Buda Péter: A nukleáris eszkaláció akár tévedésből is elindulhat

Kár volt idáig engedni az oroszokat – mondta a hvg360-nak adott interjúban Buda Péter nemzetbiztonsági elemző és külpolitikai szakértő, volt nemzetbiztonsági főtiszt, aki jelenleg a nemzetközi kapcsolatok posztgraduális képzéseiről ismert genfi Graduate Institute munkatársa. A jelenlegi világrenddel és nemzetközi rendszerrel ellenséges szereplők nem mondtak le a Nyugat „összeomlásáról”, az alkalmas pillanatot várják, mikor gyorsíthatnak a folyamaton. De vajon tudnak bármit kínálni helyette?

hvg360: Az ukrajnai háborúban mintha demisztifikálódott volna az orosz titkosszolgálat hatékonysága. A Kreml nyilván az orosz hírszerzési adatokra épített, amikor azt gondolta, hogy pár nap alatt beveszi Ukrajnát, bábkormányt alakít, a világ pedig mindezt tudomásul veszi. Nem éppen így történt, az oroszok hibát hibára halmoztak, ez azért elég súlyos presztízsveszteséget jelent az orosz szolgálatoknak. Nemzetbiztonsági elemzőként mindezt hogyan látja?

Buda Péter: Egyfelől igaz, hogy ez presztízsveszteséget okozott az orosz titkosszolgálatoknak. Másfelől ez nem cáfolja az orosz titkosszolgálati gondolkodás külpolitikailag meghatározó természetét, csupán még tragikusabbá teszi ezt a tényt.

Az orosz külpolitikai szemléletet – eltérően a nyugati felfogástól – ugyanis nem az jellemzi, hogy használja a titkosszolgálatokat, hanem éppen fordítva: ez utóbbiak használják a külpolitikát.

Ennek köszönhetően a külpolitikai lépések és fordulatok értelmezése végzetes félreértéseket okozhat, amennyiben nem vesszük tudomásul, hogy egy átfogó konspirációs játszma dramaturgiájával van dolgunk.

Azzal, hogy az orosz szolgálatok demisztifikálódtak és kiderültek a súlyos hiányosságaik, nem lettek kevésbé veszélyesebbek?

Az oroszoktól nem azért kell tartani, mert szakmailag annyira jók lennének, hanem azért, mert nagyon sokan vannak. Másokhoz képest elképesztő erőforrásokat fordítanak erre a tevékenységre, időben, pénzben és emberanyagban egyaránt. Vagyis nem a minőség, hanem a mennyiség számít. És persze a mennyiség sokszor átcsap minőségbe, más szóval képes elérni a kitűzött eredményt.

Bizonyos technikai és taktikai vetületeit ennek a szakmának jól bírják, hiába, gyakorlat teszi a mestert. Azonban a kifinomultság, az intellektuális elmélyültség, a komplex, illetve az out of the box (vagyis a szokványostól eltérő) szemlélet nem a legnagyobb erősségük. Gyümölcse mindez annak a kontraszelekciónak, amely minden autoriter rezsimre jellemző: az önálló, kritikus szemlélet, a kezdeményezőkészség, az innovációs és adaptációs képességek nem tartoznak azon tulajdonságok közé, amelyeket díjaz egy ilyen rendszer.

Az egyébként az orosz hadseregre is jellemző hierarchikus, parancsnokközpontú és mindent a parancsnok iránti feltétlen lojalitáson keresztül értékelő rendszer idővel kitermeli a maga intellektuálisan, szakmailag meddő személyi állományát, amelyről csak akkor hull le a lepel, amikor ki kell lépni a rutinból, vagyis beüt a krach, és „megméretik” a rendszer tényleges teljesítőképessége.

Ezt a megmérettetést láthattuk és látjuk most az Ukrajna ellen folytatott, teljesen elhibázott háború kapcsán. Ahogy az orosz hadseregről, úgy a titkosszolgálatról is lehullt a lepel: lehet, hogy „jó” bérgyilkosaik vannak, vagy képesek dezinformációs műveleteket indítani, azonban arra teljesen képtelenek voltak, hogy adekvát módon felmérjék, mire számíthatnak Ukrajnában és mi lesz a Nyugat reakciója.

