1514–1541; 1914­–1941

1902 júniusában Auguste Rodin látogatást tett Bécsben. Egy ízben vendége volt Berta Zuckerkandl hírneves szalonjának, ahol olyan művészek fordultak meg, mint Gustav Mahler, Gustav Klimt, Arthur Schnitzler. Berta Zuckerkandl elismert műkritikus, író és újságíró volt, akivel nemcsak az osztrák, hanem a francia kulturális elit is kiváló kapcsolatokat ápolt. Rodint megigézte a bécsi hangulat: a szalonban ott volt a kávé és pompás sütemények sorakoztak, a kinyitott kétszárnyas ajtó mögül kihallatszott Schubert zongoraversenye. A francia szobrász odafordult Klimthez, és így szólt: „Soha ilyet nem éreztem, mint most itt Önöknél! Mennyire tragikusak és boldogultak az Ön Beethoven-freskói! Az Ön templomszerű kiállítása felejthetetlen, most itt ez a gyönyörű kert, ezek a nők és ez a zene! És Önöknél ez a gyerekes öröm! Mi ez tehát?” Zuckerkandl lefordította Rodin szavait Gustav Klimtnek. A festő meghajtotta szép fejét, és csak ennyit mondott: „Österreich!”

„Ha megfelelő formát keresek annak a kornak a jellemzésére, amelyben felnőttem az első világháború előtt, akkor leginkább találó, ha azt mondom: a biztonság kora volt ez. Csaknem ezeréves monarchiánk szilárdan megalapozottnak tűnt, és az állam volt ennek az állandóságnak a legfőbb biztosítéka. A polgárok jogai, amiket az állam garantált és a nép által szabadon választott parlament őrzött, ugyanúgy rögzítve voltak, mint a kötelezettségek. Pénzünk, az osztrák korona fénylő aranyrudakon nyugodott, ami biztosította értéke változatlanságát. Mindenki tudta, mit birtokol és mennyi jár neki, mi van megengedve és mi van tiltva. Mindennek megvolt a maga normája, meghatározott mértéke és súlya. Akinek volt tulajdona, pontosan kiszámolhatta, hogy mennyi kamatot várhat évente, a hivatalnok és a katonatiszt bízhatott az évben, amikor előléptették és nyugdíjba mehetett. Minden családnak volt pontos költségvetése, és tudta, mennyit költhet lakásra és ételre, nyári utazásra és szórakozásra, félretéve valamennyit előre nem látható kiadásokra főleg betegség miatt. Akinek háza volt, otthonnak tekintette azt gyerekei és unokái számára is. A háztartás és az üzlet nemzedékről nemzedékre öröklődött; amikor világra jött egy csecsemő, betették a betétkönyvbe az első összeget, tartalékot képezve a jövőre. Minden szilárdan a helyén volt és megingathatatlannak tűnt, legfelül az ősz császár, aki, ha meghalna is, úgy tudta vagy úgy vélte mindenki, hogy jön majd egy másik, és nem változik semmi ebben a kiszámítható rendben. Senki nem gondolt háborúra, forradalomra vagy hatalomátvételre. Minden radikalizmus, minden erőszak lehetetlennek tűnt az értelem korában.” (Stefan Zweig: Die Welt von Gestern. Die Welt der Sicherheit. Fischer, 2016).

Természetesen a fenti korrajz meglehetősen egyoldalú. Nem tagadható, hogy a Monarchiának voltak sötét árnyoldalai, és ezek jelentős része éppen a magyar oldalon volt megtalálható. A Monarchia osztrák felében 1907-től érvénybe lépett az általános, egyenlő és szabad választójog a 24 éven felüli férfiak számára. A magyar arisztokrácia – elsősorban a nemzetiségektől való félelmében – a közös állam fennállása alatt ezt a lépést sohasem volt képes megtenni. Makacs és önző maradiságával – amire ez csak egyetlen példa – sikerült elidegeníteni és elfordítani a nemzetiségeket Magyarországtól. Nem a soknemzetiségű állam vált tarthatatlanná – hiszen ma is vannak ilyenek –, hanem az ország kilencven százalékának kirekesztése a politikai jogokból.

Az 1867-es kiegyezés – Deák mesterműve – nem volt akadálya a politikai jogok kiterjesztésének az alsóbb néposztályok felé. Éppen ellenkezőleg, a Monarchia a magyar állam fennállásának egyik legfőbb biztosítéka volt. A kiegyezési törvényjavaslat parlamenti vitájában Deák így fogalmazott:

„Azon aggódnak némelyek, hogy az osztrák birodalmat fölbomlás veszélye fenyegeti, és azért nem kívánják Magyarország sorsát hozzákötni…… Van-e, ki óhajtja Ausztria fölbomlását, nem tudom, de ha vannak ilyenek, azok bizonyosan nem a mi érdekünknek óhajtják. Félek, nagyon félek, hogy a fölbomlás által nem mi nyernénk, s a mi sorsunk jobbra nem változnék. Ha kiszámíthatatlan események ezen katastrophát egykor előidéznék, mi volna jobb ránk nézve: az-e, hogy ezen katastropha Magyarországot államilag rendezett állapotban találja? vagy az, hogy erejében megfogyva, a folytonos provisoriumok zavarának közepette kelljen szembe állnunk a végzetszerű eseményekkel? Az első esetben könnyebben és biztosabban szolgálhatnánk szilárd magvául egy új alakulásnak; a másik esetben csak rendezetlen anyagnak tekintenének bennünket, melyet szétbontva, más építkezésre használnának föl.”

