó szemmel és erősen hitte azt, hogy Petró János létező személy, aki egyszer csak úgy pajeszosan-kaftánosan meg fog majd jelenni a tömegben, mosolyogva kezet fog mindenkivel, fellép a pódiumra, hogy megölelje és megcsókolja a szónokot, majd brochét mondjon a Nemzeti Őrseregre.

A honi politikai tevékenység hitéleti jellege nemcsak azzal jár, hogy a „politikailag aktív” személyek hamis vélekedéseket hitetnek el magukkal, és hirdetnek őszintén, mély meggyőződéssel, hanem azzal is, hogy képtelenné válnak a párbeszédre. Nem reagálnak az érvekre, és még saját embereiket is csak hívószavakból ismerik fel: a bukott baloldal, a nemzeti cinizmus rendszere stb. Olyan ez a játék, mint az a tévéműsor, amelyet Amerikában láttam (jó harminc éve). Egy „pro-life” keresztény és egy „pro-choice” liberális vitatkozott az abortuszról. Az előbbi elmondta, hogy a keresztény tanítás szerint az élet a fogamzás pillanatával kezdődik, és teljesen önkényes az emberi lénnyé válás más határpontjának kijelölése (mint például a fetus szívhangjának első jelentkezése a 6–7. hét táján vagy a fogamzást követő 20. hét, amely után az USA sok államában tilos az abortusz). Ezért az ún. „abortuszkérdés” végül is egyszerűen az, hogy szabad-e megölni egy embert. Vitapartnere udvariasan mosolyogva végighallgatta az okfejtést, majd a nők jogairól kezdett beszélni, és arról, hogy milyen dilemmákat vet fel az abortusz tiltása a „vérfertőzés”, nemi erőszak esetén, illetve ha veszély fenyegeti az anya életét vagy egészségét. Remekül érveltek mindketten, bár úgy, hogy egymás érvelését figyelmen kívül hagyták. A siker átütő volt: mindkét vitázó fél hatalmas tapsot kapott – mármint ki-ki a saját közönségétől. Ilyenek, kérem, az amerikaiak.

2. Magyar politikai retorika?

Nem kézenfekvő, hogy a magyar politikai retorikának vannak olyan markáns sajátosságai, amelyek eltérnek más nemzetek közbeszédétől. Véleményem szerint azonban léteznek olyan ismérvek, amelyek sokkal inkább jellemzik a magyar nyilvános diskurzust, mint az angolt vagy a franciát. Az egyes nemzetek retorikai kultúrái nem annyira bizonyos ismérvek megléte és hiánya, hanem inkább azok mértéke révén, „skalárisan” jellemezhetőek. Érdemes egy fontos ismérvet kiválasztani, és azon bemutatni, hogy miről van szó. Feltételezhetően nincs olyan retorikai kultúra, amely normává tenné azt, hogy egy politikai vitában a voltaképpeni tárgyra irányuló érvelés helyett („argumentum ad rem”) szép és dicső dolog a vitabeli ellenfél személyére támadni. Eltérő viszont az, hogy a személyre irányuló érvelés („argumentum ad hominem”) tucatnyi típusát  a közvélemény milyen mértékben tolerálja (vö. Douglas Walton: Ad Hominem Arguments. Alabama UP, 1998). Emlékezetes az a magyar parlamenti felszólalás, amely során egy ellenzéki párt képviselője csúszdaérveléses (angol „slippery slope”) kérdést tett fel a kormánypártnak: Horthy rehabilitálása után Szálasit is rehabilitálni fogják-e? (2012. május) Az ilyesfajta szónoki kérdés hatásos, bár inkább színezékként tanácsos használni, mert elég könnyen félresöpörhető, hiszen ritkán van arra bizonyíték (vagy analógiák stb.), hogy egy rossz irányba tett lépést feltétlenül követ majd a még rosszabb többi. Ha politikai vagy vallási meggyőződésünk szempontjából érdektelen témáról van szó, akkor általában a jámbor együgyűségnek járó megbocsátó mosollyal szoktuk nyugtázni a csúszdaérvelést (például aki hazudik, az lop is, aki meg lop, az előbb-utóbb embert öl). A parlamenti többség lelkesen megtapsolta a politikus fenti kérdésére adott, frappánsnak vélt választ, bár a riposzt a kérdés helyett a kérdezőt célozta meg. Pontosabban: annak a „főnökét” kívánta hitelteleníteni, mert az úgymond „egy olyan (…) villában lakik, amit előbb a nyilaskeresztesek koboztak el zsidó tulajdonosaitól, majd a kommunisták”.

