„Ha a kutya nem ugat, akkor ismeri az elkövetőt”

Az orosz szolgálat nem fogja megkérdezni Orbán Viktort, hogy milyen módon támogassák meg a kampányát, és akár fordítva is elsülhet a segítség. A putyinista befolyás hosszú távon igazán aggasztó – figyelmeztet Buda Péter, akit Szijjártó Péter telefonbeszélgetéseiről és az ukrán pénzszállító elleni akcióról is kérdeztünk.

Magyar Narancs: A The Washington Post értesülése szerint az oroszok azt javasolták Orbánéknak, hogy rendezzenek önmerényletet, ami vízválasztó lehetne. Ez már a hírhedt orosz beavatkozás, az orosz agytrösztök munkája a kampányban?

Buda Péter: Ennél kicsit bonyolultabb a képlet. Az eredeti hírek szerint az orosz katonai hírszerzés (GRU) emberei érkeztek Magyarországra, az orosz elnöki adminisztráció vezető tisztviselője, Szergej Kirijenko irányítása alá tartozó csapat részeként, az önmerényletet viszont az SZVR, vagyis az orosz polgári hírszerzés javasolta. Ez nem is életszerűtlen, hiszen néhány hónapja szintén az SZVR tett közzé a magyar választásokba beavatkozó nyilatkozatot. A különböző kezdeményezések persze lehetnek koordináltak is, de Putyin szokása, hogy versenyezteti a titkosszolgálatait, melyik tud előállni jobb megoldással. Hogy ezúttal miként történt, és pontosan mely vezetői szintig jutott el a javaslat orosz és magyar oldalon, nem tudhatjuk. A két szál oly módon is összefügghet, hogy az SZVR a Kirijenko-féle csapattól is kaphatott impulzust arra vonatkozóan, hogy álljanak elő valamivel, hiszen a magyar választások súlya rendkívül nagy Moszkva számára. Ha nem lenne az, akkor nem volna szó személyes, magyarországi jelenlétről is az orosz szolgálatok részéről. Az orosz beavatkozási tevékenység egyébként máris látványos, most például a Matrjoska nevű dezinformációs botnet (robothálózat) terjeszti, hogy merénylet készül Orbán ellen – sőt olyan videókat is, amelyek szerint már meg is történt. Egy másik álhír szerint disznófejet helyeztek el az ukrán nagykövetség kapuja előtt, de a fotó hamis. Erre a kommuniká­ciós előkészítésre szükség van, hogy fokozódjon a feszültség, és később hihető legyen az a történet, miszerint az ukránok bűncselekményt követtek el – és maradt utánuk mondjuk egy, az ukrán titkosszolgálatnál rendszeresített típusú távcsöves puska.

Ebben a műveletben a kormányközeli megmondóemberek a „hasznos hülye” szerepét játsszák: máris azt terjesztik, hogy a Tisza Párt „ukrán bérgyilkosokat” fogadott a miniszterelnök ellen.

Többről van szó. Az ilyen esetekben az orosz hírszerzők nem csupán automatizált botfarmokra támaszkodnak, hanem konkrét influenszereket, médiaszemélyiségeket keresnek meg, becserkészik, lefizetik, megnyerik őket. Épp ezért van szükség a személyes jelenlétükre, és ezért hamis a magyar kormány tagadása, amely azzal söpörte le a hírt Kirijenko csapatának érkezéséről, hogy a kibertérben zajló kampányhoz nem kell, hogy bárki ide­utazzon. Valójában a kapcsolatfelvétel és a beszervezés mozzanata a legtöbb esetben ma is személyesen történik. Erre volt példa korábban más országokban is, választási beavat­kozási műveletek keretében.

Az amerikai lap másik fontos értesülése szerint Szijjártó Péter rendszeresen telefonál Szergej Lavrov orosz külügyminiszternek az uniós tárgyalások szüneteiben. Ez azt jelenti, hogy akár teljes telefonbeszélgetések lehetnek a nyugati hírszerzők kezében?