A harmadik Balkán- háború

Látnoki szavak ezek. Deák pontosan tudta és már a kiegyezés előtt több ízben rámutatott arra, hogy Magyarország túl kicsi és nem elég erős ahhoz, hogy „teljesen független államként megálljon, részben a nemzetiségi kérdésben rejlő bomlasztó irányzatok miatt, másrészt az orosz és a német nagyhatalmi törekvések miatt” (Katus László: Deák Ferenc és a kiegyezés), amelyek egyébként akkor még csak csírájukban bontakoztak ki. Nemcsak utólag, hanem a bölcsek számára már ötven évvel az első világháború előtt is világos volt, hogy az osztrák–magyar kiegyezés a lehető legjobb megoldás.

Ahhoz, hogy a birodalom a sok nemzetiség ellenére megálljon, nemzetek államszövetségévé kellett volna átalakítani. Minimális programként szükség lett volna a csehekkel való osztrák kiegyezésre, ami megnyugtatta volna a legerősebb nyugat-közép-európai nemzetet. Amikor még bízott a Monarchia reformálhatóságában, Masaryk sem törekedett teljes függetlenségre, mert tudta, hogy egy önálló cseh állam az egyesülő német óriás mellett halálos veszélynek lenne kitéve. Masaryk ugyanolyan előrelátó volt, mint Deák.

A magyar államon belül – amely annak megőrzése végett szövetségi rend felé való fejlődést igényelt volna – a hazai uralkodó osztály éppen ellenkező irányba mozdult el. Divattá lett a magyarkodás, az öncélú erőszakoskodás, ami aztán durva magyarosító intézkedésekben öltött testet, ahelyett hogy a hatalom kiegyezett volna legalább a szerbekkel és a románokkal, akiknek határon túli testvérei egyébként erősen fűtötték az elszakadási törekvéseket. Ekkor azonban a román állam politikai elitje még nem gondolt semmiféle hódításra, közülük sokan egyenesen németbarát politikát és törekvéseket képviseltek, még az első világháború két első esztendejében is (vö. Lucian Boia: „Germanofilii”. Elita intelectuală românească în anii Primul Război Mondial). Noha igaz, hogy az Obrenović királyi pár 1903. júniusi durva meggyilkolása után hatalomra került Karadjordjević-dinasztia már kihívóan oroszbarát politikát folytatott, és Bosznia annektálása után a Monarchia ellenségének szerepében tetszelgett, a kicsi és elmaradott Szerb Királyság önmagában nem jelentett fenyegetést a Habsburg-birodalomra nézve.

Pontosabban akkor még nem, és Oroszország támogatása nélkül sohasem. Ezt a helyzetet nem látták át a Monarchia vezetői akkor, amikor a huszadik század második évtizedében gyors egymásutánban kirobbant két balkáni háború tanulságait gyalázatosan félreértették.

A két rövid háború között nagy a különbség. Az első megpecsételte a török birodalom sorsát és felszabadította a balkáni nemzeteket. A második viszont már arról szólt, hogy a győztes kisállamok közül ki nyeri a legtöbbet a török örökségből. A harc elsősorban Szerbia és Bulgária között folyt, és az utóbbi vereségével végződött. Nem véletlen, hogy Bulgária a központi hatalmak oldalán harcolta végig az első világháborút.

A két balkáni háború a Monarchia korábbi balkáni politikájának kudarcát jelentette. Németország és a Monarchia nem kívánták a török birodalom összeomlását. Berlinben és Bécsben még az 1853 és 1856 között lezajlott krími háború tanulságait dédelgették, ami azt jelentette, hogy korántsem akarták a törökök vesztét az egyre agresszívebb Oroszországgal szemben. Mivel az orosz cárok politikája a török tengerszorosok és Konstantinápoly meghódítását célozta, és elsősorban ennek részeként támogatták a balkáni népek szabadságharcát, világos volt, hogy az orosz birodalom járszalagjára fűzött balkáni kisállamok veszélyt jelenthetnek a Monarchia jövőjére nézve.

Ferenc Ferdinánd és felesége 1914. júniusi szarajevói meggyilkolásának következményeit a törökbarát és oroszellenes szellemben nevelkedett diplomácia és hadvezetés – élükön a császárral – rettenetesen félreértette. Úgy vélték, hogy a Monarchia folytathat egy rövid büntető hadjáratot Szerbia ellen, amit a trónörökös meggyilkolása miatti nemzetközi felháborodás az európai közvélemény szemében és évszázados hagyományok szellemében nyilvánvalóan jogossá tesz. Azok, akik a kemény fellépést sürgették – Tisza István magyar miniszterelnök kivételével –, mindnyájan ebből indultak ki.

1914. július 7-én zajlott le a végzetes kimenetű minisztertanács Bécsben. A sorsdöntő kérdésben koronatanácsot kellett volna tartani, de a császár elutazott Ischlbe. Az ülésen jelen volt Berchtold külügyminiszter, Bilinsky pénzügyminiszter, Krobatin hadügyminiszter, Conrad tábornok vezérkari főnök, Kailer ellentengernagy, Stürgkh osztrák és Tisza magyar miniszterelnök. Ez utóbbinak ekkor még sikerült elérnie, hogy a szerbeknek küldendő ultimátum ne legyen olyan kemény, hogy elfogadhatatlan legyen.

Mint ismeretes, a Monarchia ultimátumára a szerb kormány kitérő választ adott. Óriási hiba volt, hogy a Monarchia vezetése a háborút választotta. Tisza még ekkor is ellenállt. Az újabb közös minisztertanács az ő javaslatára kimondta, hogy a Monarchia nem kíván szerb területeket tartósan elvenni. A hadüzenet után ellenezte Szerbia bekebelezését. Július utolsó napján pedig felvetette, hogy a Monarchia fogadja el a brit külügyminiszter közvetítését.

