Emlékgyár Rt.

I. Esettanulmány (1): Egy költő három halála

1935 őszén Joszif Visszarionovics Sztálin levelet kapott Lili Briktől, az akkor már öt éve halott avantgárd költő, Vlagyimir Majakovszkij gyönyörű szemű kedvesétől. Lili, aki akkor éppen tábornokné volt (a férjét 1937 nyarán végezték ki mint trockista összeesküvőt), erélyesen kérte a nemzetközi munkásosztály vezérét, hogy foglalkozzanak a forradalom legnagyobb költőjének életművével, ápolják az emlékét. Joszif Visszarionovics literátus ember volt, aki maga is írt verseket, sőt a 60. életéve felé közeledvén még azzal a gondolattal is eljátszott, hogy megjelentesse zsengéinek orosz fordítását.1 Úgy döntött tehát, hogy teljesíti Lili kérését, annál is inkább, mert már egy ideje szeretett volna egy szovjet költőóriást. Erre a szerepre a zsidók mindenképp alkalmatlanok: kiesett tehát Mandelstam és Paszternak (az előbbi ráadásul még gúnyverset is írt Sztálinról, amiért deportálni kellett). Nyilván a nők sem megfelelőek – főleg, ha az attitűdjük nem kielégítő (Ahmatova tehát törölve). Belátható az is, hogy teljesen megbízni amúgy is csak a halottakban lehet, hiszen azok már nem követhetnek el hibákat. Sztálinnak tehát megtetszett ez a Majakovszkij-dolog, és azt is tudta, hogy miként kell eljárni. A módszer ún. zapíszka (feljegyzés) küldése az illetékesnek, aki az adott esetben Nyikolaj Ivanovics Jezsov, az állambiztonság (NKVD) vélhetően irodalmi berkekben is otthonosan mozgó, új vezetője volt. Íme a szöveg: „Jezsov et.! Nagyon kérem, szenteljen figyelmet Brik levelének. Majakovszkij a mi szovjet korszakunk legjobb és legtehetségesebb költője volt, és ma is az. Az emléke és műve iránti közömbösség bűn. Véleményem szerint Brik kérése indokolt. […] Ha szükség van a segítségemre, állok rendelkezésére.”

Nem volt szükség rá. Jezsov, a korszak legtehetségesebb tömeggyilkosa, szegényparaszti családból származó, írni-olvasni is alig tudó, apró emberke volt, viszont hatalmas gyakorlati érzékkel rendelkezett – Sztálin annyira kedvelte, hogy egészen 1940 februárjáig életben is hagyta. A Majakovszkijról szóló sztálini intést december 5-én lehozta a Pravda, majd rövid idő alatt megszámlálhatatlanul sok tér, utca, iskola, könyvtár és kolhoz névváltoztatását foganatosították, továbbá annyi szobrot állítottak és emléktáblát helyeztek el az erre alkalmas helyeken Leningrád és Vlagyivosztok között, amennyi egy szovjet költőóriásnak dukál. Majakovszkij versei bekerültek a kötelező iskolai tananyagba (persze csak alapos szűrés után, hiszen a futurista költők, mint tudjuk, gyakorta elvesztik a mértéket). Paszternak írta három évtizeddel később az Emberek és helyzetek című emlékezésében: „Olyan vehemensen kezdték Majakovszkijt terjeszteni, mint a krumplit Katalin cárnő idejében. Ez volt az ő második halála. Amiről persze nem tehet.”2 Így született meg a költő kultusza, aminek roppant méretei láttán Lili és Majakovszkij régi barátai csak ámultak és bámultak.