Az Egyesült Államokban, ahol hagyományosan a középiskola alsó tagozatától tanítják a nyilvános vita (debate) technikáit, az ad hominem érvelés különböző típusait némiképp eltérő mértékben tekintik normasértőnek. Feltétlenül primitív hibának minősül a partner ócsárlása, kompetenciájának, tisztességének, erkölcsi alapjának relativizálása, megkérdőjelezése, bár persze a norma megsértése korántsem példátlan. A magyar politikai diskurzusban azonban, úgy látszik, maga a norma ismeretlen, hiszen senkinek nem jut eszébe azon az alapon tiltakozni az ellenfél letaglózását célzó mondatok ellen, hogy azok eleve elfogadhatatlanok, például Miféle ember az, aki a saját nemzetének egy idegen állam területére sodródott tagjaival nem vállal szolidaritást? (2004. október), Maffiaállamról beszélnek, közben meg vezetőszáron viszik a politikusaikat (2014. április). Az ún. „tu quoque” (de-hát-te-is) típusú érvelés szép példájával találkozhattunk a minap a médiában. Történetesen a kormánypártnak a hatalmi pozíciót kihasználó viselkedését bírálta valaki, amire az volt a válasz, hogy amikor ők voltak kormányon, akkor ugyanezt tették. Belátható talán, hogy ennek semmi köze a vita tényleges tárgyához, tehát hogy elfogadható-e a jelenlegi kormány viselkedése. Ostoba és hiteltelen emberek gyakran tesznek ostoba és hiteltelen állításokat, de ettől még a vita tárgya a véleményük marad, nem pedig a személyük – éppen ez az, ami a magyar retorikai kultúrában (finoman szólva) nem minősül evidenciának. A nyugati retorikai normák szerint valamivel kevésbé durva stratégiai hiba az ad hominem érvelés ún. „ex concessis” (a vitapartner státusába belehelyezkedő) típusa, amely közvetlenül nem az ellenfél álláspontját támadja, hanem a vitapartner véleménye és identitása közti ellentmondásra mutat rá, például Keresztény létére hogy mondhatja azt, hogy vissza kéne állítani a halálbüntetést? (2002. május). Orbán Viktornak ez a kijelentése, ami egy mészárlással egybekötött rablás utáni néphangulatban támadt, valóban nem összeegyeztethető azzal, amit a modern kor keresztény gondolkodói írnak az isteni adományként kapott emberi élet ember által való elvételével kapcsolatban (vö. pl. II. János Pál, Evangelium vitae §57), de a vita tárgya talán mégsem az, hogy a politikus elég jó keresztény-e. A végtelenségig lehet sorolni az érvelésen kívüli érvelés magyar példáit. Az érv helyett az érvelő státusára való hagyatkozást jelzi az is, ha egy nagy egyéniség nevével hitelesítenek valamit, ami magától értetődő: idézőjelbe teszik, kőbe vésik, felírják a falra (például Meg kell különböztetni a hamisat a valóditól, a hazugságot az igazságtól, a szavakat és a tetteket. Cölöpök, 1999). A tekintélyre való hivatkozás („argumentum ad verecundiam”), mint tudjuk, hitéletünk és munkásmozgalmunk hagyományai­nak is elidegeníthetetlen része.

Az „ad hominem” érvelés viszonylagos gyakorisága és elfogadottsága nem az egyetlen mutató, amellyel illusztrálni lehet a magyar és az európai retorikai normák közötti különbséget. Azért választottam ezt a példát, mert evidensen összefügg azzal, hogy a honi politikai kultúrában a személyiség, a tekintély a „tények és ügyek” fölé rendelődik: a vezető politikus ugyanis nem egyszerűen csak megjeleníti azt a platformot, amelyet képvisel, hanem mintegy a helyébe lép annak – az ő „személyes arca” nélkül a politikai program mintha nem is létezne. Ezért válik Magyarországon elsőrendű kérdéssé az, hogy ki lesz például egy párt vezetője vagy éppen a miniszterelnök-jelölt. Politikai piacunk kereslete a karizmatikus vezérek és messiások iránt kiegészül a közösség egyöntetűségének legendájával, illetve az egységesnek vélt többségi gyakorlat és vélemény felértékelődésével. Ez nem hungaricum: ilyesmi minden kultúrában létezik, bár egy vélekedés vagy szokás helyességét nem lehet a vélt társadalmi konszenzusra, a többségi gyakorlatra való hivatkozással igazolni („arg. ad populum”, „arg. ad nauseam”), mondván, hogy „csak nem véletlen az, hogy mindenki ezt mondja / így tesz”. A hétköznapi gondolkodásmódnak ez a fajta bölcsessége azonban „a magyar ember mindig…”, „mi, magyarok…” típusú formulában a politikai diskurzusnak is integráns része lett.