Tisza legnagyobb hibája és tragédiája az volt, hogy végül nem mondott le a kormányfői posztról, noha nem biztos, hogy ezzel változtathatott volna az események menetén. De azzal, hogy a helyén maradt – tetszik, nem tetszik –, felelőssé vált a vesztes háborúért és Magyarország végzetéért.

Az első világháborúért viselt felelősség

1914-ben Tisza tudta, hogy ha a Monarchia megtámadja Szerbiát, akkor a kis balkáni állam félelmetes támogatója, a hatalmas cári birodalom nagy valószínűséggel hadba lép a Monarchia ellen. Ugyan senki sem vehette ezt teljesen biztosra, de ennek a lépésnek az esélye az előzmények fényében minden felkészült diplomata és katona számára világos kellett hogy legyen.

1913-ban ünnepelte II. Miklós cár a Romanov-dinasztia trónra lépésének 300. évfordulóját. A fényes megemlékezések igyekeztek emelni a cári uralom elfogadottságát olyan körülmények között, amikor azt a huszadik században sok kudarc érte mind a kül-, mind a belpolitikában: 1905-ben elvesztette a háborút a mélyen lenézett Japán ellen, ennek nyomán kitört a forradalom; a Monarchia 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát, terjedt a belső terrorizmus, a reformer Sztolipin kormányfőt 1911-ben a kijevi operaházban meggyilkolták, elharapóztak az antiszemita pogromok, hamis váddal per indult Menahem Mendel Beilis ellen, ami igen hasonlított a franciaországi Dreyfus-perre; a hírhedt Raszputyin kétes befolyást gyakorolt a cárnéra, akit nem szerettek, mert vonakodott mutatkozni a széles nyilvánosság előtt, és német származású volt, stb.

De a legfontosabb tényező az, hogy Oroszország immár húsz éve, tehát 1894-től katonai szövetségben állt Franciaországgal. A két ország ezt az 1882-ben megkötött német–osztrák–olasz hármas szövetség ellen vélte szükségesnek. Mindkét együttműködés meglehetősen törékeny volt, mert egyrészt Olaszország megbízhatatlan szövetségesnek bizonyult a maga Ausztriával mind Tirolban, mind a Balkánon ütköző törekvései miatt, másrészt a francia–orosz szövetséget alááshatta az, hogy egy önmagára túl büszke demokrácia és egy túl büszke önkényuralom megállapodása volt. Tanulság, hogy a külpolitikai érdekek mindent felülírnak. A franciák minden áron vissza akarták szerezni az 1871-ben elvesztett Elzász-Lotaringiát.

Az orosz–francia szerződés azt irányozta elő, hogyha a hármas szövetség bármelyik tagja mozgósít, akkor mind az oroszok, mind a franciák azonnal mozgósítanak anélkül, hogy ehhez bármiféle további tárgyalás és egyezség szükséges lenne. A szerződés nyíltan kimondta, hogy a két haderő teljes mozgósítása történjék annak érdekében, hogy Németországot mind keleten, mind nyugaton harcra kényszerítsék. Ez azt jelenti, hogy már a XIX. század végén kiformálódott Bismarck rémálma, a kétfrontos háború, szinte azonnal II. Vilmos császár hatalomra jutása után, és messze az előtt, hogy Anglia 1904-ben és 1907-ben csatlakozott volna az orosz–francia szövetséghez.

1914. július végén a Monarchia hadat üzent Szerbiának. Megkezdődött az, amit az osztrák hadvezetés a harmadik Balkán-háborúként fogott fel. Erre a hadüzenetre az orosz cár azonnal az orosz haderő mozgósításával válaszolt, ami a korabeli diplomáciai szóhasználatban és az orosz–francia szerződés szellemében szintén és nyilvánvalóan hadüzenetet jelentett. A tények tehát azt mutatják, hogy míg a harmadik Balkán-háborút a Monarchia kezdte, addig az első világháborút nem Németország, hanem Oroszország.

Ez nagyon fontos pont. A versailles-i békeszerződésben a győztesek arra kényszerítették Németországot, hogy egyoldalúan vállalja a felelősséget a háborúért. Ezt a kényszer hatására aláírt és a német nép által sokáig teljesen elutasított felelősséget a történészek zöme száz évig tényként értékelte. Könyvtárnyi szakirodalom foglalkozott az „eredendő bűnnel”, és történészek egész sora tekintette magától értetődőnek, hogy az első világháború kirobbantásáért elsősorban Németország, aztán a Monarchia, Törökország és Bulgária voltak felelősek, de az antanthatalmak egyáltalán nem. Érvényesült nemcsak a győztesek békéje, hanem a győztesek igazsága is. Ezt a felfogást a második világháború – valóban egyértelműen – német bűnei sokáig eltakarták, és így utólag sem engedték megkérdőjelezni.