Igen. Ma egy telefont lehallgatni nem nagy művészet, és ez esetben a nyugati szolgálatok perspektívájából teljesen indokolható is, hiszen Magyarország az objektív, politi­kailag semleges megfigyelő szemében is az orosz érdek mentén mozog, és ez kockázatot jelenthet a nyugati, vagy akár a kelet-európai, lengyel, cseh, román biztonságra nézve. Háborús időszakban, amikor még mindig fennáll az eszkaláció veszélye, joggal jelenik meg más országok politikai döntéshozóinál és hírszerzőinél az igény, hogy tudják, mit csinálnak a magyarok. És ha már választási beavatkozások: a nyugati hírszerzők révén tudunk egy olyan esetről is, amikor a magyar külügyminiszter azért lobbizik orosz kollégájánál, hogy a magyar kormány érdekeinek megfelelően befolyásolja a szlovákiai választásokat. Tegyük fel a kérdést: ha Szijjártó Péter hajlandó volt mindent megmozgatni ennek érdekében, mekkora a valószínűsége annak, hogy nem tesz meg legalább ennyit azért, hogy Moszkva a magyar választások befolyásolásában is a kormány érdekeinek megfelelően segédkezzen? Vagy annak, hogy megtesz mindent azért, hogy Moszkva ne segédkezzen?

Beszédes, hogy Szijjártó az önmerényletet nevetséges összeesküvésnek nevezte, de az orosz külügyérrel folytatott telefonozásról hallgatott. (Leszámítva a szlovák barátoknak nyújtott kis segítséget, amiről azt mondta, rendszeresen kap ilyen kéréseket, mert ő az egyetlen EU-s külügyminiszter, akinek egyszerre van bejárása az amerikai, az orosz, a kínai és a török kollégához – a szerk.)

Már az is árulkodó, hogy a kormány a kezdettől kamunak állítja be az orosz be­avatkozást. Van egy klasszikus példa Sherlock Holmestól: ha a kutya nem ugat, akkor ismeri az elkövetőt. Magyarország az egyetlen ország Európában, ahol a politikai vezetés hallgat, nem „ugat” az orosz beavatkozás miatt. A telefonbeszélgetésekre visszatérve: Szijjártó pontosan tudhatja, hogy ezekről a lehallgatásokról jegyzőkönyvek készülhettek, amit nyilvánosságra lehet hozni. A másik ügyet, az önmerénylet ötletét pedig nyilvánvalóan addig fogják cáfolni, amíg csak lehet.

Vagy amíg meg nem történik. Vagy lehet, hogy épp az hiú­sította meg, hogy nyilvánosságra került?

Biztosan az volt a nyugati titkosszolgálat szivárogtatásának célja, hogy megelőzze, hatástalanítsa a műveletet. Hogy ez sikerrel jár-e, egyelőre nem tudhatjuk, hiszen a művelet akkor lesz hatástalan, ha elég ember beszél róla. Ezt nem lehet objektíven mérni, nem lehet közvélemény-kutatás tárgyává tenni, mert az visszafelé sülhet el, hiszen már önmagában egy erre irányuló kérdés gyanakvásra ad okot a megkérdezettben. De úgy látom, az elmúlt hetekben az orosz beavatkozás tematizálja az ellenzéki kampányt, végre nagyon sokan komolyan veszik a problémát. A megelőző szivárogtatás ellenére az önmerénylet így is megtörténhet, hiszen az oroszok nem mindig elég szofisztikáltak, az ügynökök pedig gyakran túl akarnak teljesíteni, hogy bizonyítsanak a feletteseiknek.

Elképzelhető, hogy az Orbán Viktor elleni álmerényletet anélkül végrehajtja az orosz fél, hogy erről a magyar felet tájékoztatná?

