A Közel-Kelet “Fekete Keze”

Az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösével szemben 1914. június 28-án elkövetett halálos merénylet, amely az első világháború kirobbanásához vezetett, klasszikus példája annak, hogy mit képes elérni az irreguláris hadviselés részeként egy ún. fedett akció. A szerb katonai titkosszolgálattal kapcsolatban álló „Fekete Kéz” nevű szervezet által felbérelt boszniai szerb diák, Gavrilo Princip, világháborút kirobbantó pisztolylövésének leadására egyébként teljesen véletlenül kerülhetett sor, miután Ferenc Ferdinánd sofőrje rossz utcába kanyarodott, épp Princip orra elé.

Az elkövető ezek után majdhogynem szó szerint végig nézhette a gyilkossága következtében kirobbant első nagy világégés eseményeit, ugyanis börtönbe került, és csak a háború utolsó évében, 1918 áprilisában halt meg tuberkulózisban. Vajon mit érezhetett, látva a lavinát, amelyet végső soron az ő mutatóujja indított el? A merényletet megszervező „Fekete Kéz” tulajdonképpeni irányítóját, a szerb katonai titkosszolgálat vezetőjét két évvel korábban, 1916-ban végezték ki – na nem az osztrákok, ahogyan azt várnánk, hanem maguk a szerb hatóságok. Mondhatni, a fent nevezett fedett akció nem éppen szerencsésen sült el (ez esetben szó szerint) egyik fél számára, sőt az egész világra értendően sem.

„A jövő irreguláris. A mi doktrínánknak is annak kell lennie” – szól az USA légiereje egyetemének honlapján idén nyáron megjelent írás címe. „Stratégiai fordulópont: A háború jellegének történelmileg legjelentősebb és legalapvetőbb változása most zajlik – miközben a jövő ködbe és bizonytalanságba burkolózik,” fogalmaz General Mark A. Milley, az USA közelmúltban leköszönő vezérkari főnökének „búcsútanulmánya.”

Az irreguláris hadviselés jelentőségének újrafelfedezése tehát megkezdődött. A probléma nem feltétlen a hadviselés módjának újratervezéséből fakad, hanem abból, hogy az irreguláris hadviselés rendkívüli módon hajlamosít a szándékolatlan eszkalációra. Az alábbiakban az irreguláris hadviselés eszkalációs veszélyének két oldaláról lesz szó.

Egyrészt arról, miféle veszélyeket rejt magában az, ha egy irreguláris hadviseléshez folyamodó fél nem képes felmérni tettei eszkalációs potenciálját. Másfelől pedig arról, hogy miféle veszélyeket hordozhat, ha az efféle hadviselést elszenvedő fél nem képes felmérni az állami szereplőkkel szembeni elrettentő potenciáljának hatástalanságát egy irreguláris hadviselést folytató féllel szemben. Hogy miért érdemes ezekről éppen most beszélni?

A jelenlegi közel-keleti helyzet táptalaja az irreguláris hadviselésnek, miközben az állami szereplők racionális számítások szerinti erőméregetéséhez szokott elemzői módszerek a legkevésbé éppen az ilyen irreguláris hadviselésből fakadó konfliktusok és válságok előrejelzésére alkalmasak. A történelmi analógiák – mint láthattuk – sajnos egyáltalán nem megnyugtatóak.

Az irreguláris hadviselés – az USA aktuálisan hivatalos doktrínája szerint – „[a] hadviselés olyan formája, amelyben államok és nem állami szereplők indirekt, nem felróható vagy aszimmetrikus tevékenységekkel folytatnak akciókat államok vagy más csoportok meggyőzése vagy kényszerítése érdekében.” Az irreguláris hadviselésben a hangsúly tehát magyarul a különleges – „fedett” – műveleteken van, amelyek lehetővé teszik, hogy a tényleges hadviselést folytató fél teljesen rejtve maradjon, részvétele tagadható legyen, miközben a hagyományos módon elérhető eredményeket jóval meghaladó következményekkel járó akciókat hajtson végre.

