Az egyéni méltóság kezdetei

1525. április 4. döntőnek ígérkezett. Napra pontosan ötszáz évvel ezelőtt mintegy négyezer paraszt és kézműves gyülekezett a Duna menti Leipheim városa melletti Bibersteige dombon. Kezükben lándzsát, fejszét, kaszát, kovácskalapácsot vagy cséphadarót szorongattak. Néhányuknak még kézi lőfegyvere is volt. A leipheimi felkelő sereg (Haufen) izgatottan várta a Sváb Szövetségbe tömörült felső-svábiai hercegek, grófok és császári városok hadseregének támadását.

A nemesi hadak sokkal jobban fel voltak szerelve, és ami a parasztháború folyamán mindig döntőnek bizonyult, páncélos lovassággal is rendelkeztek. Noha a páncélos lovasság ekkor már elavult fegyvernemnek számított, a nagyjából fegyvertelen és szervezetlen parasztok-kézművesek ellen még hatékonynak bizonyult. Fölényük volt a tüzérség tekintetében is. Nem csoda, hogy a felkelő sereg lényegében az első ágyúlövéseknél megfutamodott, ráadásul a nemesek hátulról észrevétlenül bekerítették őket. Kitört a pánik. A páncélos lovasság a fejvesztve menekülő parasztokat és kézműveseket nemes egyszerűséggel lemészárolta.

Néhány száz felkelőnek sikerült elérnie Leipheim városát, és beszaladni a falak mögé. A nemesi had fővezére, Georg von Waldburg császári asztalnok (Truchsess) megüzente, hogy ha menedéket adnak a felkelőknek, akkor megtámadja a várost. Nyomatékul felállította ágyúit a falak mentén, de azok használatára nem került sor, mert a város megadta magát.

Mit követeltek a parasztok?

A leipheimi csata, ha azt egyáltalán annak lehetett nevezni, az ötszáz évvel ezelőtt kibontakozott német parasztháború (1524–1526) első ütközeteként vonult be a történelembe. Már a dátum jelzéséből is sejthető azonban, hogy a fegyveres összecsapást hosszú egyezkedés előzte meg. A felkelők minden módon igyekeztek elkerülni a harcot, de erőfeszítéseik nem jártak sikerrel. A nemesség minden esetben hajthatatlan maradt.

Érdemes mindjárt az elején rámutatni arra, hogy a felkelők korántsem pusztán a legszegényebb vidéki és városi rétegek képviselőiből kerültek ki. Ellentétben azzal, amit mind a náci, mind a német kommunista történetírás előszeretettel sulykolt, miszerint a német parasztháború a szegény nép, az elnyomottak és kizsákmányoltak első magára találása volt, a mozgalom mögött jóval szélesebb társadalmi összefogás körvonalai sejlenek föl. Különösen a felkelés vezetőinek soraiban találunk módos gazdákat, tekintélyes városi polgárokat, tanult embereket. A parasztok követeléseit sokkal nagyobb és tehetősebb kör tette magáévá, mert a németországi társadalom mélyreható átalakításának lehetőségét látta benne.

A paraszti követelések meglehetősen változatosak voltak, de lényegüket az egyik legfontosabb dokumentum, a híres Tizenkét cikkely (Zwölf Artikel) hűen kifejezi. Az első az a követelés, hogy minden község szabadon választhassa saját lelkészét. Lényeges, hogy ebben az időben már a lutheri reformáció kibontakozása, sőt, annak további elágazásai figyelhetők meg (Huldrych Zwingli fellépése Svájcban, aki fő művét éppen 1525-ben jelentette meg; Thomas Müntzer, aki a parasztháború későbbi türingiai szakaszában játszott szellemileg, nem katonailag, meghatározó szerepet). A legfontosabb gazdasági-társadalmi követelések, amiket a Tizenkét cikkely elősorol, a következők: a jobbágyság megszüntetése, a kistized eltörlése, szabad halászat a vizekben, szabad vadászat az erdőkben, a bérleti díjak csökkentése, az úr és a paraszt közötti szerződések tiszteletben tartása, az örökösödési adó eltörlése. Figyelemre méltó, hogy szó sincs az alávetettség, feudális függőség, a hagyományos védhatalom felszámolásáról, csupán a terhek kiszámítható és elviselhető mértékéről, amit viszont ezentúl mindkét fél által betartandó szerződés rögzítene. A felkelők nem a gazdasági-társadalmi rend teljes felforgatását tűzték napirendre, hanem a jogok és kötelezettségek igazságosabb elrendezését az évszázados szokások tiszteletben tartásával. Ez utóbbit ugyanis éppen azok az urak támadták meg, akik az újkor hajnalán elvesztették a talajt a lábuk alól, és a szabadság kiterjedésének a parasztok egységes jobbágyi tömeggé süllyesztésével igyekeztek gátat vetni. Ez egyébként általános közép-európai jelenség volt.