Fontos volt kitörölni az élő emlékezetből az összes olyan epizódot, amely arra utalt, hogy a kommunista ideálokban mélységesen hívő, forradalmár Majakovszkij netán gyűlölte volna a bürokratikus szovjetrendszert, szatírákat írt volna róla és konfliktusai lettek volna vele. A magánéleti problémákon túl ezeknek a konfliktusoknak is részük volt abban, hogy végül Majakovszkij, aki olyan hevesen ítélte el barátjának, Jeszenyinnek az öngyilkosságát, öt évvel később maga is követte a példáját. A költő halálakor már emigrációban élő Lev Trockij írt egy nekrológfélét Majakovszkij öngyilkossága címmel, amelyben kétségbe vonta a hivatalos jelentést, miszerint a költő öngyilkosságának nem volt köze társadalmi és irodalmi tevékenységéhez: „Ez azt jelentené, hogy Majakovszkij önként vállalt halálának nem volt köze az életéhez, az életének nem volt köze a forradalmi költészetéhez. (…) Milyen hazug, értelmetlen és ostoba dolog!” Majakovszkij (mint erre Trockij rámutatott) nemcsak „az átmeneti kor dalnoka”, hanem az áldozata is volt. Tizenöt évesen kapcsolódott be a munkások forradalmi mozgalmába, majd amikor a bolsevikok kezükbe kaparintották a hatalmat, és a maguk sajátos módján kezdték használni azt, Majakovszkij próbált nem hinni a szemének, és továbbra is lelkesen propagálta a forradalmat — mármint az ő forradalmát. Az elvtársak viszont formalistának és „társutasnak”3 minősítették. A költő csalódott, kétségbeesett, egyre mélyebbre jutott, a hatalom pedig jól megrágta és kiköpte őt. Halála után pedig ugyanez a hatalom meghamisította a művészetét, és forradalmi ikonná pingálta át az arcképét.

A történet vége már közismert: a Szovjetunió széthullása után a kommunizmussal való nagy szakítást demonstrálni kellett a világnak. Az új rend legitimációjának túlélői, a régi-új potentátok, akik a kommunizmussal való leszámolásban is jobbak akartak lenni a sok pipogya liberálisnál, joggal tekinthetik Majakovszkijt saját halottjuknak, hiszen harmadszorra is ők ölték meg a költőt. Igaz, a moszkvai metró egyik fontos (és építészetileg is érdekes) megállója továbbra is Majakovszkij nevét viseli, a költő bronzszobra pedig ma is ott áll a téren, ahol egykor fiatal költők olvasták fel egymásnak és a közönségnek a verseiket. A Majakovszkij teret ma egyébként (visszaállítva az 1935 előtti állapotokat) Diadal térnek hívják.

II. Esettanulmány (2): A legkeserűbb Gorkij

Azt hiszem, hogy a XX. század elején a nyomor és a társadalmi igazságtalanság láttán egy tisztességes orosz írástudó természetes módon jutott el a radikalizmusig, sőt az erkölcsi tartás jele volt az, ha valaki forradalmárrá vált. Ilyen lázadó írástudó volt Alekszej Makszimovics Gorkij is, aki (szemben Majakovszkijjal) valóban töltött be pozíciókat a szovjet irodalmi közéletben, sőt valóban voltak politikai bűnei, igaz, sok esetben viszont nagyon bátran és tisztességesen viselkedett. A releváns dokumentumok nagy része jó két évtizede hozzáférhető. Magyarul is olvasható volt már 1998-ban (!) Gereben Ágnes A Gorkij-dosszié című alapvető tanulmánya.4