Igen. Egyrészt, Orbánnak szüksége van a plausible deniability (hihető tagadás) képességére, másrészt minél tágabb kör értesül a dologról, annál nagyobb a dekonspiráció veszélye. Márpedig Oroszország nem bízik meg a magyarokban. Ugyanakkor nem feltétlenül egy ténylegesen el is követett, csak éppen sikertelen, személy elleni merényletre kell gondolni. Ennek egyrészt óriási a kockázata, másrészt ez nem az az ország, ahol gyakorta történnek hasonló események, vagyis vigyázniuk kell, nehogy olyan riadalmat okozzon egy ilyen eset, amely az emberek közbiztonságba vetett hitét ingatja meg. És hát egy ténylegesen elkövetett merénylet esetében, még ha szándékosan sikertelen is, fennáll a kockázata annak, hogy az elkövetőt el is kapják, márpedig a helyszín-, illetve személybiztosításban részt vevő személyek közül mindenkit nem lehet beavatni egy ilyen akció részleteibe. Szóval, ha már a lehetséges forgatókönyveket vizsgáljuk, akkor nagyobb valószínűsége van a védett személy rutinja vagy aktuális helyzete szempontjából kritikus helyen előre ott hagyott robbanószerkezetnek vagy fegyvernek, amelyet úgymond a merénylet elkövetéséhez kívántak felhasználni, de a szemfüles hazai szervek időben megtalálták.

Mindenesetre Orbán harapófogóba került azzal, hogy beleszólhatnak az oroszok a kampánya alakításába.

Már évekkel ezelőtt szorítóba került, amikor felvállalta az orosz érdek kijáróemberének szerepét. Sok évtized tapasztalata mutatja, hogy aki egyszer rálép erre az útra, az nem léphet le róla, mert az oroszok nem szívességből tartják a helyén, hanem érdekből. Orbán immár eszközévé vált az orosz külpolitikának, az Európai Unióban és NATO-ban betöltött kerékkötő szerepe, a liberális demokrácia elleni fellépése, Trumppal való jó kapcsolata miatt a távozása túl nagy űrt hagyna maga után. Az oroszok nem kérdezik meg Orbánt, hogy mire van szüksége, hanem a saját érdekeiknek megfelelően lépnek – és így fognak tenni akkor is, ha a magyarok mégis leváltják a Fideszt. Ebben az esetben destabilizációs műveletekre kell számítani, amelyek célja az, hogy az emberek bizalma meginogjon az újonnan megválasztott kormányban és az állami intézményekben. Az oroszok nem hagyják, hogy a számukra értékes Orbánból az ellenzék jelentéktelen szereplője váljék.

Mit lehet tudni a háromfős GRU-csapat hátteréről? Mi van Szergej Kirijenko eszköztárában?

Kirijenkónak személyes kapcsolata van Vlagyimir Putyinnal, nem a hierarchián keresztül érintkezik vele, hanem közvetlenül tud hatni a legfelső politikai döntéshozatalra, és a stratégia alakításában is szerepe van. Ez a stratégia pedig nem ad hoc műveletek sorozata, hanem egy átfogó koncepcióba illik: Oroszország célja a Nyugat megosztása és befolyás alá vonása. Mindez azt jelzi, hogy Magyar­ország ebben a gondolkodásban kiemelt jelentőségű terep. Kirijenko nem egy titkosszolgálati hierarchiába beillesztett vezető, hanem a politikai irányítás befolyásos alakja, aki képes meggyőzni Putyint a megfelelő „dramaturgia” vagy műveleti koreográfia alkalmazásáról, aminek a végrehajtásában a titkosszolgálatok is részt vesznek.

Ez a működési elv nem új, hiszen hasonló logika érvényesült már a Komintern idején is a 1920-as, 1930-as években, ahol a politikai irányítás és a titkosszolgálati műveletek egymást kiegészítve működtek. Nem minden szereplő volt formálisan a titkosszolgálatokhoz köthető, mégis ugyanazt a nagystratégiát szolgálták. Különben az orosz rendszerben a „titkosszolgálat” fogalma önmagában is félrevezető, és a nyu­gati értelemben vett intelligence vagy counter­intelligence kategóriák nem írják le pontosan a működését. Inkább egy átfogó, állami szintű hadviselési filozófiáról van szó, amelynek a nyugati értelemben vett titkosszolgálati tevékenység csak az egyik – bár fontos – aspektusa.