Noha a követelések zöme gazdasági jellegűnek látszik, hiba lenne az ádáz küzdelmet kizárólag a javak elosztásának tulajdonítani. A parasztháború Németországban elsősorban politikai harc volt, ami a társadalmi igazság, a szerződések betartása és nem utolsósorban a nyiladozó egyéni méltóság tiszteletben tartásáért folyt. Modern követelésekért, középkori köntösben.

Új világ, új Európa, új társadalmi törekvések

A tizenötödik–tizenhatodik század fordulója nagy jelentőségű változásokat hordozott. Kitágult a világ, az európai hajósok „felfedezték” Amerikát. Konstantinápoly elfoglalása (1453) után keleten újabb, hatalmas birodalom emelkedett föl, a törököké, amely már Itáliát és a Német-római Birodalmat fenyegette (magyar vonatkozásait részletesen elemeztem 1514–1541 című cikkem első részében, ÉS, 2024/51–-52., dec. 19.). 1517. október 31-én Luther Márton kiszögezte 95 tézisét a templom ajtajára. Az itáliai reneszánsz után most a birodalom középpontjában újabb hatalmas szellemi-lelki áramlat bontakozott ki, a reformáció. Óriási földcsuszamlás, hatalmas törés keletkezett a köznapi érzésekben, beidegződött szokásokban. A régi értékek, megszokott kötelékek meglazultak, felbomlottak. Sokan várták a világ végét (Thomas Müntzer volt eme rémisztő gondolat egyik leghíresebb hirdetője).

A tizennegyedik században a lovagkor ragyogását sötéten beárnyékolta a pestisjárvány, ami kiirtotta Európa lakosságának csaknem egyharmadát. A járvány pozitív hozadéka, hogy felgyorsította a jobbágyi függőség fellazulását Euró­pa nyugati felében. A Német-római Birodalom paraszti tömegeinek egy része szabadságot nyert, mások legalább a szabad költözés jogát, ismét mások az adó- és robotterhek némi könnyítését és szerződéses rögzítését. Több mint egy évszázad elmúltával a népesség jelentősen megnövekedett, immár túlszárnyalta a pestisjárvány előtti szintet. A nemesek nem kis része elérkezettnek látta az időt a kizsákmányolás fokozására, a szabad parasztok, bérlők ismételt jobbágysorba süllyesztésére, a fejlődés visszafordítására.

A jobbágysors, a tized és a robot évszázadokig jogosnak tűnt, mert cserébe érvényes volt a nemes védhatalma, ami nemcsak a királynak fogadott hűbéri kötelezettséget jelentette fölfelé (hadba szállás az ország védelmére), hanem az alávetettek védelmét a földesúr személyes hozzájárulásával lefelé (hazai rablók, vetélytárs nemesek ellen). A nemesek a hűbéri kötelezettséget az újkor hajnalán viszont egyoldalúan akarták helyreállítani: jobbágyfüggést, a tized és robot növelését az alattvalók védelmének kötelezettsége nélkül. Közben ugyanis a nemesek kivívták hadi kötelezettségeik megszűnését, vagy megváltották azokat – a német-római császár és király hatalmas költséggel rendre zsoldosokat volt kénytelen felfogadni és alkalmazni.