E módszer alkalmazása különösen nagy kísértés azon szereplők számára, akik egy nyílt hadviselés során katonai potenciáljuk méreténél fogva nyilvánvalóan alulmaradnának ellenfelükkel szemben, illetve nem lennének képesek dominálni az általános értelemben vett hadszínteret. Az irreguláris hadviselés részeként végrehajtott akciók vagy támadások célja tehát, hogy viszonylag – a remélt eredményhez képest – kis ráfordítással érjenek el jelentős változásokat akár a stratégiai szintű érdekérvényesítés terén, anélkül, hogy a támadás mögött álló tényleges fél azonossága hivatalosan is felfedésre kerüljön, ezáltal kiváltva a megtámadott és túlerőben levő fél megsemmisítő válaszcsapását.

Az áldozatként odadobott palesztinok

A Hamász október 7-én Izraellel szemben végrehajtott támadására az irreguláris hadviselés részeként került sor, különösen, ha azt vizsgáljuk, hogy ki is volt ennek a támadásnak a tulajdonképpeni érdekeltje. Merthogy a támadás célja nyilvánvalóan nem a palesztin nép életminőségének javítása volt. A támadók abszolút tisztában voltak azzal, hogy egy ilyen brutális támadást milyen, a civil lakosságot elkerülhetetlenül sújtó katonai retorziók fognak követni Izrael részéről.

A korábbi gázai háborúk során erről bőven gyűjthettek tapasztalatokat, pedig az azokat kiváltó terrortámadások súlyossága köszönőviszonyban sem volt a mostani akció szándékos embertelenségével. A Hamász pontosan tudta, hogy ezzel áldozatként dobja az izraeli fegyverek elé a gázai palesztinokat, akiknek a helyzete a korábbi nyomorúságoshoz képest is nagyságrendekkel rosszabbá válik.

Az ebből a szempontból teljesen értelmetlennek, kontraproduktívnak tűnő támadás stratégiai célja azonban teljesen másra, az izraeli-arab (különösen szaúdi) közeledés ellehetetlenítésére irányult, amit pontosan egy ilyen embertelen támadással és az ezáltal kiprovokált izraeli reakcióval, majd az ennek nyomában kialakult, katasztrofális gázai humanitárius helyzettel és az arról szóló médiatudósításokkal lehetett elérni.

Az elkövetők – a Hamász és még inkább a mögötte álló Irán – arra építettek, hogy egy ilyen helyzetben meg fog rekedni annak az izraeli-arab közeledésnek a folyamata, amely alapjaiban veszélyezteti Irán térségbeli hatalmi ambícióit. Ahogyan azóta kiderült: ez a számításuk (egyelőre) bevált.

(Irán szerepe az Izraellel szembeni támadásban ma már több, mint indirekt hipotézis. A közelmúltban megjelent hírek szerint Iránban képeztek ki több száz Hamász-terroristát azok közül, akik részt vettek az október 7-i támadásban. Csak hogy emlékeztessünk a történelmi analógiára: Gavrilo Principék Szerbiában kaptak kiképzést.) Természetesen ne felejtkezzünk meg az Iránnal és a Hamász vezetőivel utóbbi időben feltűnően jó viszonyba kerülő Oroszország számításairól sem, aki azonnal ott terem, ahol a nyugati világrendet veszélyeztető geopolitikai zavarkeltésre nyílik esély.

Újabb párhuzamok

Az első világháború kirobbanásához vezető merénylet ezen a ponton további analógiát kínál a jelenlegi közel-keleti eseményekkel.

E merénylet stratégiai célja sem az akkor diszkriminált délszlávok élethelyzetének javítása, hanem éppen ellenkezőleg: a Monarchia és a délszlávok közötti viszony konszolidálására irányuló – a meggyilkolt trónörökös, Ferenc Ferdinánd által trónra kerülése esetén tervezett – lépések megakadályozása volt.

