A Nyugat alkonya

2025. február 28-án megjelent egy cikkem e veretes lap hasábjain Trumantól Trumpig. A szabályokon alapuló amerikai világrend felbomlása címmel. Ebben a történelmi visszatekintést és összehasonlítást tartalmazó rövid tanulmányban hangot adtam annak a félelmemnek, hogy Trump második elnöki uralma alatt erőteljes lökést kaphat a Nyugat alkonya. Azt írtam, hogy a „fenyegetésekkel fűszerezett, kulturálatlan, erőszakos beszéd nemcsak a saját hazája demokratikus intézményei ellen lázadást szító elnök jelleméről és személyiségéről állít ki látleletet, hanem világosan felsejlik mögötte a nyers, imperialista ihletésű hatalmi politikához való visszatérés vágya. Trump azzal akarja naggyá tenni Amerikát, hogy más államokat és nemzeteket uralma alá hajt, akár nyílt területfoglalás, akár folyamatosan növekvő és egy ponton túl teljesíthetetlen követelések révén.”

Amikor ezt írtam, volt bennem némi félelem, hogy sötéten látok, és esetleg eltúlzom a veszélyt. Azóta kiderült, hogy épp ellenkezőleg: Trump politikája nyomán élesen kirajzolódik a nyers és kendőzetlen amerikai imperializmus. Az új év első napjaiban mindenféle jog sárba tiprásával az amerikai fegyveres erők elrabolták Nicolás Maduro venezuelai elnököt. A meghirdetett cél a rendszerváltás kikényszerítése volt. Ez azóta szépen lekerült a napirendről, és a régi rendszer érintetlenül hagyása nyomán kiderült, hogy a valódi cél a hatalmas venezuelai olajvagyon fölötti ellenőrzés megszerzése volt. A technikai értelemben hibátlan katonai művelet sikere megrészegítette a kirívóan műveletlen és az erőszakot folyamatosan dicsőítő amerikai elnököt. 2026. február legutolsó napján Izraellel karöltve megindította háborúját Irán ellen, ami szó szerint azzal járt, hogy lángba borította az egész térséget.

A nemzetközi jog halála

Pedig Trump második választási kampányában nem erről volt szó. Éppen ellenkezőleg, a régi-új jelölt azt ígérte, hogy abbahagyja azt a politikát, ami végtelen, örökké tartó amerikai háborúk (forever wars) sorozatához vezetett ebben az évszázadban. Trump teljes kudarcként értékelte a húsz évig tartó és több ezer milliárd dollárt felemésztő afganisztáni háborút, illetve a hamis céllal meghirdetett és újfajta nemzetépítést előirányzó iraki beavatkozást. Az Irán elleni háború saját korábbi ígéreteinek látványos megtagadását és az amerikai választóknak tett ígéretek nyílt megszegését jelenti.

Ez mind igaz; hangsúlyozzák is vég nélkül az újabb közel-keleti háború amerikai ellenzői. Hozzáteszik, hogy Trump a hadműveletek megkezdéséhez ezúttal sem kérte ki az amerikai kongresszus jóváhagyását, holott ezt az alkotmány előírja. Jellemző azonban, hogy amerikai körökből szinte egyetlen vékonyka hang sem említi a messze legsúlyosabb problémát, jelesül azt, hogy Trump ismét megszegte a nemzetközi jog összes alapvető előírását.