Fontos körülmény, hogy Németország ebben az időben a teljes feudális széttagoltság állapotában leledzett: területén 350 földesúri, városi, egyházi, grófi, hercegi, királyi stb. államocska létezett egymást sűrűn átfedő, sokszor párhuzamos és egymásnak ellentmondó jogokkal és kötelezettségekkel. A nemesek egy része ezt az áldatlan állapotot használta ki arra, hogy alattvalói helyzetét lefelé egységesítse, miközben saját területi fennhatóságát immár nyugat-európai mintára, fizetett hivatalnokokkal kormányzott és zsoldoshad által védett állami köntösbe kívánta öltöztetni. Nos, az alattvalókat – a terhek egyoldalú növelése mellett – leginkább ez a törekvés háborította föl. Sokan úgy vélték, hogy a közvetlenül a nyakukon ülő nemesek fölöslegessé váltak; szerepüket vesztett közvetítők közbenjárására az alattvalók és a császár között nincs többé szükség. Nem véletlen, hogy a felkelők közül legtöbben a császár közvetlen fennhatósága alá igyekeztek, vagy ha ez nem volt elérhető, akkor egy másik, kevésbé kizsákmányoló, hatalmasabb és tekintélyesebb nemesúr védelme alá akartak vonulni.

Hiba lenne kihagyni a számításból a városokat, amelyek helyzete szintén jórészt megváltozott. A feudális széttagolódás a birodalom területén lévő mintegy háromezer várost sem kímélte, amelyek eleve egymástól erősen eltérő jogállással rendelkeztek. Abban a korban a jog mindig kiváltságot jelentett, amit alkalomadtán vissza lehetett venni, és gyakran vissza is vettek. A piramis legtetején álltak a császári városok, jelentős önkormányzattal. Más városok egyházi vagy világi földesúr hatalma alá tartoztak, akinek adót fizettek. De voltak olyanok, amelyek maguk is feudális jogokat gyakoroltak az őket körülvevő falvak fölött. Megint egymást sokszor átfedő és egymásnak gyakran ellentmondó jogok és kötelezettségek sűrű hálója figyelhető meg. Ez nem csoda, mert a Német-római Birodalom nem egyetlen ország vagy állam volt, hanem sok száz, eltérő jogállású politikai egység labilis halmaza. Két végletként emlékezzünk egyfelől Cseh- és Morvaországra: ennek királya választófejedelemként rendszerint erősebb volt magánál a császárnál is. Másfelől lássuk az apró hercegségeket vagy kisebb birodalmi városokat, amelyek egy részét idővel minden korábbi önállóságától megfosztották.

Nem véletlen, hogy egyes városok népe, ráadásul nemcsak az alsóbb rétegek, hanem a viszonylag tehetősebbek is gyakran elvesztették nehezen megszerzett kiváltságaikat, néha még szerződésben rögzített jogaikat is, miközben adó- és/vagy robotterheik az elviselhetetlenségig fokozódtak. Volt tehát gyúanyag a városok jelentős részében is. A szikrát az ő esetükben is a felettük közvetlen hatalommal rendelkező nemesurak mohósága váltotta ki.

A viszonylag békés indulás

A tiltakozás hulláma a stühlingeni grófságból indult el 1524. június 23-án. Ez volt Keresztelő Szent János születésnapjának előestéje, amikor sokan összegyűltek a másnapi ünnep végett. A parasztok körülvették a stühlingeni palotát, de annak tulajdonosa, Sigmund von Lupfen gróf nem tartózkodott otthon. Várnagya (Obervogt) vette át a követeléseket tartalmazó feljegyzést. De a gróf nem volt abban a helyzetben, hogy egyből elutasítsa a parasztok követeléseit, ezért időhúzásra játszott és megüzente: kegyesen megvizsgálja a panaszokat.

A stühlingeni grófság a Német-római Birodalom délnyugati csücskében található, a Rajna felső folyásánál, a Fekete-erdő és a Bodeni-tó között. Ennek azért van jelentősége, mert ezen a tájon a Habsburgok voltak az urak, akik már évtizedek óta szinte kisajátították maguknak a császári koronát. Ráadásul ez a terület már évszázadok óta csatatér; egyfelől a Habsburgok, másfelől az esküszövetségbe (Eidgenossenschaft) tömörült svájciak között.

Július végén már egy hónapja folytak a tárgyalások a közeli Tiengen városában a parasztok képviselői és két Habsburg-megbízott között. Fel akartak állítani egy választott bíróságot (Schiedgericht), ami megvizsgálta volna a parasztok követeléseit. De a gróf nem fogadta el a felkelő parasztok által kijelölt képviselőket, azaz továbbra is húzta az időt, mert valójában fegyveres beavatkozásban reménykedett. Pénze viszont nem volt.