Én hónapokkal a háború előtt már hosszas szakmai vitákat folytattam erről azokkal a magyar és külföldi ismerőseimmel, akik komoly szakmai háttérrel is azt állították: nem lesz háború, hiszen ez nem áll az oroszok érdekében. Ezzel szemben én azt hangsúlyoztam már akkor is, hogy ez az érvelés téves alapfeltevésen nyugszik. Ugyanis abból indul ki, hogy az oroszok képesek felmérni, mi áll érdekükben, illetve azt, hogy fennállnak-e az ennek érvényesítéséhez szükséges feltételek.

Ez egy optimális-racionális előfeltevés, mintha mindenki mindig rendelkezne a döntések helyes meghozatalához szükséges információk optimális mennyiségével és minőségével, és azok alapján mindig képes lenne racionális konklúziókat levonni.

Meggyőződésem volt, hogy az oroszok nem rendelkeznek megfelelő információkkal, sem az ukrán, sem a nyugati reakciók vonatkozásában, de a saját képességeik kapcsán sem, és pontosan ezért fognak belegyalogolni egy óriási háborúba – merthogy fogalmuk sincsen arról, hogy egy óriási háborúba gyalogolnak bele.

Szóval abszolút egyetértek azzal, hogy túl van misztifikálva az orosz titkosszolgálatok képessége, azonban ez sajnos nem jelent sok jót, merthogy maguk is elhiszik a saját mítoszaikat és ennek hátterén vágnak bele olyan akciókba, amelyeket józan ésszel soha nem kezdeményeznének.

Vannak egyébként olyan területek, ahol eredményeket is elértek a háborúra való felkészülés alatt?

Sajnos igen. Ukrajnában tucatjával buktatják le a mai napig is az oroszoknak dolgozó ügynököket, a saját titkosszolgálatuk keretein belül is. Nyugaton – az Egyesült Államokban és Európában egyaránt – pedig még mindig viszonylag erős réteg az, amelyik az erre irányuló, sokéves orosz befolyásolási műveletek hatására Putyin Oroszországára mint a „keresztény európai értékek” bástyájára, és egy erre alapuló, számukra kedvező geopolitikai helyzetet teremtő, jövendő „új világrend” lokomotívjára tekint.

Ez a befolyásolási művelet orosz részről jó másfél évtizede építkezik szisztematikusan, egyébként teljes mértékben a szovjet idők titkosszolgálati módszertanának megfelelően, sok esetben ráadásul a szovjet idők hasonló műveletekre alkalmazott hírszerzői személyi állományának, például ortodox egyházi méltóságoknak az aktiválásával, felhasználásával.

Szomorú látni, milyen könnyen estek e művelet áldozatául nyugati politikai és egyházi körök – azonban ez sem az orosz művelet kifinomultságának volt köszönhető, hanem e körök felkészületlenségének, illetve bizonyos esetekben eszmei „olcsóságának.” Sokan közülük, akik nem szeretnének elbukni mindent, amit vártak ettől az együttműködéstől, most azon vannak, hogy Moszkva megússza ezt a jelenlegi szituációt, ahelyett, hogy belebukjon.

Putyin továbbra is hajt erre a rétegre, nem véletlenül tartotta fontosnak nemrég egy olyan rendelet elfogadását, amely a „hagyományos orosz szellemi és etikai értékek megőrzésére és megszilárdítására irányuló állami politika alapjairól” rendelkezik. Tudja, hogy zene ez bizonyos nyugati körök fülének, amelyek, ahogy eddig is, készségesen eltekintenek attól, hogy ezen „hagyományos értékek” védelme közben Putyin elteszi láb alól politikai ellenfeleit és föld alá szorítja azokat, akik számára ezek a „hagyományos értékek” nem feltétlenük követendőek.

Mintha a putyini paranoia nemcsak a Kremlben, de az egész orosz külpolitikában visszaköszönne. Azért paranoiás a külpolitikájuk, mert azt a titkosszolgálat alakítja?