A The Washington Post idézte az SZVR jelentését, amely még arra is felhívta a figyelmet, hogy a Fidesz rég elveszítette a nagyvárosokat, most viszont a kistelepüléseken sem áll nyerésre. Mennyire rendelkeznek valódi hely­ismerettel az oroszok, és tudják-e, mire fogékony a magyar társadalom?

A magyar választásokhoz vezető, komplex társadalmi folyamat pontos felmérése eleve rendkívül nehéz, talán nem is egészen lehetséges, ám minden bizonnyal vannak rá eszközeik, hiszen az orosz társadalomtudományi háttér és kutatási módszertan erős. De a Post által idézett megállapítások mégsem különösebben finomak, mindössze annyit tükröznek, amennyit egy tájékozott újságolvasó is érzékelhet. Számomra úgy tűnik, az oroszok az információik nagy részét nyílt forrásból nyerik, ami akár elegendő is lehetne, főleg, ha akadnak a hírszerzéshez kötődő magyar szereplők, akik segítik a munkájukat. Ám fontos, hogy lássuk az autoriter rendszer korlátait, hiszen a rájuk jellemző kontraszelekció ebben a szférában is érvényesül. Ukrajna lerohanása előtt például az orosz elemzések súlyosan félre­diagnosztizálták a helyzetet, a társadalom destabilizáltságát és az orosz kisebbség szimpátiáját. Ha a hírszerzési láncban működik ez a torzító mechanizmus, akkor az egyes egységek büszkén jelenteni fogják, hogy elvégezték a feladatot, akár így van, akár nem.

Panyi Szabolcs részletes értesüléseket közölt az ukrán pénzszállító megállításának körülményeiről: ez alapján részben improvi­zált, gyengén megszervezett akciónak tűnt, amelybe kényszerűségből vonták be a NAV-ot. Ez nem arra utal, hogy önálló magyar műveletről van szó, amelyhez az oroszoknak kevesebb közük van?

Ez a legegyértelműbb magyarázat. Viszont vannak a műveletnek olyan aspektusai, amelyek sajnálatos módon felidézik az orosz módszertant. Január végén egy állítólagos brüsszeli – azóta már meg is szűnt – „oknyomozó” portálon megjelent egy rövid, hivatkozások nélküli anyag, amely szerint Magyar Péter kijevi útja, ahol egy rakétatámadásban megsérült gyermekkórháznak vitt segélyt, valójában fedősztori volt, és az európai hitelprogramból „lecsípett” pénzt juttattak el Zelenszkij körének Londonba. Ez nyilvánvalóan abszurd történet, számos logikai bukfenccel, de éppen ezért van egyfajta „oroszos” jellege. Az orosz dezinformációs műveleteket gyakran úgy építik fel, hogy először bedobnak egy erős, figyelemfelkeltő állítást, amelyet hagynak „erjedni”, de nem viszik túlzásba a terjesztését, hiszen rögtön kiderülne a hazugsága. A cél nem az azonnali bizonyítás, hanem egy asszociáció beültetése – ebben az esetben: Magyar Péter, pénzszállítás, ukránok –, hogy amikor valódi, kinetikus műveletre kerül sor, ez az asszociá­ciós kapcsolat felelevenedjen. A portál cikke nem keltett nagyobb hullámot, a szélesebb nyilvánosságban csak néhány ember szimatát izgatta: egy állítólag 2019 óta működő „műhely”, frissen regisztrált domainnel, amelynek nincs impresszuma, nincs szerkesztősége, Brüsszelben sem ismerik. Ám a közösségi médián keresztül eljutott a megfelelő célcsoportokhoz, és amikor később megjelent egy történet, amelyben valóban szerepel pénzszállítás és lebegtetett ukrán kapcsolat, a fejekben felelevenedik a korábbi narratíva. Persze mindez önmagában nem bizonyítja az orosz részvételt, de a módszertana erősen emlékeztet rá.

Az ukrán fél közölte, hogy az elfogott pénzszállítóknak injekciót adtak a magyar hatóságok, hogy „beszédesebbek” legyenek. Ad hitelt ennek az állításnak?

