A gonoszság görbülete

Úgy hírlik, hogy van egy vállalkozó Magyarországon, aki vallási vagy erkölcsi okokból roppant becsületesen és kiszámíthatóan gazdálkodik. Nem emel árat indokolatlanul, szállítóinak időben fizet, munkásainak tisztességes bért ad. Nem ügyeskedik azzal, hogy adóterheit a minimumra csökkentse. Szállítói boldogan kötnek vele üzletet, dolgozói tisztelik, a bankok keresik kegyeit. A vállalkozó azonban nagyon óvatos; nem bővíti üzletét minden áron és határon túl, alig vesz fel hitelt, nem törekszik gyorsan szaporodó nyereségre. Igazi csodabogár, akiből minden tisztességes kapitalizmusban sokkal több kellene.

Fontos továbbá, hogy vállalkozónk a legutóbbi időkig tudatosan távol tartotta magát a hazai pártpolitikától is. Nem kereste senki kegyeit, de nem lépett mások tyúkszemére sem. Jó polgára maradt szűkebb környezetének, miközben nem vált senkinek lekötelezettjévé.

Hanem egy napon megérkezett az ágazati különadó, ami esztelen mértékével bízvást tönkretehette volna az egész vállalkozást. Amikor hősünk szóvá tette ezt, azonnal bekopogott hozzá egy ismeretlen ember. Üzletet ajánlott: fogadja el a különadót, és pályázzon az adó összegének megfelelő állami támogatásra. Ha csöndben marad, és a továbbiakban együttműködik a kormánnyal, akkor a megpályázott támogatást minden évben meg fogja kapni. Sőt annál is többet…

Értsük meg pontosan. Az ajánlat nemcsak arról szólt, hogy a vállalkozót nem éri kár, hanem arról is, hogy a versenytársai, akik nem kapnak támogatást, súlyos hátrányba kerülhetnek. Hatalmas előny munka, erőfeszítés nélkül. Szép, kövér, politikával alátámasztott mesterséges monopólium. Hadd lejtsen a pálya, ne a hatékonyság döntsön, hanem a kormányhűség. Érdekes, újszerű sikermutató.

A vallási vagy erkölcsi okokból meggyőződéssel tisztességes ember tragikus helyzetbe került. Választania kellett: vagy megsemmisül élete munkája, vagy szégyenteljes alkut köt a politikai uralmat kisajátított korrupt oligarchiával.

Nem török pálcát senki fölött. Megértem, hogy az illető az utóbbit választotta. Szépen, lassan, de tudatosan és módszeresen így töri el a gerinceket a Fidesz gonosz állama, a nemzeti szégyen kormánya. Nem kicsi a gazdasági kár, de annál jóval nagyobb az erkölcsi veszteség. Szó sincs általános és átlátható, mindenkire egyformán érvényes szabályok keretei között megvívható szabad és tisztességes versenyről. Van helyette bűnszövetkezetként működő, kiváltságot és büntetést osztó, gazdaságilag ugyan teljesen hatékonytalan, de erkölcsileg páratlan sebességgel romboló, korrupt állami oligarchikus kapitalizmus. Ezt jelenti a mai Magyarországon a jogállam teljes hiánya.

Kiváltságokra épített oligarchikus kapitalizmus

Elmondom a jó hírt: nagyon sok tisztességes vállalkozó, vagy ha jobban tetszik, erkölcsi tartással rendelkező tőkés van Magyarországon. Elmondom a rossz hírt: a hazai önkényuralmi rendszer tudatosan törekszik a tisztességes vállalkozók megtörésére, megalázására, elpusztítására vagy szolgalelkű hűségbe fűzésére. Tombol a gonoszság, a huszonegyedik századi újfasizmus gerinctörő kalapácsa. Magyarország viszonylagos gazdasági hanyatlása jól bizonyítja, hogy a kormány az elmúlt tizenöt évben kitűnő eredményeket ért el ebben a hadjáratban.

