A szent és a (nagyon) profán - Isten mentsen minket a rá hivatkozó propagandistáktól

2013. április 14-én a moszkvai Szűz Mária Születése-monostorban találkozott Kirill pátriárkával Balog Zoltán, az emberi erőforrások akkori minisztere, többek között Novák Katalin, saját kabinetfőnöke társaságában. A moszkvai ortodox patriarchátus beszámolója szerint Kirill pátriárka üdvözölte „azt a tényt, hogy Magyarország Alkotmányába bekerült az a kitétel, miszerint Isten és a kereszténység egyesíti a magyar nemzetet”, majd kijelentette, hogy „ma Európában nem könnyű kiállni a keresztény meggyőződés mellett”, továbbá „a keresztény gyökerek szovjet ideológiához” hasonló „megtagadásának” minősítette a „szélsőséges szekularizmust” is.

„Kirill pátriárka külön kiemelte a Magyarországi Református Egyházhoz fűződő hagyományosan jó kapcsolatokat”, majd szót ejtett arról, hogy „Erdő Péter bíborossal egyetértettek abban, hogy létre kell hozni egy olyan európai fórumot, amelynek keretei között megvitatásra kerülhetnek a jelenkor időszerű problémái”. Ahogy arról beszámolt, „ez a fórum már működik, és jó tapasztalatot jelent az ortodoxok és a katolikusok közötti párbeszéd szempontjából”. Balog minderre egyebek mellett a következőket válaszolta: „Hálásan fogadjuk azt a támogatást és imádságot, amelyet az Orosz Ortodox Egyháztól és személyesen Öntől kapunk. Nagyon örülök, hogy a mi hagyományosan jó egyházi kapcsolataink most új erőre kaptak.”

E találkozó egy fontosabb, ám korántsem egyedüli mérföldköve volt annak a titkosszolgálati eszközökkel megtámogatott stratégiai építkezésnek, amelynek célja orosz részről a nyugati konzervatív elit megnyerése vagy legalábbis megosztása volt az orosz birodalmi expanzió támogatása érdekében.

Ahogyan arról korábban már volt szó, e művelet eredményeképpen Oroszországra számos „keresztény-konzervatív” nyugati politikus és egyházi személy mint a „konzervatív keresztény” Európa védbástyájára kezdett tekinteni, akire támaszkodni lehet a szekuláris-liberális-baloldali ideológiai irányvonalakkal szemben.

Azok a nyugati keresztények, akik felültek ennek a műveletnek, bátorítást és egyben modellt láttak Oroszországban egy jövőbeli »keresztény Európa« számára.

A „keresztény Európa” nem egy elvont fogalom természetesen, ahogyan Oroszországban sem elvont vallási tanításként tekintenek egyház és állam szoros szövetségére. Olyannyira nem, hogy az ortodox hit védelme az orosz védelmi és nemzetbiztonsági stratégia részévé vált, aminek következményeképpen a más világnézetek, felekezetek képviselőit sok esetben börtönnel és vagyonelkobzással büntették, és büntetik ma is, hiszen tevékenységük az állam biztonságát fenyegető tevékenységnek minősül.

A „keresztény Oroszország” nyugati politikusok és egyházi vezetők által áhítattal csodált eszméjével minden gond nélkül összefért ellenzéki közéleti személyiségek és újságírók nyílt utcán történő kivégzése vagy szibériai börtöntáborokba zárása. Ezek az esetek nem vették el a „kereszténység” védelmét Moszkvában kereső nyugati politikai és egyházi személyek kedvét. Hogyan lehetséges ez?

A kereszténység alapértékei, embertársaink szeretete, segítése, támogatása miként férhetett össze azzal, hogy e személyek egymásnak adták a kilincset egy embertelen rezsim politikai és vallási vezetőinek előszobájában, hogy a „kereszténység” védelméről cseréljenek ötleteket? Mi erre a magyarázat? Az, hogy a politikai teológiai fundamentalizmus – merthogy valójában erről beszélünk – végső soron nem is az értékekről, hanem a politika szakralizálásáról, vagyis a politikai hatalom vallási eszközökkel való megtámogatásáról (legitimációjáról) szól. A politikai hatalomnak azért van szüksége a vallásra, hogy transzcendens (vagyis megkérdőjelezhetetlen) alapokra helyezze a tekintélyét, a vallásnak pedig azért van szüksége a politikai hatalomra, hogy politikai (vagyis fizikai és anyagi) eszközökkel kényszerítse ki a tekintélyét. Mindkét esetben tulajdonképpen ugyanaz a legitimációs deficit áll a háttérben:

a politikai és a vallási hatalom sem képes pusztán a saját teljesítmény jogán a szükségesnek tekintett támogatottságra szert tenni, ezért egymás segítségére szorulnak.

Mivel tehát ez az együttműködés végső soron, minden ellenkező állítás dacára, nem érték, hanem érdekalapú, az értékek maguk így csupán szolgálóleányai, instrumentumai a politika szakralizálásának. A gyakorlatban ezért minden további nélkül áldozatául eshetnek azon hatalmi érdekek érvényesítésének, amelyek szolgálatára rendeltettek.