A retorikus beszéd érvelési módjaival többek közt az ún. informális logika foglalkozik, amelynek tárgya főként az érvelési hibák (angol „fallacies”) elemzése. Ezeket elsőként Arisztotelész tárgyalja rendszeresen az Organon Szofisztikus cáfolatok (165a–184b) című  részében. Olyasmikről van szó, mint a „körben forgó érvelés” (lat. petitio principii, vö. még Organon, Első analitika 2.16), például A média teljes szabadságának visszaállítása azért kívánatos, mert a cenzúra mindig sérti és megbéklyózza a gondolatok és vélemények korlátok nélküli kifejtését. A tucatnyinál is több érvelési hiba típusainak bemutatása a magyar politikai retorika példáin eléggé szórakoztató és tanulságos lenne (bár a témát inkább egy terjedelmes és kellően unalmas szakcikkben lehetne feldolgozni). Legalább négy típust foglal össze közülük az, amit a hétköznapi beszédben „csúsztatásnak” szoktunk nevezni: a kontextusból kiszakított értelmezés, hamis okozati függés állítása – lat. ignoratio elenchii, non sequitur stb.

Most csupán annak a megállapítására szorítkozom, hogy a közbeszédben és a konyha sarkában lefolytatott eszmecserében is két alapvető oka van az ilyen retorikai üzemzavarnak: az egyik a tapasztalt eseményekből való következtetés korlátja (az ún. „gyenge indukció”), a másik a vélhető ok és okozati viszony átláthatatlansága, fedettsége. Az elsőnek korai példája a hétköznapi társalgás nyelvéből apám felelőtlen kijelentése, amit Róma felé menet tett, amikor Trabantunk mellett elhúzott egy Alfa Romeo: Minden olasz úgy megy, mint a meszes. Akkor (1970 táján) még nem ismertem fel a problémát, hogy nem világos, hány megszégyenítő előzés után indokolt azt feltételeznünk, hogy „minden x-re igaz, hogy ha x olasz, akkor úgy megy, mint a meszes”, amiként ma sem tudom, hány rossz baloldali kormányt kell ahhoz megérnünk, hogy bizton állíthassuk: A baloldal, amikor csak teheti, ráront saját nemzetére (2005. július), ami egyébként (bónusz gyanánt) okozati viszonyt is implikál a baloldaliság és a rárontásra való hajlam között. Az okozati viszonyok igazságát vagy hamisságát legtöbbször nem is ellenőrizzük, csupán a számunkra mérvadó tekintély vagy a köreinkben szokásos sztereotípiák alapján tulajdonítunk okozati kapcsolatot két egymás mellett előforduló ténynek vagy eseménynek. A pszichológia egyik népszerű tankönyve szerint (Hilgard & Atkinson, majd Atkinson & al. Pszichológia. Osiris, 1995: 516, 2003: 646) a sztereotípiák megismerési sémák, amelyek segítsége nélkül elvesznénk az információk áradatában. Ha ez a megállapítás igaz, akkor a sztereotípiának köszönhetjük többek közt az olyan kardinális összefüggések megértését, mint hogy a nők képtelenek logikusan gondolkodni, az oroszok erőszakosak, a spanyolok vérmesek, a balett-táncosok pedig melegek. Ha viszont nem igaz, akkor meg kell békülnünk azzal, hogy az „igaznak” minősített okozati összefüggések zömét nem látjuk át kellőképpen. Azt hiszem, hogy a politikai állásfoglalások nagy része (például a paksi erőmű bővítésével kapcsolatban) nem a tények elemzéséből levont következtetésen, hanem főként az egyéni hiedelemvilágon és hovatartozáson alapul.

