Esszé a törzsi diskurzusról

„Donner un sens plus pur aux mots de la tribu” (Mallarmé)

Az alábbi tanulmányban a magyar társadalmi-politikai diskurzus egyik sajátos típusát vizsgálom. A szöveg két részből áll: az elsőben néhány többé-kevésbé ismert nyelvhasználati jelenségről szólok, a másodikban pedig az általam „törzsi diskurzus”-nak nevezett beszédmód egyik példáját mutatom be, egy rádióriportot elemezve (ennek hanganyaga elérhető az interneten: MR1 Hangtár, 2008. július 9., 15 h 34’40” után). Bár a különösen elfoglalt olvasók kedvéért előrebocsátom a konklúziót: „elfelejtettük, hogy miben különbözik az értelmesen érvelő beszéd az artikulálatlan és agresszív verbális cselekményektől”, kérem, ha idejük engedi, olvassák végig ezt az írást.

1. Az a diskurzusfajta, amelyről beszélni kívánok, olyan helyzetekben fordul elő, amikor az elvárt érvelő, racionális beszédmód helyett valami mást kapunk: a beszélő csoportidentitásának jeleit, verbális petárdákat, indulatokat, sztereotípiákat stb. Bár ez a jelenség talán minden nyelvi kultúrában ismert, a mai magyar kommunikációban az ilyen beszédmód annyira gyakori, hogy már nevetni is elfelejtünk rajta. Pedig olyasféle nyelvi színtértévesztés ez, mint amikor az ismert anekdota szerint az amerikai bevándorlási hivatal tisztviselőjének kérdésére – „Hány éves, asszonyom?” – a magyar származású színművésznő állítólag így válaszolt: „Miért, mennyinek néz?”

A magyar társadalmi-politikai diskurzus nem véletlenül lép olykor túl a józan ész határán, hanem azért, mert létezik egy olyan beszédmód, amelyben alapvetően más a „ráció” jelentése, illetve mások benne a kommunikáció normái. Ezt a diskurzust nevezem én törzsi nyelvnek, illetve a törzs szavainak. A mottóban idézett sor, „tisztább értelmet adni a törzs szavainak”, Mallarmé egy verséből ered.1 Bármit jelentsen is Mallarménál ez a kifejezés, alkalmasnak tűnik egy sajátos nyelvi jelenség megnevezésére. Mivel a törzs tagjai félszavakból is értik egymást, egy törzsi nyelv elsődleges funkciója nem az, hogy információt közöljünk és kérjünk vele. A törzs szavai főként érzelmeket váltanak ki, megmutatják, hogy kik is vagyunk, miféle embernek tartjuk a másikat – ezzel különféle (hierarchikus, rideg, bensőséges stb.) kapcsolatokat és kategorizációkat hozva létre. A törzs szavainak mindig sajátos, csakis a törzs hiedelemvilágának ismeretében értelmezhető jelentése van. A törzsi nyelvben a koherenciát, a mondatok érthetőségét a hátterükben álló vélekedések, előfeltevések és értékítéletek rendszere adja. A törzs szavait nem kell szigorú logika szerint rendezni, racionális érveléssé összefogni: töltésük a diskurzuson belül szinte akárhol érezhető.

Mi a viszonya a törzsi nyelvnek a diskurzus egyéb típusaihoz?

A költői nyelvben magától értetődő a költői én, az egyéni identitás nyomatéka, és azt sem kell bizonygatni, hogy milyen jelentősége lehet egy-egy szó helyzeti energiájának a verssoron belül – de mindennek persze kevés köze van a törzsi nyelvhasználathoz. Ismerünk a szavak tiszta szemantikai energiáján alapuló költői játékokat is. Gondoljunk csak például Weöres Sándor Téma és variációk című boszorkányos etűdjére, amely így kezdődik: „Ma szép nap van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen és mindenki remekül tölti az időt, még a rabkocsiból is nóta hangzik”. Majd egy tucat variáns után a vers végül így ér révbe: „Ma szép hang van, csupa nap, futkos a nóta az árokszélen és remek rabkocsi sugárzik az időben, még a töltésen is mindenki kutyázik”.