Amíg a történelemírásban az egyoldalú német felelősség volt az uralkodó nézet, addig igyekeztek azt egyedülálló német tényezőkre visszavezetni. Első helyen szerepelt Vilmos császár kedvenc játékszere, a hadiflotta kiépítése, ami kiváltotta Nagy-Britannia félelmét, és a brit birodalmat még szívélyesebb egyetértésbe (entente cordiale) sodorta a vele sok tekintetben rivális francia és orosz birodalmakkal. A német flottaépítés azonban nem azért volt hiba, mert nemzetközi jogilag vagy a sikamlós antant erkölcs szerint jogtalan lett volna. Ha az óriási gyarmatbirodalommal rendelkező briteknek, franciáknak és oroszoknak voltak hadihajói, akkor miért ne lehetett volna a németeknek? Ráadásul a német haditengerészet stratégiai szerepe elenyésző. Csak rá kell nézni a térképre, és látható, hogy a világtengerektől elzárt német kikötőkből felszíni vízi járműveket még komoly csatára sem lehet küldeni, nemhogy világuralmat építeni rájuk. Nincs erre jobb utólagos bizonyíték, mint az, hogy a német hadihajók – a búvárhajókat leszámítva – mindössze egyetlen csatában vettek részt, és a világháború eldöntésében semmi szerepet nem játszottak. (Aztán a másodikban sem, sőt még a kicsiny Norvégia elfoglalásában is csúfos kudarcot vallottak.) De mivel lényegében érintetlenek voltak, legénységük annál inkább részt tudott venni a háború utáni forradalomban. A flottaépítés ezért a német hadvezetés szempontjából az erőforrások értelmetlen elfecsérlését jelentette, a német uralkodó osztály számára pedig politikailag tiszta öngól volt. Ennek azonban a német háborús felelősséghez semmi köze nincs.

Nem igaz az sem, hogy a német uralkodó körök militarizmusa erősebb lett volna, mint az antanthatalmaké. Noha Vilmos császár ingatag személyisége és indokolatlan kardcsörtetése sok diplomáciai bonyodalmat okozott, a nagy gyarmatbirodalommal rendelkező Anglia, Franciaország és Oroszország egyes vezetői ugyanolyan harsány és erőszakos militarizmust képviseltek. Nem volt különbség a katonai vezetők meghatározó fellépésében és annak esetleges polgári korlátozásában a korabeli európai nagyhatalmak között. Nem volt eltérés abban a tekintetben sem, hogy melyik országban volt demokrácia, és melyikben nem. Viszont a polgári és katonai vezetők közötti lényeges nézetkülönbségek súlyos félreértéseket, sőt óriási károkat okoztak a diplomáciai kapcsolatokban, ami aztán nagymértékben hozzájárult annak a háborúnak a kitöréséhez, amit állítólag senki sem akart…

A legjobb könyv, ami árnyaltan elemzi az első világháborút kiváltó okokat, és arányosan osztja a felelősséget is, Christopher Clark műve: The Sleepwalkers. How Europe went to War in 1914 (Penguin Books, 2012). Clark rámutat arra, hogy noha a háborút úgymond senki sem akarta – ez közkeletű mentegetőzés volt mindkét oldalon –, a lényeg az, hogy senki nem akadályozta meg. Ez a tény megállapítja a felelősséget, ami megoszlik. Világos, hogy az antant és a központi hatalmak egyaránt felelősek az első világháború szörnyű pusztításaiért. Kimérhetetlen arányban, egyformán.

Ahogy Márai Sándor rámutatott: az európai civilizáció megölte önmagát. Eljött a „szélsőségek kora”, ahogy Hobsbawm brit történész elnevezte azt.

Magyar tragédia – magyar felelősség

A kibontakozó magyar tragédiának nagyon sok egymásra rakódó vonulata volt. Tisza nem tudta megakadályozni a kezdettől fogva értelmetlen háborút, majd lényegében végig ő irányította azt, ahelyett hogy lemondott volna. Nagyon lényeges, hogy az 1918 végén bekövetkező káosz olyan kormányokat lökött hatalomra, amelyek nem rendelkeztek semmiféle érdemleges haderő fölött, miközben a régi hadsereg menthetetlenül széthullott vagy szétzüllött. Fontos továbbá, hogy a német példához hasonlóan a korábbi uralkodó osztály elegánsan ellépett mind a háború, mind pedig a kormányzás súlyos felelőssége elől, egyúttal a gyenge polgári kormányt minden erővel támadta. Végzetesnek azonban két tényező tekinthető: egyrészt az, hogy az antant a háború után több mint egy évig nem akart a magyarok bármely képviselőjével érdemben tárgyalni, miközben a magukat győztesnek tekintő csehekkel, illetve a szerbekkel és a románokkal már 1919-ben minden fontos kérdést egyoldalúan lezártak, ami Magyarország területét érintette. Kevesen ismerik föl, hogy az idő mennyire számít. Hazánk feldarabolására a magyarok nélkül került sor. 1920-ban már semmi esély nem volt arra, hogy a szomszédokkal már megtárgyalt és lezárt kérdéseket magyar kérésre újra felnyissák.

Az egyéves késés erősen összefügg a másik tényezővel: Magyarországnak a tragikusan zavaros 1919-es évben nem volt olyan kormánya, amit az antant tárgyalófélnek elfogadott volna. Ez viszont a hazai politikai erőkön is múlott. Egyik oldalon ott volt a tanácskormány, aminek vezetői a világforradalomban reménykedtek, csakúgy mint ekkor még Lenin és Trockij. Másik oldalon megszerveződtek a legsötétebb arisztokrata körök, akik ahelyett, hogy a nemzeti egyetértésért léptek volna föl, az antant segítségét kérték és fogadták el az ugyancsak vérengző tanácskormány megbuktatása végett. Ahelyett, hogy együtt harcoltak volna szomszédjaink szégyenletesen túlzó területi követelései ellen, a nemesi kizárólagosság erői minden eszközzel megakadályozták a közös küzdelmet. Elnyertük a legsúlyosabb sorsot: a vesztes-vesztes országok közé kerültünk (a négyes osztályozás a két elv, a nemzeti önrendelkezés és a gazdasági-stratégiai szempont alapján készült, lásd: Önfia vágta sebét. A trianoni tragédia tanulságai. ÉS, 2020/26., jún. 26.).