Biztosat nem lehet mondani. Maradjunk annyiban, hogy az ukrán szolgálatok kétségkívül ismerik ezt a módszert. A magyar gyakorlatba ez nehezebben illeszthető bele. Az orosz módszertanban viszont még finom megoldásnak számít, ott ennél durvább faggatási módok is léteznek. Ahhoz, hogy egyértelmű állítást fogalmazzunk meg, konkrét bizonyíték kellene – például laboratóriumi vizs­gálati eredmény, amely megfelelő időben, az érintettek haza­térésekor készült, és igazolja a szer jelenlétét. Lehet, hogy az ukrán fél túloz, konstruál, de ha ez kiderülne, az súlyosan rontaná a hitelességét a nyugati partnerek szemében. Nem is igazán értem, miért lenne erre szükségük, hiszen már az alapeset, a magyar hatóságok eljárása is párját ritkító botrány.

Az viszont tény, hogy a pénzszállítóban talált aranyról és pénzkötegekről készült képek eljutottak a nyugati médiába, és erősíthették azt a percepciót, hogy az ukrajnai háború „elszívja” az európai adófizetők pénzét.

Igen, de ehhez nem feltétlenül szükséges közvetlen orosz részvétel vagy kezdeményező szerep. Elképzelhető, hogy elegendő a meglévő narratívák „megtámogatása” a közösségi médiában.

Lehetségesnek tartja, hogy léteznek ukrán titkosszolgálati műveletek, amelyek Magyarország ellen irányulnak?

Jelenleg inkább kifejezetten hírszerzési tevékenységet tartok valószínűnek, vagyis annak felmérését, hogy Magyarország mit akar és mit tesz ukrán relációban. Nem lenne észszerű Ukrajna részéről olyan műveleteket indítani Magyarország ellen, amelyek egy esetleges lebukásnál éppen azt a képet erősítik, amelyet a magyar kormánypropaganda sulykol. Ennek óriási politikai kockázata lenne, ráadásul nem látom azt a területet, ahol egy ilyen akció számukra valódi haszonnal járna. De teljesen magától értetődő, hogy Ukrajna igyekszik feltérképezni a magyar kormány azon szándékait, amelyekkel Oroszország politikáját szolgálja. Egy ukrán elhárító számára a magyar lépések könnyen értelmezhetők ellenséges magatartásként, és ennek megfelelően járhat el. Ne feledjük: egy életéért küzdő, háborúban álló országról van szó.

Minek tulajdonítja Zelenszkij mondatát, aki Orbánra célozva azt mondta, hogy „a címét átadjuk a fegyveres erőknek, akik felhívják és beszélnek vele a saját nyelvén”. Üzenet volt, vagy kommunikációs hiba?

Inkább kommunikációs hibának tartom, nem pedig fenyegetésnek. Ukrán nyelvi szakértőkkel egyeztetve a kontextusból az derül ki, hogy nem lakhelyre, hanem a közvetlen elérhetőségre, vagyis a telefonos kapcsolatra utalt az ukrán elnök. Ez a szerencsétlen megfogalmazás jól jött a magyar kormánynak, mert fenyegetésként keretezhette.

Ezután megjelent egy manipulált videó egy marginális jelentőségű, tábornoki múltú ukrán szélsőjobboldali politikussal, ami tovább erősítette az „Orbánt fenyegető ukránok” narratíváját. Elképzelhető, hogy ez a narratíva Zelenszkij mondata nélkül is felépült volna?

