hvg.hu, 2023. szeptember 19.
BUDA PÉTER
„Éghajlatunk gyorsabban omlik össze, mint ahogyan azt kezelni tudnánk, szélsőséges időjárási események sújtják bolygónk minden szegletét”, fogalmazott a napokban António Guterres, az ENSZ főtitkára. Tegyük hozzá: nem csupán kezelni nem tudjuk a klímaösszeomlást – és a nyomában járó társadalmi-politikai katasztrófákat –, de valójában előrejelezni sem voltunk képesek azok bekövetkezésének dinamikáját. Pedig a jelek már régóta a szemünk előtt voltak, csak nem láttuk meg őket. És ugyanez igaz sajnos a nem éghajlati gyökerű egzisztenciális kockázatokra is.
„A klímabiztonság rejtett, aszimmetrikus veszélyeinek azonosításához, értelmezéséhez és megfigyeléséhez szükséges eszközök rendelkezésre állása bármely kormányzat, intézmény, tudományág vagy szakértői közösség információgyűjtési és elemzési képességeit meghaladja. Egy olyan kollaboratív tudás-ökoszisztémára van szükség, mely képes jobb hatásfokkal előrejelezni az aszimmetrikus veszélyeket és a felbukkanó kockázatokat” – ez áll az USA Energiaügyi Minisztériumának Hírszerzési és Elhárítási Hivatala rendezésében tavaly tartott konferencia zárójelentésében.
„A nemzetközi együttműködés és az egyes országok adaptációs és védelmi rendszereinek, nemzetbiztonsági koncepciójának átalakítása, rugalmasabb reagálóképesség kialakítása várható, ám ki számíthatatlan veszélyekkel szemben, mindennél fontosabb. Annak kell lennie nálunk is. A veszélyek tudatosításával együtt.” Sajnos nem öregszenek ezek a sorok, pedig még 2009-ben jelentek meg a Tornádó előtt köpönyeg… című írásomban (Népszabadság, 2009. augusztus 24.).
És valóban, Rumtin Sepasspour, az ausztrál Védelmi Minisztérium volt hírszerzési munkatársa, és a Cambridge-i Egyetem bázisán működő Centre for the Study of Existential Risk kutatójának néhány hónapja, vagyis mintegy 14 évvel az előbbi sorok megjelenését követően, az ún. „Végítélet óráját” is kezelő Bulletin of the Atomic Scientist tekintélyes portálon megjelent írása alapján végképp azt gondolhatnánk, hogy megállt az idő: „A hírszerző közösségek nem vizsgálják megfelelően az emberiség létezését fenyegető [existential] kockázatokat. Ha ez a helyzet továbbra is fennáll, arra vannak ítélve, hogy megismétlődjenek a múlt tragikus hírszerzési kudarcai, mint például a Szovjetunió bukása, Szaddam Huszein kuvaiti inváziója, 9/11, a tömegpusztító fegyverek állítólagos jelenléte Irakban, az arab tavasz, Oroszország 2022-es ukrajnai inváziója és a Covid–19 kapcsán.” A két fenti idézet egybevetésével könnyen látható: 2009 óta nem történt érdemi előrelépés e veszélyek megfelelő felmérése és kezelése terén, miközben a világ ugyanakkor egyre félelmetesebb sebességgel közelít az említett katasztrófák felé.
Igencsak elkésettnek tűnik hát, de legalább a probléma tudatosodására utal az IARPA, vagyis az USA Hírszerzési Igazgatósága innovációs kezdeményezésének tavalyi pályázata. Ebben olyan módszerek benyújtására hívnak fel, amelyek alkalmasak ún. mérési alap nélküli, sokismeretlenes, komplex, politikai, gazdasági, kulturális stb. jellegű problémák elemzésének végrehajtására vagy ilyen elemzések minőségellenőrzésére. Szinte ezzel egyidőben, a Belfer Center for Science and International Affairs (Harvard Kennedy School) tekintélyes amerikai think-tank az amerikai hírszerzés szükséges paradigmaváltását vizsgáló dolgozatok elkészítésére írt ki pályázatot, figyelembe véve olyan kihívások feltűnését a horizonton, mint például Kína felemelkedése, a technológiai fejlődés, a globalizáció, az USA relatív hatalmának változása, a nemzetbiztonság gazdasági és kiberkérdéseket is magában foglaló újradefiniálása, a kiterjedt kémtevékenység, a döntési idő rövidülése és az éghajlatváltozás. (Oroszország itt még fel sem merült külön tételként, a pályázat egyik kitételének szemléletes illusztrációjaként, amely az ún. hírszerzési kudarcok szerepére fókuszál.)
E két pályázat megjelenése mindennél konkrétabban jelzi, hogy véletlenszerű(nek tűnő) valószínűséggel kialakuló, diszruptív – a fennálló viszonyok hirtelen összeomlását okozó – jelenségek dominanciájának korszaka köszöntött ránk, amikor e kérdések nem csupán elméleti kutatók problémái többé.