A diskurzus során rengeteg „kimondatlan” (azaz nem explicit módon kifejtett) információt dolgozunk fel. Például az Úgy tudom, hogy a Pista lánya megharagudott ránk mondat jelzi a beszélő bizonytalanságát (vö. viszont a Tudom, hogy… kezdetű mondattal). Jelzi azt is, hogy „a Pistának” csupán egyetlen lánya van (vagy ha van másik, akkor azt most figyelmen kívül kell hagyni, mert például még gyerek); továbbá, hogy Pista lányát sérelem érte, mégpedig a beszélő és még valaki (esetleg éppen a hallgató) részéről. Magától értetődik az is, hogy a beszélőnek valamiféle célja van ezzel a kijelentéssel, ami a beszédhelyzet ismerete alapján azonosítható, például „Kérjünk tőle bocsánatot!” vagy „Felesleges őt meghívnunk”. Ugyanígy „kimondatlanok” (kifejtetlenek) maradnak a következtetési láncok bizonyos elemei, például a Senki se él örökké, egyszer majd ezt a gazembert is elviszi az ördög kijelentés megértése lehetetlen volna az ún. elnyomott premissza (vagyis az „és mivel ez a gazember is ember”) odaértése nélkül. Ha a diskurzusnak csak olyan törvényei és sémái lennének, mint amilyeneket a formális logika tankönyveiben látunk, akkor nem létezne informális logika (diskurzuslogika) és specifikusan a természetes beszéd törvényeiről szóló rész a logika átfogó tankönyveiben  (P. J. Hurley: A Concise Introduction to Logic. Wadsworth, 2006, 119–196, CD-vel). A mindennapokban használunk következtetési láncokat, de nem alkalmazunk olyan összetett szillogizmusokat, mint amilyeneket Lewis Carroll, az Alice Csodaországban szerzője logikakönyvében olvashatunk (ugyanis az író, polgári nevén Charles Dodgson a matematikai logikaprofesszora volt Oxfordban): „Az a macska, amelyik szereti a halat, nem tanulékony, de farkatlan macska sose játszik gorillával, és bár a bajszos macskák szeretik a halat, nincs olyan tanulékony macska, amelyik rendes, és csak annak a macskának van bajsza, amelyiknek farka is van.” (Symbolic Logic, Book VIII, Ch. 1, §9, 40. példa) A feladvány (mert arról van szó) megoldása: Rendes macska sose játszik gorillával.

3. Zhengming, avagy „a nevek kiigazítása”

Kellemes meglepetést okozott Orbán Viktor miniszterelnök minden magyar orientalistának, amikor beiktatási beszédének (2014. május 10.) bevezetőjében Konfuciusz Beszélgetések és mondások című gyűjteményének egy szakaszát (13.3) parafrazeálta, mégpedig az alábbi módon: „Régi tanítás: mi legyen az első teendője annak, aki megkezdi a kormányzást? Válasz: a szavak helyes használatának helyreállítása. Ha a szavak használata nem helyes, akkor a gondolatok értelme zavaros. Ha a gondolatok értelme zavaros, nem lehet szabatosan cselekedni. Ezért a kormányzásra vállalkozó első dolga az legyen, hogy a gondolatait szavakká, szavait pedig tettekké tegye. Ne tűrje, hogy szavaiban rendetlenség legyen. Minden ezen múlik.”