Egy korábbi hosszú tanulmányomban e lap hasábjain már részletesen leírtam az oligarchikus kapitalizmus politikai gazdaságtanát (Az állami homlokzatú oligarchikus önkényuralom politikai gazdaságtana, ÉS, 2023/51–52., dec. 21.). Hangsúlyoztam, hogy a magyarországi önkényuralmi rendszer nem feudalizmus, mert míg a feudalizmusban az alávetett félnek nemcsak kötelességei voltak, hanem jogai is, amik rendszerint határt szabtak az önkénynek, addig az Orbán-rezsimben nincsenek ilyen korlátok; az önkény szeszélyes uralma gyakorlatilag nem korlátozott és elvileg korlátozhatatlan. Rámutattam arra is, hogy a szélsőbalos tévhitekkel ellentétben a hazai kapitalizmus nem valamiféle neoliberális, fundamentalista piacgazdaság, ahol a tőkében és tudásban erősebb vállalkozó megkérdőjelezhetetlen hatékonysága érvényesül. Bebizonyítottam, amit az élet naponta igazol, hogy az oligarchikus önkényuralomban egyáltalán nem a piac, hanem a politikai hatalom az elsődleges; a siker nem a piaci hatékonyságot, hanem elsősorban – sokszor kizárólag – a politikai ihletésű kiváltságokhoz való hozzáférést, azok folyamatos és eredményes felhalmozását tükrözi.

Fontos felismerni, hogy ez a berendezkedés büszkén őszinte: illiberálisnak nevezi magát, amivel kimondja, hogy szabadságellenes. Ráadásul itt nemcsak a politikai szabadság (gyülekezési, vallási, lelkiismereti, szólás-, sajtószabadság) korlátozásáról, eltorzításáról, helyenként egyenesen megsemmisítéséről van szó, hanem a piaci szabadság korlátozásáról, eltorzításáról, megsemmisítéséről. A kettő szorosan összefügg. Noha elvileg elképzelhető és a gyakorlatban néha előfordul olyan rendszer, ahol a politikai szabadságok nagymértékű közvetlen (például Hongkong) vagy kifinomult közvetett (például Szingapúr) korlátozása mellett igyekeznek fenntartani a lehető legnagyobb mértékű piaci szabadságot, látható, hogy egyrészt a kommunista parancsgazdaság romjain, másrészt az átmeneti és gyenge szabadságelvű népuralom sírhantján felépített populista önkényuralom ma olyan gazdasági berendezkedésre támaszkodik, ami antimodern jellegével egyértelmű visszalépés a kommunista vagy a fasiszta berendezkedés irányába.

Hongkong és Szingapúr elsősorban azért kivételek, mert apró városállamok, amiket elhanyagolható méretük teljes világpiaci nyitottságra, felvilágosult politikában tükröződő túlélési érdekük abszolút piaci hatékonyságra kényszerít. Kevésbé távol eső párhuzamként megemlíthetők a szénhidrogén-királyságok, az Öböl Menti Együttműködési Tanácsban (Gulf Cooperation Council – GCC) tömörülő hat ország, amelyek versenyt futnak az idővel: fel akarnak építeni egy olyan fejlett piacgazdaságot, amelyik versenyképesen megáll a lábán majd akkor is, ha vége lesz a szénhidrogén-világnak és az olajból, gázból nyerhető hatalmas jövedelemnek. Bölcs uralkodóik, akik természetesen nem kívánnak bevezetni semmiféle szabadságelvű népuralmat, rájöttek, hogy ehhez nemcsak fizikai tőke kell, hanem mindenekelőtt első osztályú humán tőke. Nem véletlen, hogy a bennszülöttek képzése immár a világ legjobb egyetemeinek helyi leányaiban folyik, ahol a liberális demokráciát kivéve minden világszínvonalon tanulható. Hogy sikeres lesz-e ez a történelmi kísérlet, vagyis a szinte korlátlanul szabad piac és a rendkívül szűk születési kiváltságokra épülő, állampolgári beleszólást alig biztosító politikai felépítmény tartós együttélése, nehéz lenne megmondani.

Trump: támadás a jogállam ellen

A szénhidrogén-királyságokra figyelni kell, de a hazai tanulságokat tekintve kevésbé. Nálunk kevés az olaj és a földgáz, de még ritkaföldfémünk sincs, ezért szinte munka nélkül elsajátítható monopoljövedelemből fejlett gazdaságot nem építhetnénk akkor sem, ha véletlenül lenne egy bölcs királyunk, amelyik tudná, hogy milyen gazdasági, jogi, társadalmi, kulturális és erkölcsi intézményekre van szükség ahhoz, hogy az isteni áldásból táplálkozó kivételes jövedelemből tartós és hatékony nemzeti vagyont képezzünk. Amelyik országra viszont a hazai fejlődés szempontjából manapság mindenképpen érdemes vigyázó szemünket vetni, az nem más, mint az Amerikai Egyesült Államok.