Hangsúlyozandó tehát: Ferenc Ferdinándot nem azért ölették meg, mert személye negatív fordulatot jelentett volna a Monarchia délszláv-politikájában: éppen ellenkezőleg. A trónörökös által tervezett konszolidációs lépések megakadályozták volna Szerbiát abban, hogy a délszláv nacionalizmus élére állva saját regionális hatalmi pecsenyéjét sütögesse.

Az izraeli-arab viszony konszolidációja hasonló módon veszélyeztette Irán hatalmi ambícióit, hiszen egy, a muszlim világ tekintélyes részével (még a két legfontosabb muszlim szent helyet is területén tudó Szaúd-Arábiával is) kiegyező zsidó államot igencsak nehéz volna a muszlim hit ellenségeként beállítani, és a vele szembeszálló muszlim országok élére állni.

A szerb állammal félhivatalos kapcsolatban álló „Fekete Kéz” szervezet – és a mögötte álló szerb államigazgatási, titkosszolgálati személyek – magával Nikola Pašić szerb miniszterelnökkel sem pendültek egy húron.

Pašić ugyan szintén a szerb befolyás Monarchiával szembeni kiterjesztésére törekedett, azonban az államot képviselve jobban hatott rá egy klasszikus – reguláris – államközi katonai konfliktusban érvényesülő, a Monarchia – és a szövetséges Németország – részéről fennálló erőfölény elrettentő szerepe. (Abban nem volt közmegegyezés a korabeli szerb vezetés körében, hogy egy fegyveres konfliktus esetén vajon Oroszország Szerbia segítségére siet-e, hiszen nem sokkal korábban, a Balkán-háborúk esetén ezt nem tette meg.)

A „Fekete Kezet” irányító Dragutin Dimitrijević (hatalmas termete miatt volt a beceneve Ápisz, az óegyiptomi vallás szent bikája, Ozirisz főisten élő jelképe nyomán) ezért a miniszterelnök beavatása nélkül döntött a merényletről és gondoskodott a merénylők Szarajevóba juttatásáról. A szerb miniszterelnök erről tudomást szerezvén, hiába próbált már körözést kiadni a merénylőkkel szemben, ők addigra felszívódtak.

A jelenlegi eseményeket vizsgálva is azt láthatjuk, hogy a Palesztin Hatóság vezetésével szembenálló Hamászt, különösen annak gázai, katonai szárnyát, a „Fekete Kézhez” hasonlóan kevésbé foglalkoztatták egy államközi konfliktus következményeinek mérlegelésekor felmerülő tétek és realitások. A terrorszervezet részéről a cél a konfliktus eszkalálása és nem a visszafogása, akárcsak a „Fekete Kéz” mintegy száztíz éve tervezett akciójában.

Hatástalan eszközök

A jelenlegi eszkaláció egyik várható fő iránya ugyanis a – nem csupán Izrael területére korlátozódó – terrormerényletek szaporodása, amelyekkel szemben hatástalanok az államközi katonai konfliktusokra kitalált eszközök. Hiába állomásozik immár három amerikai, atommeghajtású repülőgép-anyahajó is a térségben, és hiába érkezik a legújabb hírek szerint ezerszámra amerikai katona és további fegyverzet a környező katonai bázisokra.

Egyrészt ez csak növeli a hagyományos muszlim területen tartózkodó vagy oda készülő „hitetlenek” katonai jelenléte miatti indulatokat az erre hajlamos muszlim tömegekben (ne felejtsük el, hogy az al-Kaida indulásához is ez adta az egyik legfontosabb felhajtóerőt) — ezért paradox módon éppen hozzájárul a Hamász fentebb említett stratégiai céljának eléréséhez.