A hétköznapi diskurzusnak nyilván nem alapsajátsága, hogy váratlan helyeken felbukkanó, mély értelmű varázsigeként fungáló szavak döngenek benne. Az viszont gyakori jelenség, hogy egy megnyilatkozásban az információcsere helyett az identitás jelzése, vagy valami más dominál. Hadd hozzak egy japán példát: észrevettem, hogy a közfürdőben a férfiak, amikor – alapos tisztálkodás után – belemerülnek a közös medencébe, mindig mondanak valamit. Egy idő után megértettem, a bűvös szó Gokuraku, vagyis a buddhista paradicsom neve volt. Tudni kell, hogy a közös medence vize általában nagyon meleg, így a paradicsomi ellazulás kellemes élménye semmiképp sem akkor kezdődik, amikor a medencébe beleülünk. Sőt, az első pillanatok kifejezetten kellemetlenek. A Gokuraku tehát nem egy élmény kellemes voltára utal, hanem csak azt jelzi a többieknek, hogy beléptünk a csoport területére.

Az értekező diskurzusnak megannyi törzsi variánsa ismert. Számomra a legkedvesebb a népnemzeti változat. Jó három évtized után is visszacseng például fülemben CzéeM professzor előadásának egy emlékezetes mondata: „Móricz Zsigmond magyarsága keservesen megszenvedett, fájdalmas magyarság.” Abban a törzsi diskurzusban, amelybe egyébként ez a velős mondás is sorolható, hétköznapi dolog a súlyos szavak (számadás, hit, sors, meghasonlás, igazságtevés stb.) halmozása: ha ez a fajta értekező próza a közrendű magyar számára nem is mindig érthető, mindig ismerősen zeng és zsong. Egy már klasszikusnak számító esszében például ezt olvasom (talán nem is szükséges kommentárt fűzni hozzá):

„Bartók a disszonancia keserű tudatával megáldva és megátkozva egyszerre vállalta és egyszerre tagadta Európát. Meghasonlása termékeny meghasonlás volt, mert nem merült ki sem a civilizáció csetepatés tagadásában, sem a jövő hideg elvetésében, de a modern idők alá olyan múltat igyekezett összehordani, amely egy új civilizáció melegágya lehet.”2

A politikai diskurzusban sok fordulat petárdajellegű, ezek olykor robbannak is, és a gyengébb idegzetűek persze összerezzennek tőlük. Az élettér szó például sokunkban ma is rossz érzést kelt, akármilyen kontextusban fordul is elő. Hasonlóképpen: a nemrég ismét divatba jött japán kokutai (nemzettest) szó hallatán a háborús idők retorikáját ismerő, idősebb japánok csak a fejüket csóválják. Bizonyos fajta politikai diskurzusban a megnyilatkozások funkciója nem is az információcsere. Egy ünnepi szónok beszéde rituális esemény, ritkán tartalmaz a hallgatóság számára új információt. Kérdések is teremthetnek beszédrítust, pl. az Ön szerint van antiszemitizmus Magyarországon? mondat nem információt kér, mert nyilván a kérdező is tudja, hogy antiszemiták mindenütt vannak. A mondat merő törzsi identitásjel, mellyel a kérdező megtisztel minket, és az identitás, az egy vérből valóság visszajelzését várja (pl. Ugyan már!).3

A törzsi nyelvvé avanzsált politikai diskurzus megteremti a maga sajátos szókészletét. A magyarságtudat szó használata például a beszélő politikai identitását jelzi, bár talán van definiálható szótári jelentése is. Mi teszi valószínűtlenné, hogy egy ilyen szó a törzsközi kommunikációban is előforduljon? Nyilván az, hogy a törzs szavai rendszert alkotnak, beleilleszkednek a csoport társadalmi gondolkodását alkotó elemek rendszerébe. Nem véletlen, hogy aki például a halálbüntetés eltörlését hibának tartja, az valószínűleg a bevándorlás korlátozásának is híve; aki pedig az abortuszt betiltaná, az sokszor valamiféle sajtócenzúra bevezetését is szükségesnek véli. Aki az önvédelmi fegyverviselés ősi joga mellett tör lándzsát, az általában keményen büntetné a füvező fiatalokat is. Ugyanez a személy valószínűleg a határok revízióját is követeli, valamint úgy véli, hogy a nők feladata azért mégiscsak a család harmóniájának biztosítása. Emberünknek a négerekről, zsidókról, cigányokról és a homoszexuálisokról is van véleménye, amelyre azonban most nem térek ki. Nem mindig világos, hogy az ilyen ideológiai építőkockák együtt előfordulása miért szükségszerű, és az sem világos, hogy az Adorno által leírt autoriter személyiség létezése következménye, vagy inkább oka-e az említett nézetek konstellációjának.4

Amiként a törzsi agy említett ideologémái, a törzs szavai is szervesen kapcsolódnak egymáshoz. Jól tudjuk: ahhoz, hogy értsük, mit jelent egy magyar nyelvű mondatban például a liberális vagy a polgári szó, nem csupán a nyelvi kontextust kell ismernünk, hanem a beszélőről és a beszédhelyzetről kell tudnunk valamit, hiszen ezek szerint változik ezeknek a szavaknak a jelentése.