Jó példa erre, hogy 2017-ben a fentiekben említett ortodox–orosz–magyar közeledés eredményeként az illetékes, történetesen Balog Zoltán által vezetett minisztérium közleménye szerint – az orosz egészségügyi miniszter és Balog miniszter találkozóját követően – orosz mintára szándékoztak abortuszmegelőzési tanácsadó központokat létrehozni, nyilvánvalóan az emberi életek – az ortodox egyház által is sokat hangoztatott – védelmében. Az orosz egészségügyi miniszter mindezt egy korábban Kirill pátriárkával kötött egyezsége alapján közvetítette a magyar fél felé.

Az emberi életek védelme alapvető keresztény érték, gondolhatnánk tehát, hogy ez motiválta az ortodox egyházat is annak nemzetközi képviseletében. Igen ám, csakhogy felmerül a kérdés: van-e arra utalás a keresztény tanításban, hogy a meg nem született ember élete értékesebb a már megszületetteknél? Nyilvánvalóan nincs. Az említett ortodox egyház vezetője, Kirill pátriárka mégis az egyik legnagyobb háborús uszítóvá lépett elő az elmúlt években, aki szent háborúba küldi saját országának polgárait az úgymond antikrisztusi ellenséggel szemben.

Kirill pátriárka lelkén közvetve immár tízezrek élete száradt, mikor a magyar kormány megakadályozta a háborús uszító egyházvezető felvételét az Európai Unió szankciós listájára. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy kiharcolta számára a „kegyelmet”. Az emberi élet védelme, mint érték, a politika szakralizációjának lett alárendelve, amiben Oroszország és az orosz stratégiát kiszolgáló egyházvezető – természetesen jól felfogott geopolitikai érdekből – elsősorban sérthetetlen szövetséges, akit védelmezni kell, akivel szemben nem érvényesíthetők az említett értékekből fakadó elvek. Vegyük észre: még a hazai közéletet jelenleg lázban tartó esetnél is sokkal – sok tízezerrel – súlyosabb esetről van szó.

Világos ugyanakkor az is, hogy sokan vannak az egyházi, hívő oldalon olyanok, akik mindezek felett azért hajlandók szemet hunyni, mert – egyébként teljes joggal – elborzadnak a világ erkölcsi állapotán, és örülnek, hogy így vagy úgy, mégis sikerül valamilyen módon jobbá tenni azt, még ha közben elvi kompromisszumokat is kell kötni. Azon túl, hogy mindez milyen – a fentiekben érzékeltetett – közéleti erkölcsi bukásokat eredményez, van azonban – mondhatni „von Haus aus” – bibliai érv is az ember torkán politikai eszközökkel lenyomott keresztény evangéliumhirdetéssel szemben. A bibliai tanítás ugyanis az Isten szívből való követését tekinti az egyetlen elfogadható magatartásnak az őt követni szándékozók részéről. Ésaiás próféta könyvében Isten például kifejezetten felszólal az ellen, hogy az Őiránta való félelem „betanított emberi parancsolattá” legyen. Ezzel teljes összhangban jelenti ki Jézus Krisztus az őt kihallgató római helytartónak, Pilátusnak, hogy az ő, mármint Jézus Krisztus országa „nem e világból való”, vagyis nem vesz igénybe politikai eszközöket, hiszen ezáltal pusztán „betanítanák” az embereket a kereszténységre, ami egyrészt lehetetlen, másrészt pedig pusztán képmutatást eredményez.

Joó Sándor, a pasaréti református gyülekezet – hivatalos egyházszervezet által egykor negligált – lelkipásztora még évtizedekkel ezelőtt írta le az alábbi, idevágó sorokat: „Ma világszerte erősen foglalkoztatja a közvéleményt az a tény, hogy az erkölcsi élet területén általános bomlási folyamat tapasztalható. (…) Tehát csak egyetlen módon lehet megállítani a romlást, úgy, …ha a kereszténységnek az erkölcsi ideáljait újra érvényre próbáljuk juttatni a tömegek életében. Mindent el kell követni, hogy az örök vallási értékeket és törvényeket újra respektálják az emberek. (…) Akármilyen kegyesen is hangzanak ezek a szavak és jelszavak, pontosan ez az, amit Jézus nem akar. (…) Jézus semmiféle politikai programot nem hozott, semmiféle ideológiai igényt nem jelentett be. (…) Egyáltalán nem az a valaki, aki a maga eszméinek a nagy tömegeket meg akarná nyerni, és velük a világ felett uralkodni akarna. Sőt, Ő a nagy tömegből is mindig az egyes ember felé fordult, olyan lelkek felé, akik a maguk bűneiben vagy egyéb bajaikban magányossá, elhagyatottá váltak, és akik igazán nem voltak alkalmasak arra, hogy megnyerjék a világot, és széles körű propaganda-hadjáratot indítsanak a kereszténység érdekében.” (A hegyi beszéd, 155–156.)

Isten mentsen hát minket a rá hivatkozó propagandistáktól, és vigyázzunk, hogy akarva-akaratlan mi se váljunk azokká.

A szerző nemzetbiztonsági elemző és külpolitikai szakértő, volt nemzetbiztonsági főtiszt.