Hogy azért paranoiás-e, azt nem tudom, szerintem ez egy oda-vissza egymásra ható folyamat. Vagyis a Nyugattal szembeni történelmi paranoia erősíthette a titkosszolgálati szemlélet befolyását és fordítva.

Hogyan tudna erre hatékonyan reagálni a Nyugat? Ugyanezzel a titkosszolgálati megközelítéssel?

Nem gondolom, hogy ugyanilyen szemlélettel kellene reagálnia a Nyugatnak. Viszont minden eszközzel rendelkeznie kellene ahhoz, hogy ezt a szemléletet értse, előre tudja jelezni az ebből következő lépéseket, és le tudja leplezni, el tudja hárítani őket. Tudnunk kell, valójában kivel és mivel állunk szemben.

És kikkel állunk szemben? A szemléleten kívül miben más az orosz külpolitika, mint a nyugati?

Például az eszközrendszerében. Az orosz titkosszolgálati műveletek kiemelt eszközei az úgynevezett titkosszolgálati aktív intézkedések, illetve fedett műveletek. A fedett műveletek előnye, hogy aszimmetrikusak és tagadhatóak: viszonylag kis ráfordítással befolyásolhatóak vele stratégiai lépések, a felelősség felvállalása nélkül. Azonban hátrányuk is ebből származik: a kísértés, hogy felelősség nélkül, minimális ráfordítással vagyunk képesek nagy volumenű kárt vagy hátrányt okozni az ellenfélnek, arra csábíthat, hogy nem veszünk tudomást arról, valójában nem vagyunk birtokában a befolyásolandó helyzet hosszú távú uralásához és konszolidálásához szükséges képességeknek.

Veszélyesebb ez a konfliktus, mint a korábbi háborúk?

Igen, mivel a jelenlegi konfliktusra a nemzetközi rend megroppant állapotában kerül sor, amely további negatív konzekvenciákkal fenyeget. A világháború után kialakult liberális nemzetközi rend intézményi és normatív, illetve koalíciós pilléreit példátlan erózió éri, ami miatt a konfliktusok eszkalációjának elhárítására megalkotott mechanizmusok legitimitása és hatékonysága nagymértékben csökkent.

Magyarország azt az álláspontot képviseli, hogy nem szabadna fegyvert szállítani Ukrajnának, ezzel pedig elhúzni a háborút, hanem a béketárgyalásokra kellene helyezni a hangsúlyt. Mit gondol erről?

A „béketárgyalások” – amelyek magyarra lefordítva az invázió előtti helyzethez képest az orosz fél számára mindenképpen előnyösebb helyzet kivívását jelentenék, máskülönben nyilvánvalóan eszük ágában sem lenne leülni tárgyalni, – a nemzetközi rend pilléreinek aláásására irányuló orosz támadások elfogadását, legitimációját jelentenék.

Ez vérszemet ad Moszkvának, miközben a nyugati szövetségesi rendszerben bízókat elbizonytalanítja.

Ne felejtsük el azért a nyilvánvalót: nem Ukrajna támadta meg Oroszországot és nem az Egyesült Államok. Amelyik pillanatban Ukrajnát odadobjuk Moszkvának, a következő követelés már az lesz, hogy az Ukrajnával szomszédos országok orosz függőségét is ismerje el a Nyugat, mert az immár Ukrajnát is bekebelező szegény Oroszország egyébként fenyegetve érzi magát.

A világ legnagyobb kiterjedésű országáról és atomhatalmáról beszélünk. Lássuk be, hogy ezzel egy a jelenleginél is nagyságrenddel nagyobb konfliktus kirobbanásához szükséges előfeltételeket állítanánk elő! Ami persze nem azt jelenti, hogy a jelenlegiből nem alakulhat ki globális konfliktus.

Én évek óta nagyon pesszimistán látom a helyzetet. Kár volt idáig engedni az oroszokat, és ezt azoknak mondom, akik viszont éveken keresztül a világ reménységét látták Putyinban és támogatták geopolitikai ambícióit. Most már sajnos ezt a helyzetet kell megoldani, ha lehet.