A törzsi nyelvnek értekező prózánkban két fő használata van: az egyik a valóság durva tényei miatt nemkívánatos irányba botorkáló diskurzus átkódolása, a másik pedig ad populum érveléssel a releváns tények elfedése. Lássunk mindkettőre egy-egy példát.

N. Horváth Béla A népi-urbánus vitáról írt tanulmányában (2006)5 a bemutatott tényanyag ellentmondásba került azzal a konklúzióval, amit a szerző levonni kívánt: „A népieket gyakran illették a nacionalizmus, az antiszemitizmus vádjával, míg az urbánusokra a filoszemitizmus árnyéka vetült. Természetesen mindkét oldalon megfogalmazódtak szélsőséges vélemények, s a politikai és vitakultúra is sokféle módon árnyalta az álláspontokat, összességében azonban igaznak tekinthető az a vélekedés, amely a népi mozgalmat nem tekinti kirekesztőnek, zsidóellenesnek…”

Bezeczky Gábor a tanulmány bírálatában kifejti, hogy a népieket talán nem véletlenül „illették az antiszemitizmus vádjával”, hanem azért, mert „magából a dolgozatból is kiderül, hogy a népi mozgalom némely tekintélyes alakja teljes joggal vádolható antiszemita megnyilvánulásokkal”. A tények és az egyéni meggyőződés disszonanciáját a szerző különféle retorikai bravúrokkal próbálta feloldani, amelyekkel kapcsolatban a bíráló udvarias kérdéseket tett fel. Mit jelent egészen pontosan a „filoszemitizmus árnyéka”? Mit is jelent a „másik” oldal esetében az, hogy „mindkét oldalon megfogalmazódtak szélsőséges vélemények”? Mit jelent az „…összességében azonban igaznak tekinthető az a vélekedés, amely a népi mozgalmat nem tekinti kirekesztőnek, zsidóellenesnek…” fogalmazás. Bezeczky utal arra a képzeletbeli kritikusra, akinek 317 mondatos bírálata összességében pozitív, mert csak egyetlen mondatban mondja ki, hogy a szerző tökfej.

Másik példánkban a szerzői előfeltevés nyilvánvalóan az, hogy ott, ahol az érvelés szempontjából irreleváns tényekre való hivatkozás feletti felháborodásában az ideges angol s a tudákos német immár „ignoratio elenchii”-t, vagy „non sequitur”- t rikolt, a magyar olvasók arcizma még csak meg sem fog rezdülni. Király Péter (2000: 182) alábbi passzusa ezt az előfeltevést példázza:6

„[…] a honfoglaló magyarok „kalandozásainak” indítékai több összetevőre vezethetők vissza, de a közös végcél az ország erősítése, megszilárdítása volt. Ezért komoly kifogásom van a „kalandozások” kifejezés használata ellen, ez ugyanis ellentétben van a megismert történeti tényekkel […] Az adatokból kitűnik egyrészt az, hogy a kalandozik (1668)7 és a kaland (1763, 1805) késői keletkezésű szavak, másrészt – és ez fontosabb -, hogy jelentéstartalmuk negatív („bolyong, csavarog stb.”). Emiatt ennek a terminusnak az új hazát alapító és építő, az ország jövője szempontjából sorsdöntő hadivállalkozásokat megvalósító honfoglaló magyarokra való alkalmazása igazságtalan és bántó megjelölés. Ehelyett az alábbi kifejezéseket javasolom megfontolásra: hadakozás, hadi út, hadjárat, hadviselés, háború, támadások, rajtaütések stb. A felsoroltak közül […] a hadakozás (hadakozások, hadakozó) kifejezés elfogadását és bevezetését javaslom, mivel ez mind a támadó, mind a védekező harci cselekvést magában foglalja.”