De volt példa arra, hogy a békeszerződés aláírásának halogatása sem volt mindig végzetes, feltéve persze, ha a jobb feltételekért küzdő ország nemzeti egységben harcolt. A törökök 1923-ban írták alá a sèvres-i békeszerződést, amikor Musztafa Kemal csapatai helyreállították az ország területi egységét. Tisztában vagyok azzal, hogy a török és a magyar helyzetet nehéz összevetni, mert egy tengerektől elzárt és túl mohó szomszédokkal körkörösen bezárt ország sokkal nehezebben jutott volna fegyverekhez, de az egységen alapuló és végsőkig vitt belső erőfeszítés talán javíthatott volna a meghirdetett magasztos elveknek durván ellentmondó feltételeken. (Ilyen lehetett volna a Nagyvárad–Nagykároly–Szatmárnémeti határterület, a történelmi Partium nyugati része, amely folytonos volt Magyarországgal, és a románok új vasutat ezen terület mögött is könnyedén építhettek volna. Hasonlóképpen lehetett volna az Ipoly helyett a Garam a határfolyó; a mögöttes terület teljesen sík. Ugyanez történhetett volna Csallóköz esetében. Masaryk is felvetette, hogy a színmagyar területet visszaadja majd egy demokratikus Magyarországnak.)

Az ellenforradalom nyomán hatalomra jutott Horthy-rendszer elárulta az országot, mert nemzeti összefogás helyett a nemzeti széthúzást képviselte. Horthy felelőssége ezért óriási a történelmi magyar állam széthullásáért.

Ezt a felelősséget a nemzeti emlékezetben mai napig ügyesen eltakarja az a tény, hogy a két világháború közötti magyar kormányok hivatalos politikája a területi revízió volt. De mentegethető-e valamely történelmi bűn az utána következő és végső soron eredménytelen törekvéssel?

Ne legyen félreértés, nem kizárólag azért tekintem végzetesen károsnak a Horthy-rendszert, mert az első világháború után az arisztokrácia uralmának helyreállítását előnyben részesítette a külső fenyegetés elhárítása végett oly szükséges nemzeti összefogással szemben, és így belső polgárháborúval hozzájárult a történelmi Magyarország hatalmas területvesztéséhez, hanem azért is, mert a második világháború előtt és alatt olyan politikát folytatott, ami az ideiglenes területi visszanyereségeket végső soron értelmetlenné és eredménytelenné tette. Természetesen voltak más rettenetes bűnök is; elsősorban zsidó honfitársaink jelentős részének fokozatos kirekesztése, majd megsemmisítése. De nagyon fontos, hogy valamely rezsim történelmi teljesítményét a saját maga által felállított mércével is megmérjük. Ebből a szempontból a negyedszázados neobarokk uralom könnyűnek találtatik.

Őrültség második kiadásban

A Horthy Miklós körül csoportosuló uralkodó körök kezdetben látványos sikereket értek el az első világháború után kialakult határok módosításában. Az első bécsi döntéssel Dél-Felvidék megszállása a müncheni konferencia után (1938. november 2.), Kárpátalja visszafoglalása Csehország német lerohanása után (1939. március 15.), a második bécsi döntéssel a nagy falat, Észak-Erdély visszaszerzése Besszarábia szovjet elrablásával összhangban (1940. augusztus 30.), végül Bácska, Drávaköz és Muravidék elfoglalása Jugoszlávia szétesése után (1941. április 11.). Mindez kivételes jó szerencse áldásának tűnt. Pedig mint az előbbi felsorolásból kitűnik, nemzetközi összefüggésbe helyezve a területszerzés mindig lényegében hullarablás volt, ahogy Teleki Pál miniszterelnök a legutolsó alkalommal és saját maga számára is túl későn, de végre felismerte. Ez világosan megalapozta azt, hogy hazánk szomszédjai a változásokat sohasem tekintették véglegesnek, és csak a kedvező alkalomra vártak, hogy azokat felülvizsgálhassák.

Magyar szempontból ez azt jelentette, hogy a négy jelzett határmódosítást kizárólag német győzelem esetén lehetett tartóssá tenni. Mivel mindegyik területnyereség ajándék volt a végzettől, abban magyar honvédek csillogó kardjai és puskái nem játszottak semmiféle szerepet, a történelmi bűn abban foglalható össze, hogy a Horthy-rezsim hazánk jövőjét egyoldalúan kiszolgáltatta egy korábban sohasem látott mértékben undorító embertelen rendszer, a német nemzetiszocializmus túlélési esélyeinek.

Márpedig tudható volt – hiszen Bethlen István és Teleki Pál biztosan tudták és időben megmondták a kevésbé művelt és előrelátó kormányzónak –, hogy Németország ebben a háborúban, amibe előbb-utóbb az USA is belép majd, nem győzhet. Megismétlődött tehát a negyedszázaddal korábbi óriási hiba, mert hazánk előre és egyértelműen elkötelezte magát az újabb világháború legfőbb vesztesének oldalán.

Azonban még ekkor is, a szakadékba zuhanás előtt a magyar uralkodó osztály kapott – tálcán kínálva – egy utolsó, nem remélt esélyt. Amikor 1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, lehetőségünk lett volna kimaradni az újabb világháborúból és megőrizni hazánkat egy jobb jövő számára. Hitler ugyanis se nem kívánta, se nem kérte Magyarország részvételét a szovjet elleni háborúban. Kizárólag a magyar uralkodó osztály, ezen belül is elsősorban a katonai vezetők, illetve az erősen befolyásolható kormányzó rettenetes bűne, hogy az országot önként és dalolva belesodorta a második világháborúba.