Az USA szinte minden vonatkozásban kivételes ország, ezért sokan csóválják fejüket: milyen tanulságokat hordoz számunkra az amerikai óriás mai fejlődése? Nagyon sokat. Látszólagos ellentmondás, de ez részben éppen a rendkívüli méretnek köszönhető, aminek révén az ország nyolcvan évig (1945–2025) a világ összes többi országának fejlődését döntően befolyásoló tényezővé lépett elő.

Trump második elnöki ciklusának megkezdésekor már jeleztem a szabályokra épülő nyitott és demokratikus nyugati világrend hosszú korszakának végét (Trumantól Trumpig, ÉS, 2025/9., febr. 28.). A tragikus korszakváltást egyrészt a világ mértékadó értelmisége már széles körben felismerte, másrészt vezető politikusok kétségbeesetten igyekeznek alkalmazkodni az új körülményekhez. Sokan azonban nem hisznek a szemüknek és illúziók foglyai; úgy vélik, hogy a féktelen önhittségben szenvedő amerikai elnök hiúságát elég megsimogatni, és akkor minden jóra fordul, vagy legalábbis különösebb veszteség nélkül túl lehet élni a hátralevő három és fél évet. Ez súlyos tévedés, mert Trump rettenetes rombolása nyomán nemcsak az alapvető amerikai intézmények szenvedhetnek nagyon nehezen ellensúlyozható károkat, hanem időközben az USA méretéből és hatalmából kifolyólag a rombolás világméretekben elfogadott és érvényesülő normává válik.

2021. január 6-án a még hivatalban lévő elnök által feltüzelt csőcselék megtámadta az amerikai törvényhozás épületét. A halálos verekedésbe torkolló esemény kiváltó oka az volt, hogy Trump nem fogadta el választási vereségét. Noha a 2020-as kudarcot azóta sem ismerte el, 2024-ban másodszor is elnökké választották. Vajon milyen üzenetet küld ez a világnak? Azt mindenképpen, hogy van egy kivételes ország, ahol újra lehet elnök az, aki nem ismeri el választási vereségét. Hány ország követi majd Amerika példáját? Bolsonaro brazil elnök megpróbálta, de szerencsére nem sikerült neki, és most bíróság előtt áll. (Trump ellen minden igazságszolgáltatási eljárás hamvába hullt újabb győzelme nyomán.) A legfontosabb kérdés azonban számunkra az, hogy vajon elismeri-e Orbán, ha vereséget szenved jövő áprilisban, vagy Trump példáját követve megkísérli az államcsínyt, és ezzel netán polgárháborúba taszítja az egész országot. Csak remélni tudom, hogy az ellenzéki pártok időben felkészülnek erre az immár egyáltalán nem kizárható eshetőségre.

Az amerikai elnök ügyesen játszik a populista nacionalizmus bevált kottájából. Támadást intézett a fékek és egyensúlyok kifinomult rendszerét képező, korábban mintaként szolgáló amerikai jogállam ellen. Saját pártja kongresszusi képviselőit és szenátorait nyíltan és rendre megzsarolja, és megfenyegeti őket, hogy jelölteket indít ellenük, ha nem állnak be a sorba. A republikánus párt, a veretes „nagy régi párt” (Grand Old Party, GOP) az elnöki akarat engedelmes hajtószíjává silányult. Trump már első elnöki időszakában a szerencsésen kínálkozó kinevezési alkalmakat kihasználva a maga képére formálta az alkotmánybíróság szerepét is betöltő Legfelső Bíróságot (Supreme Court). Durva megkülönböztetések áldozatává váltak egyes világhírű egyetemek, és már csak vezetőik személyes bátorságán múlik, hogy ellenállnak (például a Harvard) vagy meghunyászkodnak (például a Columbia). A sajtó egy része beadta derekát; a többiek folyamatosan nemtelen támadások és ismétlődő nyilvános gúnyolódás céltáblájává váltak (például a CNN hírtelevízió vagy a The New York Times napilap). Az ügyvédi irodák versengve fizetnek azért, hogy elkerüljék a hátrányos megkülönböztetést, és ne maradjanak le zsíros állami megbízásokról. A világ leggazdagabb embere ámokfutást rendezett a kormányzati közigazgatás soraiban, amivel a szövetségi kormányzati közigazgatás dolgozóinak tömegeit sikerült megfélemlíteni. A szóbeli erőszak lassan bevett normává emeli a fizikai erőszakot; a kalapácsos gyilkosjelöltek immár nem csak Amerikában ólálkodnak.