A felkelők azonban nemcsak megunták a huzavonát, hanem megértették annak okát, ezért maguk is készülődni kezdtek: Hans Müller személyében vezért választottak, aki mint egykori gyalogos zsoldoskatona (Lands­knecht) már nem a megegyezésre, hanem a háborúra készítette fel a parasztokat.

Szeptember elején nyolcszáz immár felfegyverzett paraszt vonult át a grófság egész területén, majd betértek a Stühlingentől húsz kilométerre fekvő Waldshut városába, ami már közvetlenül Habsburg-területen feküdt. Sikerült megnyerniük a város lakóit, akikkel kölcsönös védelmi szerződést kötöttek. Ennek jelentősége nem túlbecsülhető, mert ez volt az egyik legelső kölcsönös védelmi szerződés parasztok és polgárok között.

Természetesen a másik oldal sem tétlenkedett, mert jól emlékeztek a parasztok 1513-as felkelésére. A „bocskorosok” (Bundschuch) szövetsége eredetileg Elzászban keletkezett mintegy harminc évvel az itt tárgyalt események előtt, de titkos csoportosulásként folyamatosan létezett, legalábbis a nemesurak elképzeléseiben. A félelem mindig megeszi a lelket.

Fegyveres összecsapásra azonban ezúttal sem került sor. 1524. szeptember 7-én a svájci Schaffhausenben, tehát úgymond „semleges” területen találkoztak egymással a parasztok és a hercegek-grófok képviselői. A svájci város megbízottainak áldásos közvetí­té­sével sikerült tető alá hozni egy 39 pontos megállapodást. A szerződés kí­nos pontossággal rögzítette a parasztok kötelezettségeit, egészen addig, hogy kinek mennyi fát kell hoznia akkor, ha máglyát (Scheiterhaufen)

kell rakni kivégzés céljából. Nyilvánvaló, hogy a vadászati és halászati jogok helyreállítása, a robotmunka korlátozása stb. – legalábbis papíron – sokkal nagyobb jelentőséggel bírhatott volna.

De a végeredmény nem elégítette ki a felkelők többségét, akik egyrészt kevesellték a megállapodásban foglaltakat, másrészt nagyon megalázónak tartották a nemesek ama követelését, hogy bocsánatért esedezve mezítláb járuljanak uraik elé. Ha ezt megteszik, azzal egész fellépésüket, küzdelmüket bűnösnek ismerték volna el, amire részben büszkeségből, részben azonban önérdekből nem voltak hajlandók. Íme a nyiladozó méltóság friss jele!

A reményvesztettek egy része visszatért falujába, mások viszont újabb szövetségeseket keresve továbbvonultak. De a tágabb környék parasztjait sokszor erőszak kilátásba helyezésével sem sikerült csatlakozásra bírni. Hans Müller csapata így északra vonult, és kapcsolódott az időközben fegyvert ragadott felső-svábiai felkelőkhöz. De ez már másik történet, ami 1525-höz tartozik. Ennek a szomorú végkifejletét pedig ismerjük.

A stühlingeni felkelők mérsékeltebb része azonban még 1525 tavaszán is reménykedett a tárgyalásos megegyezés lehetőségében. Februárban megállapodtak a másik féllel arról, hogy ügyeik elbírálását a császári bíróság Esslingenben lévő tartományi kamarájára (Reichskammergericht) bízzák. A környékbeli nemesek ügyvédei közös panaszt nyújtottak be, amire válaszul a felkelők is közös beadványt fogalmaztak meg a tartomány többi paraszti csoportjával. Figyelemre méltó, hogy a bíróság habozott befogadni a közös kereseteket, mert félt attól, hogy ezzel éppen a felkelők tartományi szintű tömörüléséhez járul hozzá. Szemmel láthatóan a császári hatalom is félt attól, hogy a parasztok lázadása elborítja az egész Német-római Birodalmat.

Noha a stühlingeni kezdeményezésű közös beadvány 62 pontban rögzítette a parasztok követeléseit, a bíróság végül nem hozott ítéletet. A nemesurak nem voltak hajlandók a kompromisszumra. A békés megegyezés lehetősége ezzel elveszett, a parasztok csalódottan hazamentek. 