Az érvelés sajátos logikája itt az, hogy még ha zsákmányszerző portyákról volt is szó, ezek végül is a magyar haza épülését és erősödését szolgálták, tehát mindez morálisan dicséretes dolog. Ha ezt az érvelést elfogadjuk, akkor talán Napóleon oroszországi hadjáratát is pozitívabban tudjuk majd értékelni, hisz mi más motiválta volna a korzikait, mint a francia nemzeti dicsőség magasztos eszméje, és a sor nyilván folytatható.

A tények kiigazítása, nyelvi átkódolása persze nem honi tudományunk specifikuma. Chamoux a görög kultúráról írt híres könyvében8 például a görög homoszexualitásról szólva kijelenti, hogy ennek a szexuális és mentális perverziónak volt ugyan a görögségben némi presztízse, de tévedés azt hinni, hogy ez a bűn általánosan elterjedt lett volna Hellászban, és a társadalom nem ítélte volna azt el. Chamoux ezzel a kijelentésével megpróbálja megszüntetni azt a sokak számára talán meglepő tényt, hogy a görög kultúrában a homoszexualitás a férfi nevelésének társadalmi intézményévé vált. Ez a tény egy hívő zsidó vagy keresztény tudóst elborzaszthat ugyan, de a tudományos tényleírást a morális megítélés nem érintheti.9 Ha ugyanis valóban meg akarjuk érteni azt a jelenséget, hogy az ismert civilizációk csaknem felében nem stigmatizált a homoszexualitás, mintegy ötödében pedig még intézményesül is (mint a régi görög és japán kultúrában), akkor ennek a kérdésnek az elemzését nem kezdhetjük azzal, hogy elsinkófáljuk azokat a tényeket, melyeket Ford és Beach (1951) óta felhalmozott az összehasonlító kultúrantropológiai kutatás.10

2.Egy 2008. július 9-én elhangzott rádióriportban Vízy Dorottya (a továbbiakban: R) riportalanya Vida Gábor akadémikus (a továbbiakban: VG) és Boda Zsolt (a továbbiakban: BZs), a Védegylet szóvivője volt. A téma a július 5-i melegfelvonulás résztvevői elleni erőszak nyomán a Védegylet által kiadott szolidaritási nyilatkozat, amely miatt többen bejelentették a kilépésüket a szervezetből. A riport első pillanatától érezhető, hogy R valamiféle intellektuális diskurzusra készült, talán egy kicsit még attól is tartott, hogy nem mindig fogja érteni az akadémikus szárnyaló, tudományos érvelését. Mondjuk ki egyenesen: R törzsi nyelvből való felkészültségére csak egy nagyon gyenge kettes (elégséges) érdemjegyet adhatunk.

R először azt kérdezte meg, hogy VG miért kíván kilépni a Védegyletből. [35’23”-35’27”] VG lépését azzal indokolta, hogy a Védegylet (a tagsággal és) vele nem egyeztetett közleményt adott ki: „És ezek után, hogyha ezt egy ilyen módon, egyszerűen csak valakinek a meggondolása alapján kijelentik, akkor nekem ebben a Védegyletben úgy látszik, nincsen olyan szerepem, hogy befolyásoljam tanácsadó testületi tagként ezt a szervezetet.” [35’27”-35’59”] R nyilván érzékeli a válasz fonákságát és rákérdez: „Az volt a probléma, hogy nem egyeztettek, vagy az a probléma, hogy bizonyos pontjaival az állásfoglalásnak nem ért egyet?” [35’59”-36’04”] VG erre átdolgozza a válaszát: „Mind a kettő. Mondjuk ezek egymást fokozták, mert hogyha nem egyeztetnek egy olyan kérdésben, amiben én egyébként azonos véleményen vagyok, akkor ez semmi problémát nem jelentett volna.” [35’05”-36’18”] Lám, gondoltam, az akadémikus is olyan ember, mint én: ha teheti, hát mellébeszél egy kicsit.