Az amerikai gazdaságpolitika régi-új csodafegyvere a vám

Sorolhatnám még a jogállamra mért – legtöbbször jogellenes – csapásokat, de ezeket mindenki ismeri. Sokkal kevésbé felismerhető a vámpolitika pusztító hatása, és az a rettenetes kulturális, sőt erkölcsi kár, ami végzetesen alááshatja a világ sok országában eddig modellként csodált és követett amerikai civilizációt.

A spanyol nyelvben a „tarifazo” kifejezés korábban csupán nagymértékű áremelést vagy vámemelést jelentett érzelmileg semleges tartalmat hordozva. Mára ez megváltozott: a tarifazo „vámemelősdi” értelmet nyert, ami a trumpi politika kigúnyolásaként ma már negatív töltetet kapott.

Trump vámpolitikája azon a büszke tudatlanságon alapul, ami a nemzetközi kereskedelem áruforgalmi mérlegének hiányát nem a belföldi megtakarítások elégtelen mivoltából és a dollár világvaluta-szerepéből fakadó óriási előnynek, hanem anyagi veszteségnek tekinti. A gazdasági kérdésekben analfabéta elnök erőszakos intézkedésekkel igyekszik az egész világra rákényszeríteni azt a felfogást, ami az egész világnak és benne az amerikai gazdaságnak kárt okoz.

A tarifazo kiemelt célpontjai a latin-amerikai országok, elsősorban Mexikó és Brazília. Kevesen tudják azonban, hogy a két ország kereskedelmi kapcsolata az Egyesült Államokkal egyáltalán nem hasonló. A legfontosabb különbség éppen az, hogy míg Mexikónak hatalmas áruforgalmi többlete van az USA-val szemben, addig Brazíliának rendszeresen nagymértékű hiánya. A torz trumpi logika szerint tehát amíg Mexikó „veszteséget” okoz Amerikának, addig Amerika jelentős és tartós veszteséget okoz Brazíliának. Vajon számít-e ez a döntő különbség az amerikai elnök szerint? Azt látjuk, hogy egyáltalán nem. Az amerikai propaganda – tudatosan vagy butaságból – először azt állította, hogy a braziloknak is nagy áruforgalmi többletük van az USA-val szemben, aztán amikor szóltak, hogy ez nem felel meg a tényeknek, akkor az elnök kénytelen volt kimondani az igazat: színtiszta politikai bosszúról van szó. Ez valódi korszakváltás: a gazdaságpolitika egyik legfontosabb szerszáma politikai szeszélyből táplálkozó nyers hatalmi eszközzé silányult. A vám az amerikai imperializmus új jelképe lett.

A régi-új amerikai elnök viselkedése személyiségének és jellemének torzulása folytán egyrészt kiszámíthatatlan (unpredictable), másrészt megbízhatatlan (unreliable). Ennek jelentősége a világ egésze szempontjából egyáltalán nem elhanyagolható. A kiszámíthatatlanság abban nyilvánul meg, hogy nézeteit, felfogását, fenyegetéseit a hatalom öncélú fitogtatásának vágya vezérli, mögötte nincs semmiféle titkos logika, hiába keres ilyet az elemzők hada. A megbízhatatlanság pedig abban érhető tetten, hogy senki soha nem tudhatja, hogy ha egyszer sor került valamiféle megállapodásra, Trump nem rúgja-e azt fel újra egyoldalúan, pusztán valamiféle újabb szeszély által vezérelve.