A háború kitörése óta mindössze egyetlen komoly írás jelent meg arról, hogy a nemzetközi jog szempontjából itt végzetes sorsforduló történik, ez is csak egy angol napilap, a Financial Times hasábjain. Margaret MacMillan kanadai történész kétségbeesetten próbálta felhívni figyelmünket arra, hogy „még szükségünk van nemzetközi jogra”. (Ezt a címet adta tanulmányának, FT, március 14–15.) MacMillan idézi a Fehér Ház befolyásos tanácsadóját, Stephen Millert, aki kendőzetlen büszkeséggel vágta oda januárban a New York Timesnak adott nyilatkozatában, hogy „olyan világban élünk, amit a hatalom és az erő irányít”. Az elnök pedig kijelentette, hogy tevékenységének csakis saját „moralitása” szab korlátot. Vagyis nem az amerikai jogállam intézményei, de nem is a nemzetközi jog. Úgy, mint egy király esetében. Miután egy sorozatosan hazudó és számos megalapozott büntetőeljárástól kizárólag második elnökké választása miatt megmenekült személyről van szó, aki nem ismer erkölcsi korlátokat, a világ nem tud megmenekülni attól a kiszámíthatatlan dühtől és tomboló rombolástól, amivel a torz jellemű, megbízhatatlan amerikai elnök akár az egész világot lángba boríthatja.

1787 szeptemberében az alkotmány vitája során egy hölgy megkérdezte Benjamin Franklint, hogy „mit akarunk, királyságot vagy köztársaságot?”. Franklin így válaszolt: „köztársaságot, ha képesek vagytok megtartani”. Most úgy néz ki, hogy erre egyre kisebb az esély.

Világos célok nélkül

Ezt bizonyítja, hogy az amerikai kormányzat ma már azzal sem törődik, hogy világos, egyértelmű és elfogadható célokat fogalmazzon meg az Irán ellen megindított háború igazolására. Az afganisztáni beavatkozásra annak idején elég okot adott a 2001. szeptember 11-i példátlan terrortámadás. Az iraki háború előtt Colin Powell külügyminiszter nemcsak a kongresszusnak, hanem még az ENSZ Biztonsági Tanácsának is szívósan magyarázta, hogy Szaddám Huszein rendszere tömegpusztító fegyverek birtokosa, tehát az egész világ biztonsága megköveteli az iraki fegyveres beavatkozást. Ma már az amerikai kormány lenézi és teljes mértékben figyelmen kívül hagyja nemcsak saját alkotmányos intézményeit, hanem a nemzetközi jogot, a felelős nemzetközi intézményeket és szövetségesei véleményét is.

A felhozott okok között első helyen szokott szerepelni, hogy Irán azonnali fenyegetést jelentett Amerika biztonságára nézve. Ezt a nézetet világosan megcáfolta egyrészt a terrorelhárítási ügynökség azóta lemondott vezetője, másrészt az, ahogy az öt legfontosabb kém-, illetve erőszakszervezet vezetője a szenátusi bizottság előtti március 18-i meghallgatáson fülsiketítő hallgatásba burkolózott, nehogy véletlenül aláássák szeretett elnöküket. Második helyen említeni szokták az iráni atombomba veszélyét, amit maga Trump cáfolt meg előzetesen, amikor tavaly júniusban büszkén kijelentette, hogy a dúsítók elleni támadással az iráni atomprogramot megsemmisítették („obliterated”). Sokszor felmerült a ballisztikus rakéták iráni birtoklása mint háborús ok, ami azért nem hiteles, mert a világ több mint ötven országa birtokol ilyeneket, ráadásul sokkal korszerűbbeket, mint Irán. Végül maradt és visszatérően megemlítik a rendszerváltást mint elsőrangú háborús célt. Ez az érv azonban nemcsak azért áll gyenge lábon, mert kívülről ilyesmit elérni sohasem lehet – Netanjáhu izraeli kormányfő ezt többször elismerte, rendre felszólítva az iráni népet, hogy maga végezze el ezt a fontos munkát –, hanem azért, mert ha egy, a külvilágra veszélyes és saját népét elnyomó hatalom megdöntése elegendő indok, akkor miért nem indít háborút az USA Észak-Korea ellen? Észak-Koreának már régóta van atomfegyvere, továbbá az iráninál korszerűbb rakétái, amelyek állítólag elérhetik Amerika partjait is. Vajon Kim Dzsongun embertelen rendszere kevésbé durva, mint az iráni?