Igen, hiszen a választási kampánytól függetlenül is évek óta tudatos provokáció zajlik, miután Oroszország érdeke a magyar–ukrán viszony folyamatos rombolása. Sajnos, Magyarország évek óta készséges partner ebben: Kárpátalján több olyan, a magyar kisebbség elleni támadás vagy provokáció történt – például az ungvári magyar szervezet irodájának felgyújtása vagy a palágykomoróci templom elleni akció –, amely esetében később fény derült az orosz szálra. A magyar politika mégis az ukrán félhez kötötte ezeket: ez a működés azt a benyomást kelti, hogy a politikai döntéshozatal nem használja, vagy nem akarja használni a hírszerzési és elhárítási információkat, és ezzel – akár tudatosan – ráerősít az orosz műveletek hatására. Az ilyen esetek nem elszigeteltek: több hasonló incidens, illetve a kárpátaljai magyar kémek lebukása is egy olyan provokációs spirálba illeszkedik, amelynek egyértelmű stratégiai iránya van. E kémek magyar katonai hírszerzési állományban lévő kapcsolattartójának a nevét épp a napokban hozták nyilvánosságra az ukrán hatóságok. De Oroszország célja nem pusztán az, hogy a Fidesz pozícióját erősítse egy külső ellenségkép fenntartásával, hanem tágabb stratégiai érdekről van szó: Ukrajna nyugati integrációjának lassításáról vagy megakadályozásáról. Amíg tartós konfliktus van a két ország között, addig nehezebb elfogadtatni Ukrajna közeledését a NATO-hoz és az Európai Unióhoz. Ezért úgy látom, hogy ez a folyamat nem áll meg a választások után, hiszen a nagyobb érdek a régió feletti befolyás visszaépítése, ami a hagyományos szovjet-orosz birodalom befolyási övezet visszaállítására, illetve az európai biztonsági architektúra teljes átalakulására és a Nyugat meggyengítésére irányul.

Milyen következtetéseket von le a Barátság kőolajvezeték körüli konfliktusból?

A vezetéket orosz találat érte – bizonyára nem véletlenül. Ez egy olyan művelet volt, amelyben a magyar fél véleményét vélhetően nem kérdezték. Hatalmas kockázatot jelentett volna a dekonspiráció, ráadásul, hiába gondolja Orbán és Szijjártó másképp, az oroszok semmibe veszik őket, hiszen, ha van valami becsülni való az oroszok szemléletében, az az, hogy megvetik az árulókat. Márpedig a magyar politikai vezetőket annak tekintik. Ám egyeztetésre amúgy sem volt szükség: a magyar kormány érdekes módon ezúttal sem az oroszokat, hanem az ukránokat okolta. Tehát a hazai politikai vezetés kész volt az orosz művelet készséges résztvevőjeként viselkedni, és átvállalni annak következményeit.

Az oroszokkal engedékeny trumpista jobboldal számára is központi hely lett Budapest. Hogyan látja a napokban megrendezett CPAC-et?

Hagyományos értelemben vett titkos­szolgálati műveleteknek itt kevésbé van szerepük, hiszen nagyjából ismert, kik érkeznek, kik vesznek részt az eseményen. Ami ennél lényegesebb, az a hosszabb távú stratégia, amit „fekete internacionálénak” nevezek: Moszkva a keresztény-nacionalista mozgalmak nemzetközi hálózatán keresztül próbálja a saját geo­stratégiája mellé állítani a nyugati politikai erőket. Ez a stratégia, ahogy az oroszok azóta nyíltan is elismerték, komoly szerepet játszott Orbán geopolitikai fordulatában 2009 körül, mára pedig az amerikai Republikánus Párt hagyományosan erős oroszellenességét is sikerült a MAGA-típusú, identitárius politikára cserélni. Ezt a mozgalmat az oroszok már régen megdolgozták, részben pénzzel, kifizetéseken keresztül, részben az ideológia erejével. Sok elemző lebecsüli, hogy a vallás mennyire fontos szerepet játszik a geopolitikában, akár csak eszközként, tömegmozgósító erőként, ahogy Trump alkalmazza, akár valódi meggyőződésként, mint J. D. Vance alelnök vagy Pete Hegseth védelmi miniszter esetében. Pedig nagyon veszélyes politikai eszközzé tud válni, mert olyan legitimációt ad, ami képtelen a kompromisszumra, és a konfliktusokat csak a jó és a gonosz dimenziójában értelmezi. Egy demokrácia ezzel szemben abból indul ki, hogy a másik fél nem gonosz, hanem máshogyan gondolkodik. Az Egyesült Államokban a politikai tanácsadók felismerték a vallás mozgósító erejét, tudatosan építettek rá, és az orosz befolyásolási stratégia ugyancsak rákapcsolódott erre a törésvonalra, és Moszkvát a kereszténység bástyájaként igyekszik pozicionálni.