Három negatív következménye van ennek a viselkedésnek, ami közvetlen hatással van Orbán hazai gyakorlatára. Egyrészt az amerikai elnököt nem érdekli, hogy a vámok beígért és gyakran változó tételei durván jogellenesek. A Kanada és Mexikó ellen foganatosított intézkedések megsértik a Trump által első elnöki ciklusában elfogadott USMCA szabadkereskedelmi egyezményt, a világ szegény országai (Lesotho, Laosz, Srí Lanka stb.) ellen beígért vámok pedig nemcsak az érvényes amerikai jogszabályokat, hanem a Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organization, WTO) szabályait is. (Jellemző, hogy a WTO nigériai vezetője, Ngozi Okonjo-Iweala meg se mer szólalni…) A vámok indoklása büszkén jogtalan: Brazíliának, amelynek, mint láttuk, az USA-val szembeni áruforgalmi mérlegében nem többlete, hanem rendre hiánya van, azért kell 50 százalékos vámot fizetnie, mert korábbi elnöke, Bolsonaro odahaza állítólag boszorkányüldözés áldozata. (Színtiszta hazugság: Bolsonaro államellenes összeesküvés vádjával bíróság előtt áll, ami azt bizonyítja, hogy a brazil jogállam erősebb, mint az amerikai.) Kanadának pedig azért, mert állítólag onnan érkezik a legtöbb fentanyl kábítószer az Egyesült Államokba (ez sem igaz). Másrészt jellemző, hogy a legtöbb vámtétel egyedi és egyoldalú, vagyis egységesen érvényes és hasonló országokra egyenlő mértékű vámok helyett minden attól függ, melyik országot éppen mennyire kedveli az amerikai kényúr, és az mennyire hajlandó megalázkodni Trump előtt. Harmadrészt fontos, hogy az egész vámpolitika nem más, mint öncélú politikai erőszakoskodás, ami kárt okoz az amerikai gazdaságnak és társadalomnak is. Kiszámíthatatlanná teszi a vállalkozói környezetet, ellene hat a befektetéseknek, növeli az inflációt, gyengíti a dollárt, és aláássa annak világvaluta-szerepét. Végül, de nem utolsósorban kisebb, de annál hangosabb munkavállalói csoportoktól (például acélipari munkások) eltekintve mindenki másnak rontja az életszínvonalát. Ricardo óta közismert, és ezt a tételt soha senki nem volt képes megcáfolni, hogy a szabadkereskedelem pozitív összegű játék, amin mindenki nyer. Annak, hogy az amerikai elnök a vámpolitikát kedvenc gazdaságpolitikai eszközévé emelte, csupán egy oka lehet: tudatos visszaélés Amerika aránytalanul túlsúlyos világhatalmi helyzetével. Célja a szabályokon alapuló modern és demokratikus nyugati világrend helyett a kiváltságokon és büntetéseken alapuló imperialista világrend meghonosítása a huszonegyedik században.

Az európai fejlődés jelentősége

He lenne okunk és kedvünk tréfálkozni, akkor azt mondhatnánk, hogy a hazai Trump pontosan olyan, mint a magyar narancs: kicsi, savanyú, de a mienk. Világpolitikai, sőt európai súlyának elhanyagolható mivolta ugyan nevetség tárgyává teszi, de ez a legújabb kori magyar tragédia mértékét nem csökkenti.

Orbán büszke arra, hogy ő már Trump volt Trump előtt, tehát a nagy hatalmú amerikai elnök éppen őt utánozza, talán éppen tőle tanult. Tudható azonban, hogy a nacionalista populizmus régi forgatókönyv, az elmúlt évszázadban már sokan használták, legtöbbször persze tragikus eredménnyel. Most azonban, hogy a nyílt fasizmus kevésbé divat, noha igény van rá bőven, Ungváry Rudolf halhatatlan kifejezésével élve rejtőzködő formában tör előre szerte a világon.