Ahogyan arra az USA Hírszerző Közösségének legújabb hírszerzési stratégiája rámutat: „egy egyre komplexebbé váló és egymással egyre inkább összekapcsolódó veszélykörnyezetben élünk”. A két fentebbi pályázat ugyanakkor épp arról tanúskodik, hogy jelenleg nem rendelkezünk megfelelő eszközökkel és koncepciókkal e problémák értelmezéséhez és előrejelzéséhez (hiszen ha rendelkeznénk, nem a fentebb említett pályázatokat hirdették volna meg az USA hírszerzési vagy ahhoz közelálló intézményei).
Ahogyan Pablo Servigne és Raphaël Stevens fogalmaz az összeomlástan (kollapszológia) egyik – egyébként csak 2015-ben megjelent – alapművében: „Jelenleg a következő négy dologban lehetünk biztosak: (1) társadalmaink fizikai növekedése le fog állni a közeljövőben; (2) visszavonhatatlanul megkárosítottuk a teljes földi ökológiai rendszert (legalábbis az emberi lények geológiai szintjén); (3) egy nagyon instabil, ‘nem-lineáris’ jövő felé tartunk, amelyben a nagymértékű (belső és külső) radikális megrázkódtatások válnak normává; és (4) egy globális rendszerszintű összeomlás potenciális bekövetkezése előtt állunk.” Majd hozzáteszik: „a klasszikus kockázat-elemző módszerek használhatatlanok a ritka események vagy a komplex rendszerek magatartásának előrejelzésére.” (Comment tout peut s’effondrer: Petit manuel de collapsologie à l’usage des générations présentes © Éditions du Seuil, 2015. [„Hogyan omolhat össze minden: összeomlástani kézikönyv a jelen generációi számára.”])
A „nem-lineáris jövő,” vagy más szóval a komplex rendszerekben jellemzően előforduló diszruptív összeomlások („veszélyek”) problémájának a legkiemeltebb figyelmet kellene kapnia napjainkban. Csak a közelmúltban számos olyan tanulmány, jelentés került publikálásra, amelyek lényege az, hogy a baj – legyen az ökokatasztrófa, nukleáris eszkaláció vagy az aktuális geopolitikai rend összeomlása – nem egy kiszámítható „röppálya” mentén fog beköszönni.
A kiszámítható röppálya azt az illúziót kínálja, hogy kézben tartjuk az eseményeket és a végén egy viszonylag stabil jövő vár ránk. Éppen ezért ragaszkodunk foggal-körömmel ahhoz, hogy egy ilyen ív mentén képzeljük el a ránk váró történéseket. Ám a valóságban a földet érés – pontosabban zuhanás – egészen más ütemben, máshol és az elképzelthez képest másképpen fog megtörténni.
A klímarendszerünk kapcsán az antarktiszi és az Északi-sarki jég drámai csökkenése, az óceáni áramlások ezek által kiváltott – az emberi civilizációt alapjaiban veszélyeztető – összeomlásának egyre fenyegetőbb veszélye kapott az elmúlt időszakban nagy publicitást. Érdekes, hogy számos klímatudós, miközben tisztán látja a fentebb említett ökológia katasztrófák természetét, arra vonatkozó javaslatokkal áll elő, hogy miként lehetne majd különböző technikákkal részben pótolni például az európai mezőgazdaság létfeltételeinek megszűnésével (nyáron sivatagi meleg, kiszáradó folyók, télen sarkvidéki hideg) beálló élelmiszerhiányt (pl. geotermikus üvegházak).
Ezekből az egyébként jószándékú és alapvetően nyilvánvalóan hasznos tervekből mintha annak tekintetbe vétele maradna ki (persze ez nem is a klímatudósok vagy természettudósok feladata lenne), hogy egy fentebbiekhez hasonlóan összeomlás nem csupán a mezőgazdaság, hanem az eddigi társadalmi és államközi stuktúrák létfeltételeit is radikálisan fel fogja számolni. Nem csupán a környezeti, hanem a jelenlegi társadalmi és államközi viszonyaink sem vetíthetőek ki tehát a jövőre lineáris módon.
A biológiai létezés feltételeinek megszűnése – vagyis az egyes társadalmak életterének radikális átrendeződése – ugyanis nyilvánvalóan kiszámíthatatlan módon fogja átírni a geopolitikai környezetet (nyugodtan gondolhatunk itt például már valóban tömeges migrációra és államközi katonai konfliktusokra) és társadalmi rendünket.
A nagypolitikai hatalmi átrendeződésre irányuló törekvések természetére vonatkozóan persze már most is rendelkezésre állnak indikátorok. Például Kína nukleáris nagyhatalommá válása kapcsán (az ország 2030-ra mintegy ezerre kívánja növelni atomtöltetei számát) többen felhívták a figyelmet arra, hogy ez az eddig gyakorlatilag kétszereplős (Oroszország, USA) nukleáris kölcsönös elrettentés doktrínájának a végét jelenti. Ahogy egy nemrégiben megjelent írás fogalmaz erről, „a kettőtől a háromig terjedő tartomány a komplexitásban kiszámíthatatlan, ugrásszerű növekedést eredményezhet”, amit nonlinearitásnak neveznek. Mindezek alapján a megszólaló szakértők szerint a hárompólusú nukleáris korszak egyenesen „az emberiség túlélését veszélyeztetheti”. Képzeljük el, milyen hatása lehet ennek a destabilizációnak egy olyan helyzetben, amikor éppen összeomlóban van a világ nagy részének mezőgazdasága és élelmiszerellátása, továbbá ennek elkerülhetetlen eredményeképpen a fennálló geopolitika struktúra is.