R ezek után a 2007-es melegfelvonulás során történt atrocitások nyomán a Védegylet által kiadott korábbi tiltakozó nyilatkozatra utal. Mire VG: „[…] De az elutasításban az is benne volt, hogy magát a felvonulást is elutasítottuk. Tehát én azzal sem értek egyet, hogy ebben a témában, ebben a másságban egy ilyen felvonulással kell a figyelmet felhívni. Ha egy kicsit megindokolhatom a dolgot, akkor hadd jelentsem én ki, hogy én a magam részéről undorodom a homoszexualitástól. Nem azoktól az emberektől, akik ezt csinálják, mert legtöbbször az nem is nyilvános, de ha nyilvános, akkor igyekszem ezt nem tudomásul venni, és egy természetellenes dolognak érzem, mivel genetikával és evolúcióval sok évtizeden keresztül foglalkozva, tudom azt, hogy ez egy evolúciós zsákutca. Tehát nincs ennek genetikai meghatározottságban jövője.” [37’04”-37’54”]

VG tehát azért undorodik a homoszexualitástól, mert „zsákutca”? Vajon a tudomány emberei általában azért tartják a záptojást büdösnek, mert a fogyasztása káros az egészségre? VG tudományos presztízse mögé bújva racionalizálja egyéni gyűlöletét, szemlélete pedig a XX. század első felének tudományos konszenzusát tükrözi. A homoszexualitás betegségként való felfogását Richard Freiherr von Krafft-Ebing (1840-1902) fejtette ki,11 aki kóros elváltozásnak tekintett minden olyan „aberrációt”, ami nem egy új egyed nemzését, a faj fennmaradását szolgálja: tehát szerinte nem patologikus például az erőszakos nemi közösülés kedvelése. A mai tudományos diskurzusban azonban a „betegség”-nek a fajfenntartás nemes célja alapján való meghatározása fel sem merül. Minderről VG talán tud, ezért nyilatkozata inkább a bonyolultság utáni egyszerűség példájának tekinthető.

A beteges fogalma egyébként nem is definiálható tisztán orvosi alapon, azaz a társadalmi értékrendszerre való tekintet nélkül. Tény az, hogy bárminek nevezzük is a homoszexualitást, magyarázataként több okkal kell számolni, amelyek között csak egy a genetikai. A homoszexualitás genetikai meghatározottsága 1993 óta tudományos viták kereszttüzében áll. A hormonális és egyéb ún. „kezelések” kudarca nyomán világossá vált, hogy a nemi orientációt nem lehet befolyásolni, így a többségi társadalom javallata csakis az aszkézis, illetve a kasztráció lehet. A tudományos konszenzus ma az, hogy a homoszexualitás nem betegség. Az Amerikai Pszichiátriai Szövetség például 1973-ban törölte is a diagnosztikai nomenklatúrájából a homoszexualitás kategóriáját: a jelenlegi, 1994 óta érvényben lévő kézikönyv sem ismer homoszexualitás nevű betegséget.12

De térjünk vissza a riport szövegéhez! R kijelenti: „Akadémikusként amit mond, az iránymutató lehet és súlya van.” [37’55”-37’59”] VG válasza: „Lehet, én ezt vállalom. Tulajdonképpen itt arról van szó, hogy ha van egy ilyen folyamat, ami az emberiség története során lépten-nyomon előfordult, de mindig valahogy a társadalom szembeszegült vele, a többség-szám [ezt a szót talán rosszul hallottam – Cs. L.] szembeszegült vele, ez természetes is, hiszen ezért élte túl az emberiség ezeket a különböző időszakokat.” [38’00”-38’23”] Nem tudom kitalálni, hogy VG miféle „különböző időszakok”-ra utal, de már utaltam rá, hogy mit tud a kultúrantropológia a homoszexualitásról a különböző civilizációkban. A kérdés tehát csak ez: Mit tud VG a modern kultúrantropológiáról?