Kendőzetlen, nyers imperializmus

Mielőtt bárki tollat ragadna az iráni elnyomó rendszer megdöntését célzó amerikai–izraeli katonai beavatkozás védelmében, leszögezem, hogy nem hullatok krokodilkönnyeket sem a meggyilkolt iráni vezetők sírján, sem a saját népét szakmányban gyilkoló rezsim meggyengülése miatt. Csupán azt vallom, hogy a nemzetközi jog önérték, és a nemzetközi kapcsolatokban a legfőbb mérce és követelmény, amit sem nagy-, sem kishatalmak vezetői nem hagyhatnak figyelmen kívül. Ha ugyanis az erősebb joga, az ököljog, a dzsungel törvénye kerül fölénybe a nemzetközi jog előírásaival szemben, akkor vége van a szabályokon alapuló, talán némiképp élhető világnak, mert a továbbiakban bárki, akinek nagyobb a botja, leteríthet bárkit, aki gyengébb. Ez visszatérést jelentene a tizenkilencedik század végének ordas világához, amely nemcsak az erkölcsileg felháborító és már akkor is szégyenletes gyarmati rendszer visszaépítésével, hanem újabb világháborúval fenyeget.

Az imperializmus amerikai változatát nem igazolja, hogy az USA hadereje a legnagyobb a világon. A huszadik században Amerika éppen akkor volt nagyszerű példamutató, amikor képes volt ellenállni saját belső imperialista hajlamainak, egyszersmind igyekezett megakadályozni a régi európai hatalmak ragaszkodását birtokaikhoz, vagy a szovjet és kínai kommunista rendszerek hasonló törekvéseit. Roosevelt értette, hogy a japán és német világhódító kísérleteknek mindenképpen gátat kell vetni. Truman tudta, hogy Sztálint meg kell állítani Koreában. Eisenhower biztosította, hogy az angol–francia–izraeli terjeszkedés nem érvényesülhetett a szuezi válság nyomán. Kennedy megakadályozta Hruscsov baklövését, a szovjet atomrakéták kubai telepítését. Clinton nem tűrte, hogy Milošević kiirtsa a koszovói albánokat. Volt sok tévedés és bűn – a puccs támogatása a törvényes iráni kormányfő, Moszadek ellen 1953-ban, Arbenz elnök megdöntése Guatemalában 1954-ben, puccs Allende chilei elnök ellen 1973-ban, vagy talán a vietnámi háború –, de az amerikai vezetők legtöbbször megértették, hogy az egyoldalú nagyhatalmi beavatkozásoknak is korlátot szab és korlátot is kell szabjon a nemzetközi jog. A huszadik század tehát az imperializmus alkonya volt.

A Nyugat alkonya?

Most azonban az amerikai imperializmus másodvirágzása figyelhető meg. Ennek legnagyobb kára az, hogy széttöri a nyugati civilizáció és szövetség egységét, amivel egyengeti az utat a nem nyugati típusú hódító hatalmak (Oroszország és Kína) terjeszkedése, illetve ezek imperialista politikájának világméretű igazolása előtt. Ha Amerika joggal avatkozik be Venezuelában, Iránban, esetleg „megszerzi” Kubát, vagy netán Grönlandot, akkor nincs jogi vagy erkölcsi alapja senkinek elutasítani az orosz elnök törekvését Ukrajna megsemmisítésére vagy a kínai elnök célját Tajvan bekebelezésére.

Miközben a világ csaknem minden országa igen jelentős gazdasági kárt kénytelen elszenvedni Trump felelőtlen iráni kalandorpolitikája miatt, fontos felismerni, hogy a háború legfőbb nyertese Oroszország. Putyin állama eddig naponta 150 millió dollár hasznot húzott az olajár emelkedéséből. Számítások szerint ez a többletjövedelem az ukrajnai háború költségeinek harmadát fedezi. Nem véletlen az sem, hogy Trump – legalábbis időlegesen – enyhített az Oroszország elleni amerikai szankciókon. Amerika háborúja Irán ellen tehát óriási ajándék Putyin számára, miközben Trump eddig még sohasem volt képes kimondani, hogy az Ukrajna elleni háborúért Oroszország felelős. Az amerikai fegyverszállításokért pedig rendre Európa fizet. Vajon mit tükröz ez az egyoldalú, Oroszországnak kedvező magatartás?