Érdemes megfigyelni azonban, hogy az európai fasizmust éppen az amerikai elnök és még erőszakosabb alelnöke avatja egyre kevésbé rejtőzködővé. Vance nyíltan beavatkozott a legutóbbi németországi parlamenti választásokba azzal, hogy a németeket a szélsőjobboldali AfD támogatására szólította föl. A Fidesz sem rejtőzködik többé, hanem kilépett a jobbközép Európai Néppártból, és a fasizmussal kacérkodó patrióta pártszövetség alapítójaként annak második legnagyobb csoportját képezi. A Fidesz sorsa szorosan összefonódik a francia szélsőjobboldaléval. Ha Marine Le Pen a börtönben végzi, ami az erős francia jogállam körülményei közepette ma még nem lenne meglepetés, akkor Orbán nemzetközi támogatottsága vészesen meggyengülhet. Fico szlovák kormányfő és Nawrocki újdonsült lengyel elnök védelme nem lesz elegendő a tartós európai üdvösséghez sem. Ha viszont Marine Le Pen két év múlva köztársasági elnök lesz, akkor a Fidesz újra szárnyalhat az európai politikában. Javaslom ezért, hogy vigyázó szemünket ismét Párizsra vessük. Egyrészt azért, mert a tanulság óriási: ameddig van jogállam, az még képes lehet leleplezni a fasizmusba hajló szélsőjobboldal mindig kitüremkedő korrupt mivoltát. Másrészt azért, mert ez a szélsőjobboldal – nem utolsósorban pusztán önvédelemből – mindent megtesz és mindent meg kell tegyen a jogállam szétverése végett. (Franciaországban nagy hagyománya van az államcsínynek.) A jogállamiság hazai újjáépítése így ezer szállal összefügg azzal, hogy az EU egyik legfontosabb nyugat-európai tartóoszlopa, a büszke Franciaország időközben megroppan-e a fasizmus felé sikló szélsőjobboldal pörölycsapásai alatt.

Ha a szélsőjobboldalra oly jellemző büszkén erőszakos gonoszságot függvény formájában ábrázolnánk, akkor kiderülne, hogy legalább másodfokú függvény; a hatalom korlátlanságának növekedésével négyzetesen arányosan emelkedik. Amerikában még vannak független vállalatok, bíróságok, egyházak, egyetemek, újságok és civil szervezetek, minden támadás ellenére egyelőre alkotmányosan önálló a hadsereg, a nem szövetségi, hanem állami képviselő-testületek, jórészt a helyi közigazgatás, a tudományos élet jelentős része stb. Magyarországon ez már mind a múlté. Ordas eszméktől átitatva visszajött a régi szemét, a fasiszta eszméket tápláló, a nacionalizmus gyűlöletkeltő hagyományát ápoló büszke önkényuralom. Magyarországon a jogállam már teljesen megsemmisült.

Hazai körülmények, következmények

Miért fontos ez? Nem kevesen vannak, akiket mindez nem érdekel, mert egyrészt kizárólag az anyagi értékek rabjai, másrészt nem látják, hogy a jogállam hiánya szép lassan, de folyamatosan felemészti nemcsak kulturális és erkölcsi tőkénket, hanem a gazdasági növekedés és a nemzeti megmaradás erőforrásait is. Persze az is csak látszat, hogy a nacionalistákat érdekli a magyar nemzet sorsa és jövője, mert a nacionalizmusban megbúvó nemzeti önzés kiváló takarója a még szűkebb egyéni, legfeljebb családi önzésnek. Mégis, érdemes felismerni, hogy válaszúthoz érkeztünk. Ha folytatódik az oligarchikus önkényuralom, akkor bízvást elapad a nemzet éltető ereje, mert a növekvő gonoszság hatványozottan felzabálja az egyéni kezdeményezés, a hatékony piaci teljesítmény, a társadalmi szolidaritás és a nemzetért viselt felelősség összes maradék tápanyagát.

A bevezetőben említett példa nem kivételes, nem egyedi. Minden különadó és a nyomában szaporodó költségvetési támogatás, közbeszerzés, közmunka, ami széttöri a mindenkire egyformán érvényes, általános, egyszerű és átlátható szabályokat, ami egyedivé, kivételessé, büntetéssé silányítja vagy kiváltsággá emeli a munka, a megélhetés és az érvényesülés feltételeit, arra szolgál, hogy az önkény uralma korlátlan lehessen, és a társadalom essen szét egymással marakodó önző és lélektelen egyedek, műveletlen csoportok kusza halmazává. Ez a társadalom és a nemzet halálát jelenti.