R nem kegyelmez gyengén érvelő és a magyar mondatszerkesztéssel is küzdő riportalanyának (R spontán beszéde viszont csaknem nyomdakész!): „[…] Nem tudom, hogy egyetért-e azzal, hogy az elmúlt napokban, ami miatt a közbeszédben vita van, az elsősorban nem arról szól, hogy a homoszexualitás micsoda – mi az, hogy meleg -, hanem az a fajta, mondjuk úgy, hogy a közéletben egyre jobban halmozódó verbális és fizikai erőszak, ami egyébként szombaton is, hát – finoman szólva – megfigyelhető volt. Professzor úr, Ön szerint, ha ezt külön lehet választani, remélem, hogy úgy gondolja, hogy azért ezt …” [38’23”-39’00”] A professzor úr itt közbevág: „Ebben a konkrét esetben nem tudjuk különválasztani.” [39’01”] De megnyugtatja a riportert, hogy nem fogja a homoszexuálisokat kővel megdobálni. [39’20”] Majd mintegy előbbi engedékenységét ellensúlyozandó kijelenti: „Na de hogyha mondjuk egy extrém példát hozok fel. Rengeteg olyan jelenség van, amit minden ember undorítónak talál. Mondjuk egy csúnya példát hozok fel: az ágybavizelés, vagy ha valaki nem tudja a székletét tartani.” [39’22”-39’37”] Majd így folytatja: „Ha mondjuk van egy ilyen jelenség, akkor azt az ember megértéssel kezeli és ha van módja, akkor gyógyítja. De nem fognak az ágyba vizelők egy felvonulást tartani és követelni a jogukat amellett, hogy ezt továbbra is csinálják. Egy kicsit erős volt a példa, de hadd ne fékezzem az indulatomat. [39’40”-40’04”] VG téved, a példája nem „erős”, hanem az érvelés szempontjából irreleváns, továbbá, mint VG maga mondja: indulatos. VG ad verecundiam előfeltételezi, hogy senki nem minősíti egy akadémikus „szaktudósi” véleményét közönséges ostobaságnak: „Egy genetikával foglalkozó tudós csak tudja…”

Ezek után BZs szólal meg: szerinte megengedhetetlen, hogy egyre inkább az erőszak uralja a közéletet. Majd egy „apró” pontosítást tesz: „A tavalyi nyilatkozatunk is, amiben elítéltük a melegfelvonulás elleni agressziót, ott sem ítéltük el a felvonulást mint olyat, hanem kifejezetten az agressziót ítéltük el.” [42’33”-42’41”] R ezt megerősíti: „Egyébként a kezemben van ez a nyilatkozat, és valóban nem ítélik el benne a homoszexuálisokat.” [42’42”-42’43”] Miért kell ezt bizonygatni? Egy pillanatra felmerült bennem: R úgy gondolná, hogy VG esetleg eltért az igazságtól? Ezt a gondolatot azonnal elhessentettem magamtól: talán lehet az ilyesmire nem emlékezni.

VG ezután arra a kérdésre, hogy egyetért-e azzal, hogy a homoszexuálisok kimennek az utcára, és ott alkotmányos alapjogaikat gyakorolva tüntetnek, így felel: „egyetértek” [43’00”]. Két bástya a király ellen: egy ilyen végjátékban VG-nek már semmilyen válasza nem lehet szerencsés. Ha ugyanis ez alapjog, és szerinte az ágybavizelés pedig olyan, mint a homoszexualitás, akkor az ágybavizelés is alkotmányos alapjog, amely csak annyiban tér el mondjuk a sajtószabadságtól, hogy gyógyszeresen kezelhető.

Ezután VG a már említett, a faj fennmaradásáról szóló Krafft-Ebing-iánus eszméjéhez is kapcsolódva újabb analógiát kínál a hallgatónak: „[…] Nem tudom elválasztani, sajnos, ettől a jelenségtől. Hogyha van egy olyan jelenség, amelyik az emberiség fönnmaradásával kapcsolatban veszélyt jelent, amelyik a társadalomra veszélyt jelent olyan értelemben, mint mondjuk a pedofília. Hát a pedofíliát tiltjuk, azért, mert… döntéshozatalunkban…” [43’00”-43’19”]. Bár talán nem VG volt R pályája során az első akadémikus-riportalany, itt már elveszíteni látszik a türelmét: „A pedofília egy bűncselekmény, professzor úr. Az, hogy valaki homoszexuális, az önmagában véve a bűncselekménytől olyan messze van…” [43’19”-43’27”] De a törzsi diskurzusban – mely immár parttalan árad – efféle érvelési nüanszoknak nincs helye. VG: „De vigyázzunk, azért nem teljesen különböző azért a két dolog. A pedofíliát azért tiltja a törvény, mert kiskorúakat veszélyeztet. Felnőtteket pedig a homoszexualitás veszélyeztet, ennek a genetikai alapja, hajlama természetesen megvan. De hogyha befolyásolja az egyik ember a másikat és társkeresésben homoszexuális partnereket keres, ez azért a társadalomra kisebb mértékben ugyan, de nem egy előnyös valaminek nevezhető. Tehát érezhető talán valamennyire, hogy van valami olyan oldala ennek a kérdésnek, ami ezt egy különlegesen kényes üggyé… Nem összevonható mondjuk olyan kérdésekkel, mint, mit tudom én, más kisebbségek vagy más nemzetiségi csoportoknak a jogai. Ezt megkülönböztetni teszi szükségessé.” [43’27”-44’15”].