Gorkij az októberi forradalom kitörésekor hevesen bírálta Lenint, aki úgymond felelőtlen utópista módjára kísérletezik az egyelőre még gyenge orosz munkássággal, de egy évvel később abbahagyta az új hatalom, illetve „a történelemmel afféle Nagy Péter cárként játszadozó” Lenin nyilvános bírálatát, és közéleti szerepet vállalt. Az állam által elkobzott kulturális és egyházi javak bizottságának a felügyelőjeként mindent megtett ezeknek a kincseknek a megmentéséért, közben kéttucatnyi, a politikai rendőrség által letartóztatott művészt hozott ki a börtönből, és mintegy mellékesen megjelentette a világirodalom számos nagy művének orosz fordítását is. A hatalom illő figyelmet szentelt az írónak: Zinovjev pétervári főkormányzó (kivégezve: 1936. augusztus 25.) ráállította az egyik emberét, akinek kizárólagos feladata Gorkij mozgásának ellenőrzése volt, Dzerzsinszkij pedig (a politikai rendőrség főnöke, akinek egyébként az író fia is dolgozott) szintén kellő éberséggel követte Gorkij minden lépését. Lenin jól tudta, hogy a világhírű író miféle tőkét jelent a bolsevik hatalomnak, de 1920 őszén már neki is elege lett az őt mindenféle művészek ügyével zaklató Gorkijból, és azt javasolta neki, hogy távozzon tartós külföldi gyógykezelésre, mert ha nem, akkor kiutasítják. Gorkij a következő év nyaráig kivárt, közben levelezett és könyörgött, hogy engedjék ki finnországi gyógykezelésre a súlyos beteg Alekszandr Blokot. A költő meghalt, majd újabb és még újabb szörnyűségek történtek, és az író 1921 őszén elindult a „határozatlan idejű gyógykezelésre” – a megkönnyebbült bolsevik vezetés pedig állta a költségeket.

Alekszej Makszimovics azonban fájdalmas csalódást okozott az elvtársaknak: külföldön az ellenséggel cimborált, sőt tiltakozó kampányokat szervezett, majd amikor az orosz iskolai könyvtárak polcairól a szemétbe akarták relegálni a Biblia mellett Dantét, Schopenhauert és mások munkáit, akkor még a szovjet állampolgárságról is le akart mondani. Titkárának (a politikai rendőrség beépített emberének) az érdeme volt, hogy a helyzet nem mérgesedett tovább. Gorkij intenzív levelezésbe kezdett Sztálinnal, aki (literátus ember lévén) szívélyes és joviális volt vele, sőt elrendelte, hogy minden iskolában meg kell ünnepelni a drága Alekszej Makszimovics születésnapját. Ki tudna ellenállni ennyi figyelmességnek? Gorkij 1928-ban hazalátogatott, 1931-ben pedig véglegesen hazatért, és ezzel kezdetét vette életének utolsó szakasza – öt szégyenteljes év, amelynek során az író a rendszer kiszolgálójává vált. Mentegetni lehet a korával, a betegségével, leépülésével, de a pribékek kórusát túlharsogó hangját semmi nem magyarázza. Az sem lehet mentség, ha tényleg minden sorát cenzúrázták, illetve átíratták vele, és az sem, hogy ügynökök gyűrűjében élt, hiteles információkhoz nem jutott, mindig „jól előkészített terepre” vezették a hivatalos látogatásai során, amiként (az ismert legenda szerint) a XVIII. század végén II. Katalin minisztere komplett díszletfalvakat építtetett a Dnyeper partján kifejezetten a felséges látogatások céljára.

Mindenesetre nem kell, hiszen nem is lehet vitatni a tényt, hogy Makszim Gorkij, Az Artamonovok és az Éjjeli menedékhely írója, már régen halott volt, amikor 1936 júniusában a tüdőbaj (vagy talán Sztálin ügynökeinek a mérge) végzett vele. Szülővárosát, Nyizsnyij Novgorodot 1932 és 1990 között Gorkijnak hívták, majd a város visszakapta szép, patinás nevét. Egyébként a városi Gorkij Könyvtárat is átkeresztelték, a mai neve Alsó Novgorodi Állami Területi Általános és Tudományos Lenin Könyvtár.

Majakovszkij és Gorkij — a két életút különbsége jól látható, de különbözik-e vajon azok számára is, akik ma ítélkeznek róluk? Egyáltalán lehet-e a baloldali művészek, tudósok, forradalmárok és politikusok szenvedéstörténete és tárgyilagos megítélése eszmecsere tárgya egy olyan országban, amelyik 2013-ban Tisza István, illetve Hor­thy Miklós korába álmodja vissza magát, miközben harcban áll a bolsevizmussal és a nemzet autonómiáját minden oldalról fenyegető idegen erőkkel? Belátom, hogy nem, tehát ennek az írásnak csak annyi lehet a célja, hogy megfogalmazza, miféle őrültségről van itt szó.