Ha most kellene egy pillanatfelvételt készíteni, akkor mit látnánk? Úgy tűnik, mintha Oroszország egy olyan szereplő lenne, aki nem találta, nem akarta megtalálni a helyét a ‘90 utáni nemzetközi rendben, ám jobb ötlet híján most úgy döntött, dühében szétveri az egészet. És mire számíthatunk Kína esetében? Kivárásra? Kényszerű együttműködésre a Nyugattal? Vagy Peking arra vár, hogy Oroszország és az USA is elfáradjon?

Kína sem számított arra, ahogyan maga Putyin sem, hova eszkalálódik az Ukrajnával szembeni akció. Ahogy azonban mondani szokták, az oroszoknak szembejött a szemöldökfa, és Kína is épp intenzíven újratervez, miközben éppúgy nincsen fogalma sem arról, mi lesz a végkifejlet, ahogyan a konfliktus egyetlen másik szereplőjének sem. Oroszország cselekvőképességét a Nyugathoz hasonlóan Kína is túlértékelte.

Én nem vagyok ugyanakkor optimista: a kínai belpolitika dinamikája a Nyugattal való összeütközés irányába hat. A kínai állampárt a korábbiakhoz képest is egyre inkább az ideologikus autoriter hatalmak tulajdonságait mutatja, ami nem kedvez a racionalitásnak.

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy lemondtak volna a Nyugat „összeomlásáról”, és szerintem az alkalmas pillanatot várják, illetve keresik, hogy jó helyen eltalálva a Nyugatot ezt a folyamatot felgyorsítsák. Amerikai katonai értékelések szerint jelenleg egy Tajvannal szembeni villámháborúban nem kizárt, hogy Kína képes lenne még azelőtt elfoglalni a szigetet, hogy amerikai katonai konfrontációba bonyolódna. Kína Tajvannal kapcsolatos terveit annak eldöntése befolyásolja, hogy vajon egy ilyen fait accompli-t (vagyis megmásíthatatlan tényt) hogyan fogadna az USA és a Nyugat általában.

A kínai kül- és gazdaságpolitika egyik fő csapásiránya éppen az, hogy a gazdasági függővé tevéssel megossza az európai országokat annak érdekében, hogy egy esetleges konfliktus esetén ne álljanak be az USA mögé, aki szövetségesi támogatás nélkül a várakozásaik szerint nem menne bele egy nyílt konfrontációba Kínával. Azt gondolom, hogy az Ukrajnával szembeni orosz invázió ennek a próbája is lehetett, hogy lássák, meddig lehet elmenni gyors fait accompli-k kialakításával, anélkül, hogy az a Nyugattal szembeni katonai konfrontációhoz vezetne.

A Stratfor geopolitikai intézet szerint 2023-ban a nyugati vezetésű globális rend fokozatos hanyatlása a globális intézmények további leépülésével és az országok közötti diplomáciai feszültségek növekedésével megnehezíti az olyan globális válságok kezelésére irányuló többoldalú erőfeszítéseket, mint az éghajlatváltozás. Az olyan globális hatalmak, mint az Egyesült Államok, az Európai Unió, Oroszország és Kína egyre inkább arra fognak törekedni, hogy megvédjék magukat riválisaik gazdasági, biztonsági és politikai behatolásával szemben, ez pedig mindannyiukat a korábban elfogadott normák megkerülésére és az olyan multilaterális intézmények jelentőségének csökkentésére készteti, mint amilyen például Kereskedelmi Világszervezet. Egyetért ezzel az előrejelzéssel?

Részben egyetértek, úgy gondolom, épp mikorra „beérnek” az igazán globális kihívások, addigra inog meg az eddigi rendszer. Amivel véleményem szerint csínján kellene bánni, az a lineáris szemlélet. Tekintettel arra a komplex rendszerre, amivé a világ vált, az idézett folyamatok nem biztos, hogy „fokozatosak” tudnak maradni. A „fokozatosan hanyatló” Nyugat nem biztos, hogy egy idő után nem fog észbe kapni, és mindent megtenni a hanyatlás elkerülése érdekében: ezzel aztán vagy megállítja a hanyatlást, vagy egy éles konfrontációval még inkább felgyorsítja azt.