A legjobb könyv, ami ebben a témában megjelent, Ungváry Krisztián műve: Beugrás. Magyarország hadba lépése a Szovjetunió ellen (Open Books, 2024). A kitűnő szerző korabeli források alapos elemzésével cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy Magyarországnak komoly esélye lett volna kimaradni az újabb világháborúból. A náci vezetés úgy gondolta, hogy gyorsan legyőzi majd a szovjet hadakat, és nem akart osztozni senkivel a zsákmányon. Csakis a magyar politikai és katonai osztály kivételes rövidlátása és túlbuzgósága az, ami fölöslegesen belerángatta a gyenge és törékeny Magyarországot az előre tudhatóan értelmetlen és végzetes második világháborúba. Magunk által kiváltott szörnyű átok pontosan négyszáz évvel 1541 magyar átka után, ahogy tavaly karácsonykor ennek a cikknek az első részében írtam. Felelőse az újabb nemzet- és államvesztésnek első helyen Horthy Miklós kormányzó.

„Mint ismeretes, 1941. június 26-án ismeretlen gépek bombázták Kassát, előtte pedig egy vonatot ért légitámadás. Mindennek elvileg nem kellett volna hadiállapotot generálnia, hiszen a második világháború során számos esetben került sor véletlen incidensekre, de az ezeket elszenvedő államok mégsem kerültek hadiállapotba.

A kassai bombázás hírére Werth [Henrik vezérezredes, a honvéd vezérkar főnöke – BL] és Bartha [Károly vezérezredes, honvédelmi miniszter – BL] azonnal lecsapott. Feltehetően tisztában voltak azzal, hogy Horthy könnyen befolyásolható, és azt is tudták, hogy alapvetően volna benne hajlandóság csatlakozni az új »keresztes hadjárathoz a bolsevizmus ellen« (…) így nem meglepő, hogy Werth és Bartha éltek a szó szoros értelmében égből kapott lehetőséggel, hogy az immár Bárdossy és Bethlen által »narkotizált« állapotban tartott Horthyt kizökkentsék ebből az állapotából. A magyar politika »grand old man«-je (értsd: Bethlen István korábbi miniszterelnök) ugyanis június 22-én vagy 23-án részletesen kifejtette a kormányzónak azt, hogy a szovjetellenes háborúhoz nem szabad csatlakozni” (i. m., 63–64. old.).

A bűn sokszorozódik és őrületes mértéket érhet el. Ungváry leírja, hogy a háborúba való belépéssel Horthy nemcsak tragikusan rossz döntést hozott, hanem még két mozzanat lényeges. Egyrészt a kormányzó megsértette az alkotmányos rendet, mert nem várta meg sem a minisztertanács, sem pedig az Országgyűlés állásfoglalását, másrészt elsiette a döntést, holott azzal – éppen a németek tartózkodó magatartása miatt – nyugodtan várhatott volna. Ha 1914-ben a trónörökös meggyilkolása után nem volt sürgős az azonnali hadba lépés, miért volt erre szükség egy tisztázatlan légitámadás nyomán? Horthy emlékirataiban is hazudott, hiszen nem volt „közvetlen és fenyegető” a veszély, ami őt önálló és azonnali döntésre kényszerítette volna. Ráadásul amikor az illetők már eltávoztak az életből, akkor a lovagias Horthy minden felelősséget ebben az ügyben utólag és hamisan Hitlerre és Bárdossyra kent.

A kirívóan korlátolt kormányzó nem értette azt sem, hogy a magyar szempontból nézve a szovjet világ nem azért veszélyes, mert a fasizmusra hajazó szélsőséges ideológia otthona, hanem azért, mert nagyhatalom. Méghozzá olyan, amit kívülről nem lehet legyőzni, ami kizárólag hazai válság nyomán roppanhat össze. Az óriási birodalom belső uralmi szerkezetét külső támadás nem rombolja, hanem megerősíti.

Bulgária fénylő példája

A lehetséges alternatívák mérlegelése végett érdemes megfigyelni azt is, hogy más kisállamok közel hasonló helyzetekben hogyan cselekedtek. Románia és Finnország példája azért különösen figyelemreméltó, mert egyrészt a két világháború között végig szomszédjai voltak a Szovjetuniónak, másrészt az újabb világháború legelején mindkét országot megtámadták a szovjetek. Magyarországhoz képest összehasonlíthatatlanul több indokuk keletkezett keresni az alkalmat a visszacsapásra.

A Szovjetunió nem sokkal Lengyelország felosztása után megtámadta Finnországot, ami azonban meglepően hatékonyan ellenállt a sokszoros orosz túlerőnek. 1940. március 13-án a téli háború után békét kötöttek. Noha Finnország elvesztett némi területet, de függetlensége megmaradt.

Nem hallgatható el, hogy Finnországnak szerencséje volt, mert Sztálin egyrészt elképedt a szovjet hadsereg kirívóan gyenge teljesítménye láttán (éppen azután volt ez, hogy Sztálin kiirtotta a Vörös Hadsereg teljes korábbi vezérkarát), továbbá neszét vette, hogy a nyugati hatalmak megtámadhatják a Kaukázust az ottani olajmezők megszállása végett. Ne felejtsük el, hogy 1940-ben a Szovjetunió még Németország szövetségese volt, tehát a nyugati hatalmak ekkor még közvetve a Szovjetuniót is ellenfélnek tekintették. Másik oldalon igaz, hogy mindez nem ösztönözte a nyugati hatalmakat arra, hogy Finnországnak katonai segítséget nyújtsanak. Ezért 1940 tavaszán volt egy ritka pillanat, amikor mind Sztálin, mind Mannerheim tábornok és Ryti finn miniszterelnök úgy gondolták, hogy jobb lesz a háborút gyorsan befejezni (Henrik Meinander: Mannerheim, Marshal of Finland. A Life in Geopolitics. Hurst & Company, London, 2023).