Meddig tarthat az amerikai keresztény jobboldal és az orosz ortodoxia „szentségtelen házassága”?

Hosszabb távon szét fog esni, hiszen sui generis életképtelen: nem alkalmas arra, hogy tartós politikai rendet építsen, sem egy országon belül, sem nemzetközi szinten. Az Egyesült Államok fő kihívása valójában az, hogy a világ legnagyobb gazdasági szereplőjeként kezelni tudja a globalizációt és a sokféle identitásból álló társadalmi valóságot. Egy ilyen erősen ideologizált, morális végletekben gondolkodó politikai irányzat erre nem ad működőképes választ. A demokrácia éppen azért volt sikeres, mert teret tudott adni a szabad gondolkodásnak, az innovációnak és a különböző nézőpontok együttélésének. A putyinista–trumpista keresztény-nacionalista populista szuverenizmus viszont képtelen átlépni a saját nagyon is korlátolt árnyékát, és csődöt fog jelenteni. Az iráni háború körül alakuló káosz, amelyben egyébként az Egyesült Államok és Oroszország érdekkülönbségei is világosan megmutatkoznak, már világosan mutatja ennek a „modellnek” a korlátait.

Visszatérve Magyarországra: lehetséges, hogy az oroszok elengedik Orbánt, és inkább a Tisza Párt irányába igyekeznek csápokat növeszteni?

Biztos vagyok benne, hogy az utóbbit megpróbálják. Az orosz működés alapelve, hogy mindig több vasat tartanak a tűzben, nem egyetlen politikai szereplőre építenek, hanem párhuzamosan több irányba is próbálnak kapcsolatokat kiépíteni, és tudatosan feltérképezik egy adott ország politikai alternatíváihoz tartozó személyeket. Erre jó történeti példa az a stratégiai fordulat, amelyet Oroszország a kétezres évek közepén hajtott végre. 2005 után, a németországi politikai változások nyomán, amikor a Gerhard Schröder vezette, Moszkvával jó kapcsolatokat ápoló szociáldemokrata vezetésű kormány megbukott, és a kereszténydemokrata CDU/CSU pártuniója került hatalomra, az oroszok új csatornákat kezdtek építeni a „fekete internacionálé” ideológiája mentén.

A Tisza gyűlésein viszont Magyar Péter biztatására zúg a „ruszkik, haza”. Lehet ez a párt eredetmítosza?

Nem tudhatjuk, mennyire lesz tartós mítosz. A Tisza hivatalos külpolitikai vonala, amelyet Orbán Anita képvisel, nem oroszpárti és nem is oroszellenes, hanem semleges viszonyra törekszik Moszkvával. Az oroszok azonban mindig a helyzethez igazítják az eszközeiket. Szoros Tisza-győzelem esetén akár destabilizációs kísérletek is elképzelhetők, egy erős legitimációval rendelkező új kormány esetén viszont inkább a közeledést és a befolyásépítést választják. Utóbbi esetben a jól ismert módszer – pénz, lefizetés – válik be. Ebben kulcsszerepet játszhatnak az olyan figurák, mint Kirill Dmitrijev, az Orosz Közvetlen Befektetési Alap vezetője, aki Putyin személyes megbízottjaként tárgyal Trump olyan „pénztárosaival”, mint Jared Kushner és Steve Witkoff. Számítani kell rejtett finanszírozási csatornák biztosítására, amelyekkel egy politikai erőt függésbe lehet hozni, majd később kompromittálni. Mindezzel együtt ennek kevés valószínűségét látom. A Tisza vezetésében több olyan szereplő van, akik bevallottan éppen az orosz befolyás és a korrupciós függések felszámolásának szándékával léptek be a politikába. Hogy ebben mennyire lesznek sikeresek, az persze a jövő zenéje.