A „hanyatlást” kész tényként kezelő kihívók pedig nem biztos, hogy ki tudják várni a sorukat: ezzel aztán vagy elsietik a folyamatot és felkészületlenül vereséget szenvednek, vagy együtt hullanak a halálba a rendszerrel, amely végső soron őket is a hátán hordozta.

A rendszer ráadásul nem tud „fokozatosan” hanyatlani: a kihívások kritikus szintű nyomására könnyen elpattanhat egy látszólag jelentéktelennek tűnő mechanizmus vagy kapcsolat, ami az egész rendszer hirtelen összeomlását okozhatja. Vagy éppen ennek közvetlen – és előre felismert – veszélye a rendszer túlélési mechanizmusait fogja beindítani. Szóval az előrejelzés irányával egyetértek, a dinamikájával nem feltétlenül.

A globális természetű kockázatok közé sorolnám még alapvető fontosságú gazdasági és pénzügyi kérdések, folyamatok globális szintű szabályozatlanságának hiányát.

A tömegpusztító fegyverek elszaporodásának kérdése egy, a szélesebb közönség által kevésbé érzékelt, ám a színfalak mögött roppant vészjóslóra duzzadt probléma.

A világ a nukleáris technológiák úgynevezett harmadik korszakába lépett, ami azt jelenti, hogy a nukleáris növekedés immár kéz a kézben jár olyan egyéb technológiák bevezetésével – például a mesterséges intelligencia, automatizáció, űrbe telepített technológiák –, melyek az eddigieknél nagyságrendileg kiszámíthatatlanabbá és aszimetrikusabbá teszi e fegyverek és elhárításuk használatát.

És ehhez adódik még az úgynevezett stratégiai nem-nukleáris fegyverekkel, például az eddig nem igazán szabályozott hiperszonikus fegyverekkel való szimbiózisuk is.

Az ellenfél kijátszásának ilyen módon megnövekedett esélyei például a kölcsönös elrettentés elvének erodálódásához vezet, ami – illetve az ettől való félelem – viszont a nukleáris eszkaláció esélyét növeli. A jelenlegi szabályok pedig alkalmatlanok a helyzet kezelésére.

Ráadásul most eleve növekszik a bizalmatlanság a nagyhatalmi – és „kishatalmi” nacionalista – versengés erősödésével, illetve a multilaterális intézményrendszer gyengülésével.

A nukleáris eszkaláció akár tévedésből, a másik szándékának félrebecsléséből is elindulhat.

Ilyen majdnem tragédiát eredményező helyzet több is volt a hidegháború során, azonban az a felállás – hangozzon ez bármilyen furcsán – a jelenleginél sokkal áttekinthetőbb és egyszerűbb volt.

Ha már a nukleáris fenyegetettség szóba került, érdemes szót ejteni Iránról is. Az amerikai-iráni nukleáris tárgyalások valószínűleg összeomlanak Irán gyorsuló nukleáris fejlődése és az Oroszországnak történő fegyverszállítások közepette – ami egy új válságot válthat ki. Ez néhány elemző szerint arra késztetheti az Egyesült Államokat, hogy növelje jelenlétét a Közel-Keleten, miközben Izraelt arra ösztönözheti, hogy fokozza az Irán elleni titkos háborúját. Lehetségesnek tartja, hogy a jövőben Irán is olyan negatív meglepetéssel szolgáljon, mint 2022-ben Oroszország?

Igen, teljes mértékben. Irán annál is inkább sötét lóvá – kiszámíthatatlan tényezővé – kezd most válni, mert az utóbbi hónapok társadalmi elégedetlensége nyomán belső ellentétek keletkeztek immár nem csupán az elit radikálisabb és a mérsékeltebb irányzatai között, hanem a radikális irányzaton belül is.

Nem tudható, ez miképpen befolyásolja a fegyveres és titkosszolgálati elit stratégiáját.