Másrészt pedig ezek a hagyományos fegyverrendszerek egyszerűen értelmezhetetlenek és alkalmazhatatlanok a konkrét terrorista sejtekkel vagy magányos – pláne öngyilkos – merénylőkkel szemben, különösen, ha azok nem is a térségben, hanem például London kellős közepén tevékenykednek.

Ez a hagyományos „megoldás” a reguláris hadseregekkel véghez vitt direkt támadásoktól talán képes elrettenteni az erre hajló országokat, azonban az irreguláris hadviseléssel szemben hatástalan eszköz. Ahogyan arra nemrég az egykori Jordán tábornokokból álló al-Kudsz think-tank felhívta a figyelmet, Izrael ugyan porrá zúzhatja a Hamász képességeit, azonban a Hamász tevékenysége egy olyan „ideológia és doktrína és soha véget nem érő projekt, amely még népszerűbb lesz és új formákat fog ölteni.”

Nincs hatalma felette

Az irreguláris hadviselés keretében végrehajtott akciók természetesen nagyon könnyen eszkalálódhatnak teljesen ellenőrizhetetlen reguláris konfliktussá is, ahogyan arra ismét szemléletes példát szolgáltatnak az első világháború kirobbanásához vezető cselekmények. És ez az igazán súlyos probléma ezzel a műfajjal és a fedett akciókkal: első látásra hatékony eszköznek tűnhetnek egy konfliktus asszimetrikus módon történő megvívására, amikor a túlerőben lévő ellenféllel szemben, viszonylag kis ráfordítással, nagy hatást kellene elérni.

Azonban éppen ez az „olcsó” lehetőség tévesztheti meg a támadót, aki a könnyen elérhető eredmény csábításának hatására megfeledkezik arról – vagy nem is alkalmas arra, hogy mérlegelje – vajon rendelkezik-e azzal a képességgel, hogy kézben tudja tartani az akció által kiváltott stratégiai szintű folyamatokat?

És rendszerint arról van szó, hogy nem lesz képes erre. Ali Barakeh, a Hamász politikai vezetésének magas rangú tagja nemrég például azt állította, hogy „nem számítottak ekkora reakcióra” az Egyesült Államok részéről az Izrael elleni támadást követően. (Ugyanígy nem számított a jelenlegi határozott nyugati fellépésre Moszkva sem az Ukrajnával szembeni „különleges katonai műveletnek” maszkírozott agresszió kapcsán.)

Hiszen éppen a stratégiai képességek egyenlőtlensége – amibe sok esetben beletartozik a stratégiai információs felkészültség hiánya is – miatt folyamodnak az aszimmetrikus, irreguláris hadviselés eszközeihez. Ennek eredménye pedig egy olyan dominóeffektus elindítása, amelynek kezelése jóval meghaladja a támadó potenciálját, de sok esetben – legalábbis eleinte – a megtámadottét is. A stratégiai erőviszonyokba való efféle „belepiszkálás” – láthattuk – akár világháborúvá is terebélyesedhet, amennyiben a nemzetközi környezet eleve erre hajlamosító állapotban van. Márpedig manapság is ilyen időszakot élünk.

„Az 1945 utáni Pax Americana sebezhetőbbnek tűnik, mint valaha, és legfőbb riválisai az új erőszakos konfliktusok láttán szívesen kihasználják nyilvánvaló gyengeségeit. … Nehéz nem gondolni 1914-re, amikor az események önálló életre keltek és világháborút idéztek elő. A dicsvágy és a nagyratörés elsőbbséget élvez a józan ésszel szemben, amely ismét a vallási és nacionalista szenvedélyek rabszolgája. A mai zűrzavarban egy rend nélküli világba nyerünk bepillantást” – fogalmazott a közelmúltban megjelent írásában Joschka Fischer volt német külügyminiszter.