Említette, hogy a magyar hírszerzés reputációja komolyan romlott a nemzetközi együttműködésekben. Milyen szinteken kell ezt helyreállítani?

Magyarország szakmai körökben gyakorlatilag persona non grata lett, a partnerek az érzékeny területeken csak a kötelező minimumot adják át a megszokott csatornákon, és ez a bizalmatlanság rendkívüli károkat okoz. A terrorelhárítással kapcsolatos információk még eljutnak, de a kémelhárítás jóval korlátozottabb. Fontos megjegyezni, hogy nem arról van szó, hogy az oroszok klasszikus értelemben „beépültek” a szolgálatokba. Erre nincs is szükségük, ha a politikai vezetés eleve kiszolgálja az érdekeiket, a szolgálatok pedig végrehajtják a politikai vezetés iránymutatásait. Éppen ezért egy politikai irányváltás önmagában is jelentős változást hozhat. Ha a titkosszolgálatok megszabadulnak a pártpolitikai nyomástól, az már komoly előrelépés lenne. De ez nemcsak az orosz befolyás felszámolása szempontjából fontos: mindenféle pártpolitikai befolyást fel kellene számolni, és csak a szakmai munkára fókuszálni, hiszen a biztonsági környezet egyre összetettebb, a fenyegetések egyre kifinomultabbak, ezért a titkosszolgálatok szerepe felértékelődik. Ha már a hadseregnek kell reagálnia, az azt jelenti, hogy késő. A problémákat korábban, hírszerzési és elhárítási szinten kell kezelni, éppen azért, hogy ne legyen háború. A titkosszolgálatok átpolitizálása a hatékonyságukat veszélyezteti, az pedig azt eredményezi, hogy nem tudják ellátni legfontosabb feladatukat, a nemzet biztonságának a védelmét.

Hónapok óta beszélünk orosz beavatkozásról, de a látványos akciók nem feltétlenül értek el látványos eredményt. Számít arra, hogy az utolsó napokban eszkalálódhat a helyzet?

Először is: egyelőre nem tudhatjuk, milyen hatást gyakoroltak az eddigi dezinformációs műveletek a közvélemény ezzel megcélzott rétegeire, én nem becsülném le az eddigi lépések hatását sem. Ugyanakkor benne van a pakliban egy további lépés: ha a műveleti koreográfia jelenlegi állását nézzük, a dezinformációs előkészítés és egy kinetikus akció (a pénzszállítós történet) után április 12-ig nagyon adná magát még egy újabb műveleti cselekmény. Persze, mindig több forgatókönyv van az asztalon, a végső pedig attól függ, mérések és helyzetértékelések alapján mire van szükség. Azonban fontos hangsúlyoznom, hogy az ilyen típusú orosz műveletek fő célja nem pusztán a kormánypárt hatalmon tartása, hanem hosszabb távon a bizonytalanság növelése, a demokráciába vetett hit megingatása, annak cáfolata, hogy a valóság megismerhető, és érdemes értelmes vitát folytatni róla. Ezzel ugyanis elérhető a nyugati demokráciák meggyengítése, függetlenül attól, hogy konkrétan ki van éppen hatalmon.

Számít valódi hamis zászlós akcióra, amelyben nem szó szerint egy, a Fidelitas által bérelt fiatalok hamis zászlója szerepel?

Igen. Ám lássunk világosan: amennyiben egy ilyen akció mégis elmaradna, annak oka az eddig már beazonosított orosz műveleti lépések hátterén nem az, hogy nem is volt ilyen szándék, hanem az, hogy a közvélemény előzetes tájékoztatása már túl kockázatossá vagy haszontalanná tette azt. Ezért fontos, hogy erről beszélgetünk: a nyilvánosság és figyelmeztetés elrettentő hatású lehet. Vagy akár kontraproduktívvá tehet egy ilyen akciót. Ugyanis nevetség vagy megvetés tárgyává válhat az a politikai erő, amelyet átlátszó orosz akciók segítenek hatalomra.