Amikor a bornírt ötlet először nyilvánosságra került, e lap hasábjain azonnal felemeltem szavamat a két- és többgyermekes anyák adómentesítése ellen (Világbajnok gonoszság, ÉS, 2025/11., márc. 14.). Talán meghökkentő volt, de nem véletlenül hangsúlyoztam már a címben az elképzelés velejéig gonosz mivoltát. Az intézkedésnek messze nem a költségvetési vonzata a legfontosabb. A kormány minden szava azóta tovább erősítette azt a mély meggyőződésemet, hogy az önkényuralomra oly jellemző végtelen gonoszsággal állunk szemben. Gulyás Gergely kormányszóvivő maga leplezte le legjobban a szándékot, amikor nyíltan kimondta, hogy kizárólag munkából szerzett jövedelemből lehessen gyermeket nevelni. Ez a mondat legalább négy szörnyű üzenetet küld. Egyrészt azt, hogy az a gyermek, akinek a szülei bármilyen okból kifolyólag keveset keresnek, az sokkal kevesebbet ér, mint jobb módú társai. Nem azonos minden gyermek értéke, nem egyenlők a gyermekek. Tehát nem szabad megengedni, hogy a gyermekeknek egyenlő esélyei legyenek életük hajnalán, még akkor sem, ha ők sohasem tehetnek arról, hogy szegény vagy gazdag családba születtek, és az államnak éppen az lenne az alkotmányos kötelessége, hogy a születési esélyek egyenlőtlenségét csökkentse. Másrészt azt, hogy a kétszer annyit kereső szülő gyermeke nem kétszer, hanem háromszor, négyszer, majd még sokszor többet ér. (A gonoszság függvénye hatványozottan emelkedik.) Az azóta a vak ellenzék zöme által is szépen megszavazott adómentesség többszörösére növeli a gyermekek számára érdemtelenül adódó jövedelmi és vagyoni különbségeket. Nem hagyja annyiban, amennyiben az elsődleges jövedelmek elosztása meghatározza azokat. Harmadszor azt, hogy a szegények, elesettek, rokkantak, hátrányos helyzetűek, cigányok, bevándorlók, idegenek ne szüljenek gyereket. (Hitler pontosan így gondolta, csak neki még volt bátorsága kimondani, amit gondolt.) Azt pedig, hogy ki a magyar, kinek a szaporodása kívánatos, az önkényuralmi kormány határozza meg. Negyedszer azt, hogy Magyarország az egyetlen ország a világon, ahol a kormány beavatkozása a társadalmi különbségeket, a jövedelmi és vagyoni különbségeket nem csökkenteni, hanem tudatosan növelni kívánja, ami a társadalom szétszakítása, alapszövetének felbontása irányába hat. Valódi hungarikum, végzetes következményekkel.

A gonoszság nem ismeri a hatékonyságot még burkolt formában sem; helyette kiszárítja a társadalom éltető nedveit, mert csökkenti a népesség utánpótlási képességét. Lehet, hogy a jóval kevesebb jómódú család növekvő hányadában a korábbihoz képest több gyermek születik, de az igazi szaporulat évszázados tapasztalat szerint mindig az alsó középosztály és a szegényebb népesség jóval szélesebb köreiből várható. Az állam feladata normális országban éppen az, hogy a szegényebb népesség tehetséges és szorgalmas utódait folyamatosan felemelje, és célzott támogatással – például családi pótlék, ösztöndíjak stb. – megkönnyítse belépésüket a felsőbb néposztályok és ezzel a jólét világába. Ha egészséges és életerős, a megmaradás képességét fokozó társadalmi mobilitás és legalább a megmaradás világviszonylatban elvárható mértékéig szaporodó nemzet a cél, akkor a rászorultsági alapon nyújtott szociális támogatásokat kívülről kell illeszteni egy olyan személyijövedelemadó-rendszerhez, ami nem tartalmaz gyermekkedvezményt, viszont sávosan progresszív. Azzal, hogy ezt a megoldást büszkén elutasítja, az oligarchikus önkényuralom a nemzet fogyását gyorsítja föl. Minden aggodalom, sajnálkozás, amit a magyar nemzet fogyása miatt a nemzeti szégyen kormánya megfogalmaz, színtiszta porhintés és vaskos hazugság.

Aki a magyar nemzet és társadalom javát akarja, vegye ezt majd figyelembe. Nekem ennek a témának a helyes kezelése lesz az az ugrópont, aminek alapján eldöntöm, támogatom-e a jövő kormányát.