Azért kellett mindezt ilyen terjedelemben idézni, mert alig hihető. 2008 forró nyarán egy akadémikus törzsi nyelven nyilatkozik a rádióban, érvelése zavaros, magyar nyelvi kifejezésmódja pedig… Azt ítélje meg az olvasó. A törzsi diskurzusban egyébként kézenfekvő a kapcsolat a gyermekek megrontása és a homoszexualitás között, sőt a törzsi gondolkodás ennél invenciózusabb is tud lenni, pl. a 2007. július 7-i büszkeség napja felvonulás ellentüntetésének egyik transzparensén olvasom: „Kicsi köcsög, nagy a füle (meg az orra)”. Összefügg tehát az orr mérete és szexuális orientáció. De a csőcselék bárdolatlan hangja helyett térjünk inkább vissza VG kifinomult tudományos érveléséhez, aki arra a kérdésre, hogy mi tartotta őt vissza attól, hogy kimenjen az utcára és részt vegyen az ellentüntetők atrocitásaiban, ekként válaszol: „Az undor, megmondom őszintén.” [44’24”-44’26”] „[…] Ahogy az ember nem kutakodik másnak a toalettjében, az… Hát én sem érdeklődöm ezeknek a felvonulóknak a személye és a jelenségei iránt.” [44’36”-44’52”]

Majd hirtelen váltás következik: mintha VG hirtelen rádöbbenne arra, hogy mindezt akadémikusként a közszolgálati rádióban mondta el. R kérdésére, hogy választ kell-e adni a fokozódó verbális és fizikai erőszakra, vagy pedig – miután a homoszexuálisokat nem tartja normális embereknek – legitimnek tartja az atrocitásokat [45’01”-45’17”], VG helyesbíti R kérdését: „a kifejezés nem teljesen helyes, mert mondjuk a normális, az sokszor nagyon kétes fogalom, inkább azt mondanám, hogy betegségnek tartom. Tehát körülbelül úgy, ahogy egy beteg embert is szeretni lehet és szánni lehet és segíteni kell rajta, ugyanúgy érzek én a homoszexuális embereknek az irányában.” [45’17”-45’38”] Ezek után VG nem csupán a szeretet művéről szól, hanem három hatásos kifejezés bevetésével megfontoltságra és mértéktartásra inti a sok szeleskedőt, azaz: mindenkit, aki nem olyan, mint ő. Nem szabad megosztónak és élesnek lenni, viszont politikusnak muszáj lenni. VG: „Itt érzem a legnagyobb problémát a Védegylettel kapcsolatban, hogy egy ilyen lényeges, egy kényes kérdés, mert valljuk be, ez egy társadalmat megosztó kényes kérdés, ilyen kérdésben ilyen éles állásfoglalás egyoldalúan a jelenség mellett az nem egy politikus dolog. Tehát hogyha valamennyire politikusan gondolkodik az ember, hogy a Védegyletnek a jövője, mit akarunk elérni, akkor nem szabad olyan dologban ennyire élesen és megosztóan nyilatkozni, mint amilyen ez a bizonyos megosztó nyilatkozat.” [46’18”-46’48”] Végül BZs megjegyzésére, hogy mindaz, amit VG elmondott, a magyar joggal „szembe megy” [46’48”-47’06”], ismét visszatér az öntudatos tudós hangja. VG: „Kedves Zsolt, egy dolog az evolúció, más dolog a jog. A jog az nem az én szakterületem.” [47’06”-47’13”]

Az MTA elnöke, Pálinkás József nem kívánja megdorgálni VG akadémikust, sőt örül, hogy az MTA tagjai őszintén elmondják véleményüket. Ez az ő belső problémájuk. Nekem mint nyelvésznek csupán annyi a feladatom, hogy konstatáljam: már prominens tudósaink között is akad olyan, aki pont úgy beszél, mint a futballpályák lelátóinak nagyérdemű közönsége.

Eljött hát a törzs szavainak ideje, az értelmes gondolkodás és érvelés pedig immár örökre eltávozott közülünk.