Ehhez vegyük még hozzá a kurd-kérdést – a szóban forgó társadalmi elégedetlenségi hullám kirobbantásában ugyanis meghatározó része van a kurdoknak, egyes szakértői értékelések szerint minden másképp alakult volna, ha a tüntetéseket kiváltó gyilkosság áldozata nem kurd. Ez tovább bonyolítja a helyzetet, hiszen a megmozdulások sikere egyben a kurd kérdés erőteljesebb előtérbe kerülését is jelentheti a térségben.

Egyelőre annyit láthatunk, hogy az eleinte szervezetlen megmozdulások mögött mintha megindult volna valamiféle koordináció. Nagyon is elképzelhető, hogy a társadalmi megmozdulások jelentette legitimációs kihívást a rezsim – az ilyenkor szokásos forgatókönyvek szerint – külpolitikai-katonai aktivitással akarja majd leszerelni.

Tekintsünk egy kicsit délre! A szubszaharai Afrika országai az egyre növekvő adósságterhek mellett élelmezési bizonytalansággal, humanitárius vészhelyzetekkel, támogatáscsökkentésekkel és munkaerő-válságokkal fognak szembesülni, ami bizonyos előrejelzések szerint politikai változékonyságot fog kiváltani. Az Afrikában zajló folyamatok milyen hatással lehetnek Európára?

A helyzet alakulása Afrikában nagyon komoly közvetlen és közvetett hatással bír Európára. A közvetlen hatás kategóriájába például a migráció kérdése tartozik. Az afrikai demográfiai helyzet alakulásából elkerülhetetlenül következik százmilliós tömegek munkaerőpiacra való juttatásának kihívása, amire egyelőre nem áll készen a kontinens.

Ez minden bizonnyal a migrációs nyomás növekedését fogja eredményezni, amire bizonyos szintig Európának – az afrikaival éppen ellentétes demográfiai trendjei miatt – szüksége is van. Azonban nyilvánvaló, hogy ez önmagában nem képes Afrikai gondjait megoldani, miközben Európában konfliktusokat fog generálni.

A közvetett problémák közé például Kína fokozott afrikai szerepvállalása tartozik. Kína kihasználta a hatalmi vákuumot Afrikában és befektetésekkel, illetve erőteljes diplomáciai, sőt katonai jelenléttel rendelkezik a kontinens számos térségében. Kína ezzel részben növekvő nyersanyagigényét elégíti ki, másfelől erősíteni kívánja nemzetközi politikai legitimációját az afrikai országok támogatásának megnyerésén keresztül. Mondani sem kell: mindezen fejlemények nem a Nyugat irányába billentik a geopolitika egyensúlyt.

Ismét csak oda lyukadtunk ki, hogy van több olyan szereplője a nemzetközi térnek, akik valamilyen formában, de a jelenlegi rend megbontásában érdekeltek. Ezek a szereplők milyen alternatívát kínálnak a jelenlegi rend helyére?

Semmilyet. Két világháborúra volt szüksége a világnak ahhoz, hogy a jelenlegi rendszer gyökeret verhessen. A jelenlegi rendszert támadók semmi újat nem tudnak felmutatni azokhoz a modellekhez képest, amelyek ezt a két világháborút eredményezték. A spanyolviaszt fedezik csak fel újra és újra. Nyomorult, távolról sem jó világban élünk, de aki pusztán azért akarja ezt felrobbantani, mert nem ő irányíthat, az valójában még rosszabbat akar.

A többpólusú nemzetköziség történelmi tapasztalataink és elméleti tudásunk szerint a leginkább háborúra hajlamos struktúrája az államközi kapcsolatoknak. Oroszország épp a szemünk előtt vizsgázik „rendszeralkotó” képességéből, de Kína is fényévekre van attól, hogy egyáltalán a gazdasági, katonai, szövetségesi képességei meglegyenek egy globális rendszer megalkotásához, nem beszélve most arról, hogy egyáltalán van-e ötlete hozzá.