A kínai szöveg a megrendült jogrend megszilárdítása, a társadalmi hierarchia szabályozása, egyértelmű nómenklatúra megalkotása érdekében születhetett.  (Tőkei Ferenc: Kínai filozófia. Magiszter, 2005, I: 119–120).A megnevezések (ming) és a valóság (shi) közti megfelelések kiigazításának alapja pedig az erős kézzel kormányzó vezető bölcs útmutatása. A hatalom számára nehezen elviselhető része az, hogy van a jelenségeknek egy olyan köre, amelyen belül az ereje korlátozott. Rendet kíván tehát teremteni a nyelvben is, ami több, mint a vér (Sprache ist mehr als Blut), mint azt Franz Rosenzweig (1886–1929) német filozófus mondta. Ezen jámbor rendteremtő szándék jelentkezésével szinte egyidős az a gondolat, hogy a szavak életterének kijelölése nem is olyan egyszerű dolog. Hszünce (Xunzi), az i. e. III. században élt filozófus szerint (22. fej.) a rend, illetve a megnevezések és a valóság megfelelése fontos, de a kapcsolatot a társadalmi konszenzus, a közmegegyezés (yüe) alakítja ki, és a szokás (su) szentesíti – a nyelv megregulázása nem része tehát a bölcs uralkodó munkaköri leírásának. Arisztotelész egyik szövege pedig talán úgy értelmezhető, hogy a nyelv éppen a pontatlanság, a szavak életlensége révén képes működni, mivel a valóság dolgai végtelenül sokfélék, a tapasztalatot kategorizáló nyelv pedig ezt a végtelen sokféleséget ragadja meg a szavak révén, rugalmas módon (vö. Szofisztikus cáfolatok 165a). Mindez azt jelenti, hogy a szavak jelentése korántsem szilárd, konkrét és állandó valami, tehát eleve abszurd ötlet a nevek kiigazításának gondját a politikai vezetőnek felvállalni. A nyelv egyébként mindenki zsarnoka: hiszen néha még egy igekötő megválasztásának szabadságát sem adja meg nekünk. Téved, aki azt hiszi, hogy nyelvünk normáit, a szavak és helyzetek közötti oldást és kötést purista politikusok, népvezérek, nyelvművelők vagy szépírók kósza ízlése szabja meg. És elfogadható lenne bármely európai polgár számára a XXI. században az, hogy egy szónak maga a Vezér kívánja megadni a helyes definícióját? A miniszterelnök úr beiktatási beszédében ismételten „kiigényelte” magának és pártjának a polgári, keresztény és nemzeti erők megnevezést, ezért talán ideje lenne, hogy legalább a polgári jelzőt pontosítsa. Az ötvenes években ugyanis apám mint „polgári” beállítottságú egyén veszítette el mérnöki állását, csak alkalmi munkát kaphatott, szegény anyámnak kellett eladni az anyatejét, hogy legyen mit ennünk. Én már jobban jártam, mert két évtizeddel később nekem csupán a „polgári” filozófia bírálatáról kellett magvas bölcsességeket hallgatni az egyetemen. Én vajon melyik jelentésben érezhetném magamat „polgárinak”? Esetleg a „kispolgári” menne azért?

A miniszterelnök úr beiktatási beszédének politikai abszurditását majd elemzi más, most inkább két retorikai jellegű kérdésre hívnám fel a figyelmet. Egyrészt a szöveg hangütésére: teljesen hiányzik belőle a könnyedség, a humor és a természetes emberi önirónia, hiszen a komoly, emelkedett hangulat méltósága nem engedi meg, hogy a magas hivatal birtokosa akár egy pillanatra is kilépjen a szerepéből. Az ironikus játékosság rombolná a tömeg fölé magasodó Vezér imázsát. Másrészt a hétköznapi nyelvi megformálás helyébe lépő, merev és kimért dikció, a pattogós staccato alkalmas ugyan arra, hogy mintegy megbűvölje az erős vezér üzenetére szomjazó híveket, de nyelvileg is falat emel a pódium és a hallgatóság közé. Nekik szól minden, de nem az ő szavaikkal. Ismerjük azt az érzést, amikor olvasás vagy a másikkal való diskurzus közben rádöbbenünk a nyelv közösségének örömére, megértjük az áthallásokat, boldogan ráérzünk arra, hogy (mint Bahtyin mondta) minden mondat telítve van ezernyi más mondat visszhangjával és utórezgésével. A nyelvezet mesterkélt pátosza azonban megfosztja őexcellenciája hallgatóit ettől az élménytől.

Miközben ezeket a sorokat írom, egy pillanatra odanézek a tévé képernyőjére. Egy ünnepség képsorait látom, valami koreai stadionban készült régi hiradófilm lehet talán. Vidám, katonás rendben táncol a megannyi sportos testalkatú koreai ifjú és leány. Most egy közeli magáról a Szeretett Vezérről, majd a kamera a lelátók felé fordul, elhallgat a zene, és adott sípjelre a sok tízezernyi ember egyszerre fordítja el a kezében lévő színes lapocskát. A sok apró darabkából pedig egy szemhunyásnyi idő alatt összeáll a Szeretett Vezér monumentális arcképe. A Szeretett Vezér pedig megértően és jóságosan mosolyog.