Egy ilyen háttéren „bármilyen további gyúlékony anyag, amelyet a Hezbollah vagy más, Izraelt vagy annak külföldi érdekeit támadó iráni pártfogolt erő önt a már tomboló pokolra, minden bizonnyal ellenőrizetlen eszkalációhoz fog vezetni. A régió összes főszereplője – az USA, Izrael, Irán, Szíria, Oroszország, Szaúd-Arábia és mások – közötti egymást átfedő és ütköző érdekek szövevénye olyan puskaporos hordót hozott létre, amely robbanásra kész,” írja ezt már az Irregular Warfare Initiative szerzője.

A közel-keleti „Fekete Kéz” – iráni támogatással – úgy tűnik olyan mozgásokat indított el a régióban, amelyek vészesen hasonló eszkalációs hatásra képesek, mint a közel száztíz évvel ezelőtti merénylet.

Veszélyek és kilátások

A világot és annak vezető hatalmait ismét felkészületlenül érte ez a kihívás: abba a hitbe ringatták magukat, hogy a felszínes diplomáciai egyezségek magukat a konfliktus gyökereit adó érdekellentéteket és identitáskonfliktusokat is megváltoztatják. (Ugyanilyen felkészületlenül érte a világot és magát Izraelt is a Hamász választási győzelme 2006-ban, mégpedig hasonló okokból.)

A legkomolyabb veszély jelenleg az, hogy további „fekete kezek” nyúlhatnak fegyverért a térségben és például Európában, részben a Hezbollah és az iráni Forradalmi Gárda „háttérszervezésében”, részben pedig magányos elkövetőként.

Ahogyan arra például az International Journal of Intelligence and CounterIntelligence című szakfolyóiratban megjelent tanulmány már 2010-ben felhívta a figyelmet: egy „keményvonalas [iráni] vezetés hajlamos lenne bevetni a Hezbollahot a riválisok megtámadására és a feszültségek kihasználására az iráni hatalmi érdekek támogatására szerte a Közel-Keleten,” mivel míg a Hezbollah a közelmúltig „elsősorban Izrael és más, Libanonra leselkedő fenyegetések ellen irányította terrorakcióit, addig mostanában már úgy tűnik, hogy műveletei szélesebb körben támogatják Irán stratégiai programját” a térségben.

Mindez néhány lépésben elvezethet egy reguláris, államközi katonai konfliktus kialakulásához is. Először a közel-keleti térségben, ami viszont a különböző szövetségesi és érdekviszonyoknak megfelelően nagyon gyorsan globális háborúvá eszkalálódhat. Az iráni rezsimmel szövetséges jemeni katonai vezetés már hivatalosan is bejelentette, hogy megtámadták Izraelt.

Sokat elmond a helyzet fokozódásáról, hogy a napokban éles hangú cikk jelent meg az egyébként ebben a kérdésben mérsékelt Haaretz című izraeli lapban arról, hogy most van a legjobb ideje annak, hogy Izrael megtámadja Iránt, különösen, ha az akár irreguláris módon, tehát például a vele szövetséges Hezbollah támogatásán keresztül beszáll a háborúba Izraellel szemben.

A perspektívákkal kapcsolatban elég csak abba belegondolnunk, hogy az utóbbi időszakban Oroszország és Kína lépett elő Irán közeli szövetségeseként, miközben Vlagyimir „Putyin a háborút [Izrael és a Hamász között] a jó és a rossz közötti globális küzdelem részeként írja le. Szerinte Oroszország és a palesztinok egy oldalon állnak, míg Izrael az USA-val és Ukrajnával együtt a gonosz tengelyének része, amit minden tisztességes embernek elleneznie kell.” Az eszkalálódó konfliktusok és az ebből fakadó válságok mindemellett teljesen feje tetejére állíthatják az európai politikai viszonyokat is, szélsőjobboldali oroszpárti pártokat juttatva hatalomba, amelyek a moszkvai stratégiát szolgálva a nyugati világrend destabilizálására törekednek.