III. Ki beszél itt történelemről?

Cicero gyönyörű kozmikus víziója, a Scipio álma szerint azok, akik rendületlenül ápolják az igazságosságot, és mindig tiszteletben tartják a másik embert, a földi életüket befejezvén felemelkednek a boldogok gyülekezetébe, akik a csillagok vakító fényességű ívén, a Tejúton élnek. Arisztotelész pedig arról ír, hogy egy ember mérhetetlen kiválósága (areté  ’erény’) révén istenné válhat, sőt valamiféle „isten-emberek”-re is utal (Nikomakhoszi etika 7.1). Tisztelet a klasszikusoknak, de szabad legyen némi ellenvetést tennem. A valóságos emberek életútjai, ugye, mindig bonyolultak – jó, rossz és vitatható tettek váltakoznak bennük. Ez elmondható Gorkijról éppúgy, mint Németh Lászlóról és Illyés Gyuláról, Heideggerről éppúgy, mint Lukács Györgyről. Az életpályák gyakran különös fordulatokkal vannak tele. Szekfű Gyula, akit általában „a Három nemzedék írója”-ként ismerünk, képviselő lett (1953), majd az Elnöki Tanács tagja. Kovács Béla kisgazdapárti politikus, aki 1947 és 1956 között megjárta a szovjet és magyar börtönöket, az 1956-os forradalom minisztere volt, végül Kádár parlamentjében politizált haláláig. De utalhatunk akár Nagy Imre életpályájára is, aki a kommunista apparátus szürke figurájából igazi autonóm emberré és a forradalom ikonikus alakjává vált. Éppen az életút elejének és végének ellentéte miatt volt egyáltalán lehetséges, hogy 1989-ben az agonizáló pártállam olyan nagy igyekezettel próbálta dokumentálni Nagy Imre és az NKVD kapcsolatát.

Továbbá: egy művész, tudós vagy politikus utókori értékelése nem objektív, mert soha nem azon alapul, hogy szaktudósok regisztrálják a vizsgált személyiség erényeit, bűneit, elemzik a tetteinek indítékait, majd közlik a végeredményt a Nemzettel, amely ezt szelíd főhajtással tudomásul veszi. A valóságban a tények aprólékos mérlegelése helyett a közösségben éppen domináló értékrend szerint kialakul valamiféle konszenzus arról, hogy egy-egy személyiség milyen szimbolikus jelentéssel bír. Ettől a pillanattól kezdve már ez a szimbolikus érték, azaz imázs minősül valóságnak, és ezt a további tények és adatok csak ritkán és alig módosítják. Nyugat-Európában is van bizonyos igénye minden közösségnek szimbolikusan „példaértékű” személyiségekre (és persze szimbolikus „bűnösökre”), de a tapasztalat azt mutatja, hogy Kelet-Európában a politikai köztudat áramlatai és az objektív történeti elemzés közti összjátékban a fiktív valóságot teremtő, benyomásokon alapuló, szimbolikus és érzelmi szempontú „népi” értékképzés sokkal gyakrabban befolyásolja, sőt felülírja az objektív történelmi tények elemzését, mint a nyugati kultúrákban. Ezért aztán nem lehet meglepő, hogy az ember tényleges minősége és a belőle képzett alak szimbolikus értéke között nincs is szükségszerű kapcsolat. Sokan írtak például az utóbbi időben azokról a tényekről, amelyek úgymond kizárnák azt, hogy Nyírő, Wass Albert, Tormay Cécile, illetve Horthy és Teleki vagy Prohászka Ottokár művét és személyét piedesztálra lehessen emelni. A felsoroltakról semmi olyat nem lehet tudni, amit a „nemzeti oldal” eleve ne ismerne, számukra azonban az említett személyek egy értékrend megtestesülései, a nemzeti életérzés szimbolikus jelzései. Teátrális felmutatásuk pedig egyszerűen az említett értékrend uralmának a jelzése. Ennek a kihívó gesztusnak a hatását csak növeli, ha az illető csapnivaló író és silány ember volt, vagy püspök, akinek a nevéhez egy kötetnyi gyűlölettől fröcsögő antiszemita cikk fűződik.5 A tényekre való hivatkozással meg lehet próbálni ugyan a hatalmi elitet meggyőzni arról, hogy mondjon le ezen „emberi szimbólumok” használatáról, de ez a vállalkozásunk csupán akkora sikerrel kecsegtethet, mint ha egy kandúrt akarnánk ékesszólással rávenni arra, hogy ne az ismert módon jelölje ki a saját felségterületét.