A finneknek természetesen nem voltak illúzióik; tudták, hogy a moszkvai békeszerződés legföljebb ideiglenes tűzszüneti megállapodás lehet. 1940 folyamán teljesen megváltozott Európa térképe. Áprilisban a nyugati lépést megelőzendő Hitler elfoglalta Dániát és Norvégiát, majd júniusban legyőzte Franciaországot. Nyáron a Szovjetunió megszállta és bekebelezte a három balti államot. Finnország és a semleges Svédország két tűz közé szorult. Finnország nehéz helyzetében mindennel megpróbálkozott. Mind a szovjet, mind a német kormánnyal széles körű kereskedelmi szerződést kötött. Hamarosan azonban egyértelműen a németek szövetségese lett.

A német térfoglalás láttán megnőtt Sztálin étvágya is: 1940 novemberében Molotov szovjet külügyminiszter már azt követelte Hitlertől, hogy a szovjetek átvehessék az ellenőrzést Finnország, illetve Románia és Bulgária fölött. Ezt Hitler nem engedélyezte, viszont a korlátlannak tűnő szovjet igények láttán elkezdte a Szovjetunió elleni hadjárat előkészítését. A Barbarossa-művelet eleve számolt mind a finnek, mind pedig a románok részvételével a támadás északi, illetve déli szárnyán, éppen abból kiindulva, hogy mindkét ország elszenvedett már szovjet agressziót, így feltehetően szomjasok a bosszúra.

Mindkét ország beleesett a csapdába. Finnország és Románia cselekvően bekapcsolódtak a Szovjetunió elleni hadműveletekbe, amiből nagy nehezen tudtak kimenekülni. A finnek fegyveres testvériségről (Waffenbrüderschaft) szóló megállapodást kötöttek a náci Németországgal, ami rengeteg fegyvert szállított nekik, egészen 1944 közepéig. Ez azonban csak arra volt elég, hogy Leningrád felszabadítása után a szovjetek észak felé nem indítottak újabb támadást. Finnországnak megint szerencséje volt, mert észak felé az ország zsákutcát képezett, ellentétben Romániával, ami a szovjet szárazföldi harc második főútvonalában feküdt. (Az első Lengyelországon át vezetett.)

Románia uralkodó osztálya a legnagyobb lelkesedéssel vetette országát a Szovjetunió elleni küzdelem élvonalába. Területszerző vágyaik is jelentősek voltak – ebben nem különböztek Finnországtól, amelyik az egész karéliai földszorost be akarta kebelezni, és a 75. születésnapján immár marsallá kinevezett Mannerheim az előrenyomulást csak akkor állította meg, amikor a szövetségesek megüzenték neki, hogy a murmanszki vasútvonal átvágása, amelyen az angolszáz hatalmak hadianyagot küldtek az immár szövetséges Szovjetunióba, közvetlen háborús ok lesz Finnország ellen.

Románia csak akkor szánta rá magát a német szövetség felmondására, amikor a Vörös Hadsereg már elfoglalta Besszarábiát és Észak-Bukovinát. A román uralkodó osztály menteni kívánta a menthetőt, ezért 1944. augusztus 23-án Mihály király vezetésével sikeresen kiugrottak a háborúból.

Magyarországon azzal szokás menteni Horthy kései és elvetélt kiugrási kísérletét, hogy lám a románok „köpönyegforgatók” voltak megint, csakúgy, mint 1916-ban. Ez azonban álszent szöveg. Mihály király ügyes volt, Horthy pedig ügyetlen. Túl későn és rosszul cselekedett. Egyik sem írható a javára.

A románok tudták, hogy a Szovjetunió győzelme nyomán Besszarábia és Észak-Bukovina újfent elveszett. De legalább Észak-Erdélyt vissza akarták szerezni, amire nagyobb esélyük volt, hiszen nem a szovjetek vették el tőlük. Tudni lehetett tehát, hogy a kiugrás időzítésével és sikerével versenyfutás folyik Észak-Erdélyért. Horthy mégis késlekedett és kudarcot vallott.

Honnan tudható ez? A kulcs Bulgária. A románok által gyakran lenézett szegény kis balkáni ország, ami – Magyarországhoz hasonlóan – vesztesként került ki az első világháborúból, megtanulta a történelem keserű leckéjét. Amikor Nagy-Románia 1940-ben elvesztette Besszarábiát és Észak-Erdélyt, a bolgárok visszaszerezték Dél-Dobrudzsát, a négyszöget, a „Kvadrilátert”. (A döntően bolgárok lakta kis sáv a Duna és a Fekete-tenger között és az apró tengerparti városka, Balcsik a két világháború között a román királynő kedvenc nyaralóhelye volt. Az idill illúzióját szépen lefesti Lucian Boia Balcic című könyvében.) Borisz cár okos volt; Dél-Dobrudzsát nem német–olasz szerződés nyomán, hanem kétoldalú román–bolgár megegyezéssel kapta vissza Romániától. Még fontosabb, hogy a bolgár cárnak volt annyi esze, hogy Bulgária sohasem üzent hadat a Szovjetuniónak. Ez döntő szerepet játszott abban, hogy Bulgária a második világháború után Dél-Dobrudzsát megtarthatta. Ma már mindenki elfelejtette, hogy ez a kis terület valaha is Romániához tartozott…

Mint ahogy nyugaton és keleten – természetesen a románokon kívül – ma már azt is mindenki elfelejtette, hogy Észak-Erdély valaha Magyarországhoz tartozott. Megkövül a történelem.