De ugyanilyen nem-lineáris módon – egy komplex rendszerbe illeszkedve, azzal kölcsönhatásban – válthat ki globális katasztrófát a szomszédunkban zajló orosz katonai agresszió is. E. McLaughlin, a CIA egykori megbízott igazgatója, majd igazgatóhelyettese a közelmúltban megjelent írásában azon dilemmázik, hogy az Ukrajnával szembeni háború vajon ahhoz hasonló történelmi fordulópontnak, korszakváltásnak fog-e bizonyulni, mint például a világháborúk.
Végigtekintve azon, hogy a konfliktus milyen szövevényes, egyébként is fokozódó nemzetközi érdekellentétekkel képezhet szinergiát, a következőképpen fogalmaz: „A küszöbön álló katasztrófa ‘nehezen megfogalmazható’ érzése az, ami hozzájárul ahhoz a meggyőződéshez, hogy a modern történelem egyik vízválasztó pillanatában vagyunk. … Ha visszagondolunk azokra az időkre, amikor a CIA-nál meglepődtünk valamin (és ezért gyakran ‘hírszerzési kudarccal’ vádoltak bennünket), a meglepetés oka néha alig észrevehető, fokozatos változásokban rejlett. Ezek azok az apró, nehezen észrevehető elmozdulások, amelyek jelentősége elhomályosul, amíg el nem érik a kritikus tömeget, ami ahhoz szükséges, hogy egyértelműen megmutatkozzon egy jelentős változás – más szóval, meglepetés.”
Ezen „apró, nehezen észrevehető elmozdulások” azok, melyek észlelése rendkívüli kihívás, melyeket nem lehetséges a hagyományos elemzői módszerekkel vizsgálni. (Lásd a fentebb említett amerikai hírszerzői pályázatokat.)
Persze nem csupán módszertani problémával van dolgunk, hanem mentálissal is. Jó példa erre a jelenlegi háború, amelynek kitörését a többség egyáltalán nem tudta elképzelni. És itt a kulcskifejezés az „elképzelni”. Mivel nem tudták elképzelni, ezért kizártak minden olyan tényezőt és forgatókönyvet, amely ebbe az iránya mutatott. Nem túl biztató ez arra nézve, milyen képességekkel rendelkezünk és rendelkeznek döntéshozóink, különösen, ha arra gondolunk, a fentebb is említett kihívások mennyivel komplexebb jelenségek, mint az orosz birodalomépítési szándékok – egyébként meglehetősen átlátható – természete.
E problémára a fentebb már hivatkozott Servigne és Stevens a neves filozófus, Hans Jonas ajánlását említik, miszerint „olyan helyzetekben, amelyek magukban hordozzák a katasztrófák lehetőségét, többet hallgassunk szerencsétlenségekről szóló próféciákat, mint boldog jövőről szólókat”. Ennél tudományosabban hangzik – de végső soron Jonas ajánlásával egybecseng – a Sepasspour által is szorgalmazott backcasting módszer, amelynek lényege, hogy „visszafelé” mondjuk meg a jövőt. A módszer eredetileg alapvetően egy kívánatos végcélból indul ki és próbálja mintegy visszafejteni, milyen lépések szükségszerű következményeként alakulhat ki az adott állapot, azonban lehet ezt egy negatív végkifejlet felállításával, majd az ahhoz vezető út feltárásával is alkalmazni.
Egykor személyesen voltam tanúja annak, amikor egy tanácskozás során az USA Nemzeti Hírszerzési Igazgatóságának vezető illetékese – a légierő nyugalmazott tábornoka – beszámolója végén karjait tanácstalanul széttárva közölte: az a legnagyobb bajunk, hogy végső soron fogalmunk sincsen, hogyan fognak az emberek reagálni a klímaváltozás elkerülhetetlen hatásaira. Mára eljutottunk odáig, hogy a nemzetbiztonsággal és biztonságpolitikával foglalkozó szakértők számára is az egyik legfőbb szakmai kihívássá az nőtte ki magát, hogy merjük tágítani a fantáziánk határait a lehetséges legrosszabb irányokba is.
A körülöttünk zajló valóság ugyanis folyamatosan rácáfol a közhelyes előrejelzésekre.
Mindehhez olyan mélységű, szervezeti átalakulásban is megjelenő szakmai szemléletbeli átalakulásra lenne szükség a jelenlegi működési modellekhez képest, ami a kerék feltalálásának jelentőségéhez hasonlítható. Bárhogyan is legyen, sajnos foglalkoznunk kell azzal a gondolattal, hogy mindaz, amit eddig kihívásokkal teli jövőnek képzeltünk, egy már rég magunk mögött hagyott szép délibáb ahhoz képest, ami valójában vár(hat) ránk.