Mint tudjuk, a történelem nem öncélú tudomány, hanem olyan stúdium, amelynek feladata az ifjúság hazafias nevelése, a nemzeti büszkeség felélesztése. Az ismert cicerói passzus szerint a történelem tanúságtétel a múló időről, az igazság fénye, az élet tanítómestere (De Oratore II.I.36). A nemzeti szocializmus német teoretikusa talán ezt parafrazeálta, amikor kimondta, hogy a történelem tanulmányozásának célja azon erők keresése és megtalálása, amelyek okozatként hatnak a szemünk előtt zajló történelmi eseményekre, az olvasás és tanulás művészete pedig nem más, mint a lényeges megtartása, a lényegtelen elfelejtése: „Wesentliches behalten, Unwesentliches vergessen” (Mein Kampf, I. fej., 1939, I: 12). Hasonló felfogás nyomán – a putyini ún. „pozitív történetírás” jegyében – születtek például Leonyid Poljakov és Alekszandr Filippov iskolai történelemkönyvei Oroszországban (2007). Ugyanezt mutatják a japán revizionista tankönyvek és a szép, könnyfacsaró (japánul: namida-csódaj) játékfilmek hosszú sora, amelyek megtalálják a magasztos és lelkesítő mozzanatokat Japán (különben eléggé dicstelen) második világháborús szereplésének a történetében. A magyar iskolai történelemkönyvek többsége (ilyenből tanult most a lányom is az érettségire) „kiegyensúlyozott”, ami posztmodern magyar nyelven azt jelenti, hogy ügyesen elkerüljük azt a fajta „mazochizmust” és „felesleges önmarcangolást”, amely úgymond például a németeket jellemzi. Hazai történészeink zöme szemezget a történelmi tényekből, és megmutatja nekünk többek között a magyar királyi csendőrségnek a szuronyok mögött felvillanó emberi arculatát, amiről persze igazában Pistike nagybátyám (1930–1944) beszélhetne – ha puskatussal nem verték volna szét a fejét.

Nemes törekvés harmóniát teremteni a nemzeti (itt: völkisch) politikai közérzet és a tények között. Ennek a törekvésnek a jegyében született például a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalása a közterületek elnevezéseiről szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény kapcsán.6 Ez a nyelvi megformálásában igénytelen, sebtében összecsapott „tudományos szakvélemény” tárgyi tévedésektől és pontatlanságoktól hemzseg. Továbbá elfogult, ami persze érthető, mert ha két álláspont között konszenzus úgysem alakítható ki, akkor a parttalan vitákat elkerülendő bölcs dolog a külső politikai akaratnak megfelelő álláspontot „sajátunknak” tekinteni.