Korabeli és mai tanulságok

A sztálini Szovjetunió ugyanolyan terjeszkedni vágyó nagyhatalom volt, mint a náci Németország. A szovjet hódítás első áldozatai közé tartozott Lengyelország, Észtország, Lettország és Litvánia.

A hírhedt Molotov–Ribbentrop-paktum nyomán a Szovjetunió ki akarta terjeszteni befolyását Finnországra, Romániára és Bulgáriára is. Ezt mutatta a finnek elleni téli háború és Besszarábia bekebelezése.

Finnországnak és Romániának a két világháború között közös határa volt a Szovjetunióval, így ők földrajzi helyzetük folytán szerencsétlen módon a szovjet hódítás első vonalába estek. A földrajz mindig számít. Finnország és Románia területi veszteséget szenvedett a Szovjetunió terjeszkedése nyomán már azelőtt, hogy Németország megtámadta volna a Szovjetuniót. Logikus törekvés volt területeik visszaszerzése.

Magyarországnak Lengyelország 1939-es felosztása előtt nem volt közös határa a Szovjetunióval. 1939 és 1941 között a Szovjetunió nem támadta meg Magyarországot, sőt gesztusokkal igyekezett megnyerni. Hazánknak egyáltalán nem volt oka hadat üzenni a Szovjetuniónak. De erre nem is kényszerítette senki, sőt egyértelműen bizonyított tény, hogy Hitler nem kívánta Magyarország részvételét a keleti háborúban.

A hazai uralkodó osztály nem értett három fontos dolgot. Egyrészt azt, hogy Németország a második világháborúban sem győzhet az angol és amerikai szövetség ellen. (Japán nem támadta meg a Szovjetuniót.)

Másrészt azt, hogy a Szovjetunió nem elsősorban bolsevik hatalom, hanem a cári hagyományokhoz híven mindenekelőtt nagyhatalom. Magyarországnak nem volt területi követelése a Szovjetunió ellen.

Harmadrészt, hogy a második világháborút megelőzően elsősorban a németek, másodsorban az olaszok segítségével visszanyert területek megtartására kizárólag Németország győzelme esetén van némi esély.

A szovjetellenes háborúba való beugrás teljesen fölösleges és hazánk jövőjére nézve – előre tudhatóan – végzetesen tragikus volt. Ugyanilyen történelmi bűn a kiugrás halogatása, majd sikertelen kísérlete.

Az újabb államvesztés egyértelműen a kormányzó és a hozzá tapadó uralkodó körök történelmi bűne. Nem tanultak az első háborúból. Nem kellett volna hadat üzenni sem a szovjeteknek, sem Amerikának. Ha az elvakult antibolsevisták 1941. júniusában még hittek a németek gyors győzelmében a Szovjetunió ellen, decemberben, Pearl Harbor és Volokalamszk után már látszott, hogy ez nem lehetséges.

Talán lett volna még három év a csorbát kiköszörülni. 1944-ig bőven lehetett volna fordítani a helyzeten. Kállay Miklós megpróbálta, de egyértelmű politikai akarat híján összes erőfeszítése kudarcba fulladt.

Azzal, hogy Horthy a végsőkig kitartott a magyar nemzet vesztét okozó német szövetség mellett, örökre eljátszott minden erkölcsi alapot bármiféle határkiigazításra a szomszédokkal szemben.

Ami az első világháború után még legitim óhajnak tűnt, a második világháború után örökre lehetetlenné vált. A nemzetközi közvélemény soha nem fogadná el egyetlen talpalatnyi föld magyar visszaszerzését. Hiú reményt táplálnak azok a mai magyar uralkodó körök, akik azért nem vállalnak szolidaritást Ukrajnával, mert azt remélik, hogy az ukrán állam esetleges összeomlása esetén megszállhatják Kárpátalját.

Orosz lakájnak lenni ma pontosan ugyanolyan nemzetvesztő felfogás, mint német lakájnak lenni 1941-ben. Ukrajna nem támadja, hanem védi Magyarországot. Az orosz medve újra hódít, mert birodalmat épít.

Az orosz terjeszkedést csak az egységes NATO-akarat állíthatja meg. Lengyelország, a balti államok, Finnország és Románia jól megértette ezt. Csak a sunyi magyar kormány áll megint a leendő vesztes oldalán.

A földrajz nem változik. Ukrajna mellett van három frontország: az újdonsült NATO-tag Finnország, a legnagyobb erőd Lengyelország és a Balkán irányába történő orosz terjeszkedés védőbástyája, Románia.

Ahelyett, hogy a magyar kormány az orosz medve talpát nyalná, elemi érdekünk lenne a finn-lengyel-román államokkal a teljes egyetértés, a mindenre kiterjedő katonai, gazdasági és politikai szövetség.

*

Október elején feleségemmel ellátogattunk Madeira szigetére. Fejet hajtottunk a tragikus sorsú, 1922-ben elhunyt és azóta boldoggá avatott utolsó magyar király sírja és szép szobra előtt. Megemlékeztünk 1914–1941 folytonos magyar tragédiájáról, amit keserűen felidéz a ma hazánkban kibontakozó újabb hazai eredetű romlás. Jó lenne tanulni a történelemből.

Ne legyen többé Magyarország rendezetlen anyag, amit szétbontva más építkezésekhez használnak föl.