A rosszul öregedő optimizmus

A fentebb vázolt történelmi analógia célja természetesen nem az, hogy direkt párhuzamot állítson a két történelmi esemény között. Nyilvánvaló, hogy a világháború kitörését nem önmagában a merénylet váltotta ki: szükséges volt hozzá az adott történelmi kontextus is. A mintegy száztíz évvel ezelőtti eseménysor felidézése mégis két okból indokolt. Egyrészt mert ezen keresztül tanulmányozhatjuk, hogy mennyire esetlegesnek tűnő módon is kialakulhat egy globális katasztrófa.

Másrészt pedig segít tudatosítani azt, hogy – éppen a reguláris hadviselés szabályait alapul vevő számításoknak ellenálló esetlegesség miatt –, mennyire nehezen jelezhető előre egy ilyen katasztrófa.

„A helyzet Szerbia meghátrálása miatt egy héten belül tisztázódik” – mondta II. Vilmos német császár Ferenc József császárnak három héttel az első világháború kitörése előtt. „Ha megpróbálok egy frappáns formulát találni az 1914-et megelőző időszakra, mely során felnőttem, talán akkor vagyok a legpontosabb, ha az alábbiakat mondom: ‘a biztonság arany korszaka volt. … Senki nem hitt a háborúkban, forradalmakban vagy a hatalom megbuktatásában. Minden, ami radikális, minden, ami erőszakos immár lehetetlennek látszott az ész korszakában’” – fogalmazott Stefan Zweig, A tegnap világa című művében az első világháború kitörését közvetlenül megelőző időszak kapcsán.

Az Ábrahám-megállapodások Izrael, az Egyesült Arab Emírségek és Bahrein általi 2020. szeptemberi aláírását Trump amerikai elnök „egy új Közel-Kelet hajnalaként” üdvözölte. „A közel-keleti térség nyugodtabb ma, mint amilyen az elmúlt két évtizedben volt,” érvelt John Sullivan, John Biden amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója csak néhány nappal a Hamász támadása előtt.

Az amerikai hírszerző közösség két „nagy öregje” nemrég a közösség egykori munkatársai által szerkesztett fórumon indítványozta, hogy még a háborúval párhuzamosan induljon meg a Hamász támadásával kapcsolatos hírszerzési kudarc okainak vizsgálata, annak érdekében, hogy elkerülhessék hasonló kudarcok bekövetkezését. Javaslataik között szerepel egyfelől a nagy jelentőségű nemzetközi események okozta nemzetbiztonsági veszélyekre irányuló figyelmeztetéssel foglalkozó nemzeti hírszerzési pozíció, illetve a külföldi ellenfél stratégiai és taktikai konspirációs és megtévesztési műveleteire fókuszáló bizottság újbóli felállítása.

Az említett szerzők szerint az e területen fennálló szakemberhiány hozzájárulhatott ahhoz, hogy „a Hamász terveire és műveleteire nem tudtak időben és hatékonyan figyelmeztetni.” E javaslatban az igazán megdöbbentő az, hogy ezek szerint az elmúlt időszakban nem tekintették nélkülözhetetlennek az efféle szemléletű szakmai kompetenciák előtérbe helyezését. Az ilyen szemléletbeli deficit szimptomatikus, ugyanakkor téved az, aki azt gondolja, hogy tüneti kezeléssel gyógyítható.

A megfelelő szakemberek és képességek megszületése nem csupán adminisztratív döntés, hanem mindenekelőtt attitűd, továbbá sokoldalú képzettség és gyakorlat eredménye. És akkor még nem is beszéltünk arról az intézményi és döntéshozói kultúráról, amely teret ad az ideológiai véleménybuborékokon felülemelkedni képes nézeteknek és nézet-ütköztetéseknek.

A politikai vezetés globális válsága láttán sajnos nagyon úgy tűnik, hogy jelenleg sincsen több okunk az optimizmusra, mint amennyi okot erre annak idején a szerb politikai elit, vagy például II. Vilmos és Ferenc József császárok mentális állapota szolgáltatott.