HVG.hu, 2018. november 12.
CSERESNYÉSI LÁSZLÓ
Tamás Gáspár Miklós nemrég megjelent írása lényegében ugyanazokat a gondolatokat ismétli meg, amelyeket egykor már az Élet és Irodalom hasábjain is kifejtett (ugyanott jelent meg az én erre való reagálásom is). Mivel láthatóan nem sikerült kellően világos érveléssel és meggyőző erővel kifejtenem a véleményemet Tamás Gáspár Miklós (a továbbiakban TGM) kártékony nézeteiről, ezért újra megpróbálkozom a dologgal.
„Magyarok nincsenek” — ezzel a merész hangütéssel kezdi írását TGM. Ezt a valóban izgalmas következtetést közvetlenül abból az esetből vonta le, hogy egy magyartanárnő nyilatkozata szerint Petőfi és Arany nem érdekli a gyerekeket, a gyerekek szüleit, illetve a gyerekek tanárait. Szerinte elfogadhatatlan az is, hogy „csökkenteni kell a tananyagot, készségeket kell fejleszteni … nem információkat halmozni «az agyakban», gyorsuló-digitálglobalista-instantkommunikációs-plázacica korunkban csak twitterhosszúságú üzenetek… ismerik a mantrát, nohiszen.” Majd kapcsolatot vél felfedezni TGM egyfelől a brit gyarmatbirodalom felemelkedése, másfelől az ókori klasszikusok, az ógörög és latin nyelvtan ismerete, valamint a memoriter között. „Elég jó tudomány, elég ügyes kormányzás, elég csinos világhódítás lett belőle.”
Sapienti sat. TGM gondolatmenetének erre a részére a válaszom (ma is) az, hogy Petőfi, Arany, Jókai stb. művei bizony nyelvileg nehezek sok fiatal számára, és ha azt akarjuk, hogy ezek a klasszikusok ne vesszenek el a következő nemzedékek számára, akkor ügyesen kell válogatni a rendelkezésre álló szövegeikből. Egykori („fondor lelkületű”) évfolyamtársam, aki Petőfit akarta megszerettetni a diákjaival, nem átallotta lejátszani az osztályának A helység kalapácsa filmváltozatát (zseniális, pedig 1965-ben készült!), és Jókai Mórt sem a veretes nyelvezetű, hazafias regények olvastatása által próbálta „megszerettetni” a nebulókkal és nebulákkal, hanem egyebek közt A jövő század regénye részleteivel stb. Ha ilyen ravasz vargabetűkkel nem szoktathatók rá a diákok arra, hogy könyveket olvassanak, illetve megszeressék a régebbi magyar irodalmat, akkor bizony meg kell találni azokat a könyveket, amiket szívesen olvasnak. Ha pedig ezeket a könyveket sem sikerül megtalálni, akkor tényleg bezárhatjuk a boltot. Egy már ezt-azt olvasó embert lehet a klasszikusok felé orientálni, de az nem jó ötlet, hogy erőszakot alkalmazzunk. Igaz, 2008-ig a liba kényszertömése is legális volt Magyarországon, ami a magyar libamáj világsikeréhez is hozzájárult. Én azonban nem szívesen járulnék hozzá a három unokám mentális kényszertöméséhez. Ezúton is kérem TGM szíves megértését.
A „készségek” és a „tárgyi tudás” egyébként nyilvánvalóan hamis kettősség. Arról van szó, hogy egy tananyagban mindig vannak nélkülözhető adatok és tények, amiket bízvást ki lehet hagyni. Az viszont fizikai képtelenség, hogy a tárgyi tudást egyszerűen száműzze bárki is a curriculumból. Hiszen például egyetlen idegen nyelven sem lehet beszélni, olvasni és írni szavak és szószerkezetek alapos ismerete nélkül. Bár ettől az ismerettől tényleg valamelyest független az a készség, hogy valaki mennyire folyékonyan képes beszélni, de a beszédkészség és a lexikális ismeret közötti összefüggés mégis magától értetődő.
Nem osztom TGM álláspontját abban sem, hogy: „Mindez az oktatási reformduma – meg az olyan fecsegések, amelyek szerint a normatív nyelvhelyesség, a jó helyesírás, a kollokviális (esetünkben: magyaros) stílus nem számít…”, majd hozzáteszi: „A főmondat alanyára alárendelt mellékmondatban akkor is személyes névmással utalunk vissza, ha az alany nem személy. Igekötővel igenelünk. Ettől vagyunk magyarok, nem a melldöngető nagynemzeti hencegéstől.”
Félreértettem volna TGM gondolatát? (1) Nem. (2a) Igen. (2b) Félre. Ha nem igekötővel igenlek, akkor magam is csatlakozom a söpredékhez, és nem lehetek igazi magyar. Jó, akkor legyen (2b), azaz „Félre”. Ugyanis azt az ordas baromságot talán mégsem állíthatja TGM, hogy az igekötő használatának bármilyen köze lenne az ember identitásához. Szörnyen örülök, hogy TGM ilyen nagy tisztelője a helyesírásnak. Meg kell jegyzem azonban, hogy a helyesírási szabályzatok létezésének, vagy hiányának sincs köze egyébként a kulturális identitáshoz. Az angol helyesírást az élő gyakorlat és a józan gondolkodás (ön)szabályozza. Azért egész jól működik az a kultúra. Szerintem.
TGM említi „a kormánylap magányos és – szerintem – kitűnő nyelvőrét”. Nem hiszem, hogy Balázs Géza professzor magányos lenne. Mivel TGM nem szakmabeli, ezért az információi pontatlanok. A nyelvművelést ma a nagyközönség nem véletlenül azonosítja a nyelvészettel: a nyelvművelők jelen vannak a tudományos intézetekben, a szaklapokban és a médiában. És ha egy újdonsült ismerősnek elárulom, hogy az elmúlt negyven évben főként nyelvészettel foglalkoztam, akkor azonnal nyelvhelyességi tanácsot kér tőlem. Az ilyesmit persze el szoktam hárítani. Nyilván tudok valamit a nyelvekről, sőt véleményem is van bizonyos nyelvhelyességi kérdésekről, de hogy jönnék én ahhoz, hogy a helyes magyarság letéteményesének tüntessem fel magamat? Micsoda öntelt, ostoba pimaszság is lenne ez…