Trump történelmi bűne a NATO és a tágabb nyugati szövetség egységének aláásása is. Az amerikai elnök már az USA kilépését mérlegeli a NATO-ból, csupán azért, mert annak európai vezetői kivétel nélkül és egyértelműen elutasították országuk részvételét az Irán ellen indított igazolhatatlan háborúban. Az pedig Trump tömény butaságát tükrözi, hogy szövetségeseit arra szólította fel, segítsenek a Hormuzi-szoros felnyitásában, egyrészt nem értve, hogy annak lezárását saját értelmetlen háborús kezdeményezése váltotta ki, másrészt nem gondolva arra, hogy a NATO észak-atlanti védelmi szövetség, nem pedig a Közel-Kelet csendőre. Trump azt mondta, nem számolhatott azzal, hogy Irán lezárja a Hormuzi-szorost, miközben minden amerikai intézmény vezetője világosan és előre értésére adta, ez lesz a katonai beavatkozás elkerülhetetlen következménye. Úgy tűnik, hogy Trump ebben az ügyben még saját magát is sikeresen becsapta. A NATO végzetes belső megroppanását világosan tükrözi az a tény is, hogy a dán hadsereg előkészítette a grönlandi repülőterek kifutópályáinak felszántását arra az esetre, ha az USA erőszakkal igyekezne elfoglalni a Dániához tartozó óriási szigetet. Elképzelhető, hogy milyen kevés bizalom maradt meg például a világot fenyegető valódi veszélyek, terrorista támadások elhárítása végett folytatott NATO-felderítés vagy közös katonai kémelhárító tevékenység folytatásához a nyugati szövetség keretein belül.

Csak remélhető, hogy Trump belebukik Amerika harmadik fölösleges és minden tekintetben káros, maga választotta közel-keleti háborújába, amit nemcsak európai, hanem kanadai, japán és ausztráliai szövetségesei, sőt a Perzsa-öböl menti arab országok sem támogatnak. Hiába a sok katonai támaszpont a nagy Törökországtól az apró Dzsibutiig, Szaúd-Arábia, Kuvait, Bahrein, Katar, Omán és az Emirátusok le fogják vonni azt a következtetést, hogy az USA jelenléte térségükben nem a biztonságot erősítő, hanem azt gyengítő tényező. Látni kell, hogy a nyugati civilizáció jövője és az egész világ békéje, biztonsága forog kockán. Az USA és Izrael ámokfutását minél előbb meg kell állítani, a háborút be kell fejezni. A nemzetközi vitákat kizárólag diplomáciai eszközökkel, az iráni belső rendszerváltást pedig az iráni nép akaratával és hozzájárulásával lehet csak és szabad megvalósítani.

*

Történelmi távlatban 2026 arról lesz majd híres, hogy volt két értelmetlen, iszonyatos emberi és anyagi áldozatokat követelő imperialista háború – Oroszországé Ukrajnában, Amerikáé (és Izraelé) Iránban. Vannak számosan, akik az elsőt elítélik, a másodikat viszont ünneplik. Kevesebben vannak, akik mindkettőt elutasítják, mert felismerik a hasonlóságot. De még kevesebben azok, akik mindkét háborút támogatják. A nemzeti szégyen kormánya elvhű barátja mind az orosz, mind pedig az amerikai elnöknek. Az orosz agresszió áldozatát, Ukrajnát Magyarország ellenségének tartja. Az Irán elleni amerikai háborúról mélyen hallgat, noha a kormányszóvivő már jelezte, hogy magyar katonák Trump kérésére akár részt is vehetnek benne. A hazai békemenetek résztvevőinek üzenem, hogy ismerjék föl végre: bálványuk, a Fidesz vezeti Európában az egyetlen igazi háborúpárti kormányt, ami a világot szaggató, a nemzetközi jogot sárba tipró avítt imperializmust mindig büszkén támogatja.