Ne legyünk naivak: nyilvánvalóan a legerősebb jár a legjobban most is, viszont legalább annak a beismeréséből született meg a jelenlegi rendszer, hogy a legerősebb számára is az az ideális, ha nálánál gyengébbek is jól tudnak járni, hiszen akkor ők maguk is érdekeltek lesznek a rendszer fenntartásában, ahelyett, hogy világháborúznának, amit aztán úgyis elveszítenek.

Ma már viszont ott tartunk, hogy egy ilyen világháborúzást mindenki elveszíthet, így aztán addig nem volna tanácsos e rendszer kereteit feszegetni, amíg fogalmunk sincsen, milyen jobbal tudnánk leváltani. Bizonyos irányzatok ráadásul valamiféle erkölcsi felsőbbrendűség nevében ítélkeznek e rendszer felett, és egy állítólagos egyetemes erkölcsi törvényre alapuló politikai rend létrehozásának szükségességéről beszélnek.

Az „egyetemesség” hangoztatása egy politikai hatalom morális legitimációja kapcsán riadót kell, hogy fújjon: az egyetemességre hivatkozás csupán azt jelenti, hogy az azt hangoztatók a saját partikuláris érdekeiket abszolút értékkel ruházzák fel, vagyis megkérdőjelezhetetlen, felelősségre vonhatatlan hatalomra törekszenek. E tekintetben sincsen új a nap alatt, számos ilyen politikai konstrukciót termelt már ki a történelem, az ezzel járó hullahalmokkal együtt.

És még valami: abszolút megvan annak a kockázata, hogy a ránehezedő nyomás és végzetes kihívások hatására a jelenlegi rendszer fog átalakulni egy ilyen, az előbb említett formációba, éppen a túlélése reményében: szakirodalmi tény, hogy egy önmegsemmisüléssel fenyegető katasztrófa árnyékában előszeretettel nyúlnak az egyetemesség utópiájához politikai erők – amelyre ilyenkor a tömegek is eleve fogékonyabbakká válnak – hiszen pánik-üzemmódban kell meghaladniuk a rendszert feszítő ellentéteket, és egy ilyen helyzetben erősen lecsökken a készség a partikuláris, egyéni érdekek figyelembevételére.

Szóval lehet, hogy végső soron épp e rendszert ostromlók fogják a legrosszabbat kihozni e rendszerből.

Nem lehet az a magyarázat mindezekre a jelenségre, hogy a társadalomnak időnként tanulnia kell? Napjainkban az idősebb generáció valójában nem volt elszenvedője a második világháborúnak, ehelyett egy viszonylag békés hidegháborús időszakban szocializálódott, ami bizonyos tekintetben még biztonságosabb, kiszámíthatóbb is volt, mint a mostani. Nincs ebben valamiféle ciklikusság, ami magyarázatot adhat arra, hogy most sokan „kísérletezősebbek”?

Igen, ebben mindenképpen van valami. Nagyjából mostanára tűnik el teljesen az a generáció, amely már felnőttként vett részt a második világháborúban, illetve amely képes volt már felfogni a háború következményeit. Van ebben valamilyen ciklikusság is, de ez engem korántsem nyugtat meg. Egyrészt azért nem, mert ebből az is következik, hogy mi emberek, csak azért nem világháborúzunk gyakrabban, mert sokáig van utána „izomlázunk”, egyébként amint az elmúlik, és már nem emlékszünk rá milyen volt, azonnal újra viszketni kezd a tenyerünk.

Másfelől pedig azért, mert ez a ciklikusság elképesztő pusztítást és szenvedést eredményez. Ezen nem lehet csak úgy átlépni, mintha az élet rendje volna.

Ráadásul történt egy alapvető változás a legutóbbi világháború óta: olyan fegyverekre tett szert tömeges mennyiségben az emberiség, amellyel képes magát elpusztítani. Miközben az emberi civilizáció működése egyébként is olyan problémákat generált, például a klímaváltozást, amelyek elszabadulása szintén az emberi civilizáció vesztét okozhatja, és amelyek hátterén igencsak felelőtlen luxus még világháborúzni is.

Vagyis ez a „ciklikusság” nem egy végtelenbe tartó „örök újjászületés” hullámzása, hanem inkább a megsemmisülés irányába tartó spirál.