Az MTA dokumentuma azonban nem is tényleges történettudományi kérdésekben foglal állást, hanem nevekre, eseményekre stb. vonatkozó (negatív) asszociációkról és érzésekről nyilvánít szubjektív véleményt. Az egyik tipikus gondolatmenet a következő: X kommunista volt (akit kivégeztek/meghalt), majd a halála után kommunista diktatúra jött létre, amely utcákat és tereket nevezett el X-ről, és a kommunista propagandában gyakran használták a nevét. Tehát X nevének a használata közterületi elnevezésként ma nem javasolt. Nem kézenfekvő a „kapcsolás” értelme abban az állításban, hogy egy név a „XX. századi önkényuralmi politikai rendszer megalapozásához (és fenntartásához) kapcsolható/kapcsolódik”, de értem, hogy Fürst Sándor (1903–1932), Hámán Kató (1884–1936), Kilián György (1907–1943), Rózsa Ferenc (1906–1942), Ságvári Endre (1913–1944), Sallai Imre (1897–1932), Schönherz Zoltán (1905–1942) neve irritálóan hat (például) az MTA nemzeti érzelmű történettudósaira. Fogadjuk el azonban azt, hogy ezek a nevek sokakban valóban kellemetlen érzéseket keltenek, függetlenül attól, hogy a felsoroltakat már jóval a kommunista diktatúra létrejötte előtt elpusztította egy másik (demokratikusnak talán nem nevezhető) hatalom, és ha életben maradtak volna, akkor nyilván szörnyű bűnöket követtek volna el. Ha viszont az utókor propagandájának a hatására bizonyos nevek joggal eshetnek tabu alá, mivel bántják a magyarok érzékenységét, akkor mi a helyzet Prohászka Ottokár nevével? Érthető politikai okból az MTA „szakvéleménye” azt állítja, hogy a hungarizmus feltalálójának a neve nem hozható kapcsolatba „XX. századi önkényuralmi rendszerek működtetésével” (működésével?). A hungaristák viszont azt tartják, hogy Prohászka a teoretikus, Szálasi Ferenc pedig az, aki a gyakorlatba átültette az eszmét. Ilyen kérdések esetében érvek és ellenérvek képzelhetőek el, biztos csupán az, hogy az MTA „szaktudósai” őeminenciáját nem ugyanazzal a mértékkel mérik, mint Hámán Katót, az eszperantista prolilányt, akit a kicsit talán túlbuzgó politikai rendőrség 1936-ban agyonvert. Talán arról van szó, hogy Prohászka nevére főként olyan magyar állampolgárok rezzennek össze, akik nem számítanak, mert nem szerves részei a nemzettestnek, hibádzik bennök a magyar talajgyökérből való sarjadtság.

De ismétlem: ez a „szakvélemény” nem csupán politikailag elfogult munka. Itt egyszerűen dilettánsok fércművéről van szó, tele tárgyi tévedésekkel, logikai következetlenségekkel, nem is beszélve a mulatságosan igénytelen magyar nyelvhasználatról – szégyen, hogy ehhez az MTA a nevét adja. Már a mű első mondata is téves információt tartalmaz az alkotmány szóról: „Bár az elnevezés a kommunista diktatúra idején vált gyakorivá, használata a törvény értelmében nem tiltható meg…” A szerzők itt csak fantáziálgatnak, azaz annyi fáradságot se vettek, hogy levegyék a névtani publikációkat a polcról. Ezekből és az interneten elérhető munkákból ugyanis kiderül, hogy a Magyarországon adatolt több tucatnyi Alkotmány utca, Alkotmány tér stb. zöme a pártállami korszak előtti, hagyományos elnevezés, amely nem árasztja a pártállam áporodott levegőjét, vö. például Budapesten: Alkotmány utca (1) V. kerület, 1874-től; (2) XV. kerület, 1911-től; (3) XX. kerület, 1913-tól; (4) XXII. kerület, 1936-tól; míg (5) a rákospalotai Alkotmány tér (1954–1991, ma Géza fejedelem tér) valóban a pártállami időszakból ered. Milyenek az MTA t. szerzői mint történészek? Azt olvasom például Kilián Györgyről, hogy: „mivel az 1945 utáni önkényuralmi rendszer megalapozásában közvetve részt vett [kiemelés tőlem — Cs. L.] és 1948 után a legünnepeltebb partizán-mártírok közé tartozott, a 2011. évi CLXXXIX. törvény 14. § (2) bekezdése alapján róla közterület nem nevezhető el.” Nos, Kilián György, az „ünnepelt partizán-mártír” (minő nyelvi trouvaille!), 1943-ban Lengyelországban a náci megszállók elleni harc során eltűnt, és bár a kommunisták mindenre képesek, nem támadt fel, hogy „közvetve” népellenes bűnöket kövessen el. Ha pedig a Magyar Nemzeti Tudós Társaság (korábban: MTA) indulatait és zsigeri működését akarjuk megérteni, akkor tekintsük azt a részt, amely Zójáról, a szovjet partizánlányról szól, akit 18 évesen megkínoztak és kivégeztek az 1941-ben ideiglenesen a Szovjetunióban állomásozó német csapatok: „A szovjet ifjú kommunista példaképe a második világháború éveiben és 1945 után, ezért neve kapcsolódik a kommunista önkényuralmi rendszer fenntartásához, így közterület elnevezésére nem használható.”

Az MTA „tudományos állásfoglalása” szerint egyébként a partizán szó is a „nem javasolt” kategóriába esik: „Mivel a kifejezés közvetlenül utal az önkényuralmi politikai rendszer kiépítését elősegítő idegen állam fegyveres erejére, a szovjet hadseregre és annak irreguláris katonai »szervezetére«, nem használható közterület elnevezésére.” Értem, mi járhatott az MTA történettudósainak fejében, viszont nem tudom, hogy akkor miért engedtek át „használható” minősítéssel olyan szavakat, mint például béke, fejlődés, győzelem, haladás, május 1., munkás, szabadság, terv, új élet. Ezek ugyanúgy kelthetnek kellemetlen, pártállami asszociációkat, hiszen a bolsevizmus mételye mélyen behatolt édes anyanyelvünkbe, s ott anyagi erővé vált. Egy szép, latin velős mondás jut most az eszembe: „Karddal kell kivágni a gyógyíthatatlan sebet!” Nincsenek ártatlan szavak: a nyelv a bűn melegágya. A köztársaság szó például a mi tudósaink szerint használható közterületi elnevezésként, noha nyilván problematikus lehet: „a kifejezés önmagában nem utal közvetlenül önkényuralmi politikai rendszerre”. A köztársaság szóval asszociálható a népköztársaság szó, amely esetleg felidézi a recski munkatábort, erről pedig nekem eszembe jut Gyuri bácsi, aki sokat szenvedett ott. Azt persze nem tudom, hogy van-e az asszociációimnak köze a történelemtudományhoz. Majd eldönti az MTA.

IV. Innen hová?

Azt mondják, a tudós fontos tulajdonsága az öntudat, a hit abban, hogy képes jelenségeket mérlegelni és megítélni, bár fontos a tudományos tisztesség és az autonómia is. Az MTA tudósainak öntudatával nincs baj, mert képeseknek vélik magukat Marx, Gorkij, Majakovszkij vagy József Attila megítélésére – bár nem értem, miként csúszhatott át az utóbbi a tudomány rostáján („használható” minősítéssel). Az MTA állásfoglalása ezen a ponton tehát nem a mi keresztény középosztályunk érzületét tükrözi.

Mivel az MTA története során sokszor került a politika uszályába, nem meglepő, hogy most a jobboldali politikai konjunktúra eszköze lett. Az sem újdonság, hogy erős kézbe kerül az utcák, terek, intézmények elnevezésének ügye, azaz nem a helyi lakosok kósza ízlése dönt a névhasználatról. A cenzúra nem rossz dolog, csak rossz a sajtója. A párbeszédre való képtelenség azonban szerintem nem importálható a tudományos életbe. Még akkor sem, ha a tudományos közösség is politikai erővonalak mentén hasadt ketté. Hova vezet a fékek és ellensúlyok nélküli, párbeszédre képtelen tudományvezetés, amely még a tárgyi tévedéseket sem hajlandó kijavítani?

Ezúton köszönöm Pálinkás József professzor úrnak, az MTA elnökének, hogy az Élet és Irodalomban megjelentetett, a tudományos fokozatom törlésére vonatkozó kérésemre válaszolt, még ha nem nyilvános formában tette is ezt.

Jegyzetek