A német parasztháború Türingiában, Tirolban, aztán Salzburgban és Stájerországban, illetve a birodalom egyéb részein még 1526-ban is tartott. Rövid ideig tartó fellángolásáról még később is van hír, de a felkelés nem tudott átfogó mozgalommá kifejlődni.

Hét tanulság

Először: a parasztok és kézművesek felkelésének oka mindenütt az adó- és robotterhek egyoldalú növelése, a közös haszonélvezeti jogok korlátozása vagy elvétele volt, ami a gazdasági és társadalmi helyzetében meggyengült nemesség alsóbb részének kétségbeesett törekvését tükrözte.

Másodszor: noha volt rengeteg kegyetlenkedés, öncélú pusztítás és rablás mindkét oldalon, a parasztok jelentős része – legalábbis kezdetben, és helyenként mindvégig – békés megegyezésre törekedett. Bíztak egyrészt a császárban, másrészt annak bíróságaiban. Keservesen csalódniuk kellett.

Harmadszor: veszély esetén az uralkodó osztály összezárt. Nemcsak a Sváb Szövetség, hanem mások is mozgósították tartalékaikat és felszerelték a szükséges zsoldoshadakat. Ugyanakkor nem tévesztették szem elől a külső veszélyt sem, ami a birodalmat ekkor keletről fenyegette.

Negyedszer: a speyeri birodalmi gyűlés mind 1526-ban, mind 1529-ben részletesen megtárgyalta a török elleni védekezés lehetőségeit és feltételeit. Noha az első összejövetel két nappal Mohács előtt véget ért, a második már eredményesen hozzájárult ahhoz, hogy a törököket Bécsnél megállítsák.

Ötödször: a parasztok képesek voltak nemcsak egymással összefogni, hanem számos esetben szövetségre lépni a városok egy részével is. Képesek voltak vezetőiknek megnyerni módosabb gazdákat, jómódú parasztokat, tekintélyes városi polgárokat és képzett szónokokat, írástudókat, papokat.

Hatodszor: a felkelők nem voltak ügyetlenek a fegyverforgatásban sem. Gyakran zsákmányoltak ágyúkat, amelyek kezelését hamar megtanulták. Más zsoldjában szolgáló tapasztalt katonák önként csatlakoztak hozzájuk. Katonai vereségük főleg a páncélos lovasság hiányának volt köszönhető.

Hetedszer: a birodalom parasztságában megszületett az egyéni méltóság öntudata, és annak felismerése, hogy a méltóság védelme megkívánja, illetve megéri az áldozatot. A reformáció és annak számos eszmei elágazása elsősorban ebből a szempontból volt európai jelentőségű sorsforduló.

Magyar áthallások

A Jagelló-korban (1490–1516/1526) a magyar parasztság helyzete gyorsan romlott. Az országgyűlések egymás után hozták a jobbágy- és a városellenes törvényeket. Akadályokat gördítettek a szabad költözés elé, növekedtek a robotterhek (Horváth Zita: A parasztfelkelés hatása a paraszti társadalomra – historiográfiai megközelítésben).

A parasztok helyzetének romlását jórészt a köznemeseknek a bárók elleni küzdelme idézte elő. Ugyanazt látjuk, mint Németországban: alacsonyabb társadalmi rangú és kisebb birtokos köznemesek lecsúsznak a nemzetközi kereskedelembe bekapcsolódott nagybirtokosok elleni versenyben.

Magyar sajátosság, hogy a békés megegyezés lehetősége 1514-ben nem merült föl, de a korábbi, kevésbé ismert megmozdulások esetében sem. 1496, 1498, 1503, 1511, 1513 számos helyi felkelésnek voltak szemtanúi. A hazai uralkodó osztály mindegyiket könyörtelenül leverte és megtorolta.

1514-ben két országgyűlés volt Magyarországon. A tavaszi döntött a pápai bulla kihirdetése és a keresztes hadjárat megindítása mellett. Ekkor még a résztvevők kellőképpen mérlegelték a török elleni hadjárat lehetőségeit (C. Tóth Norbert: Vita a keresztes hadjárat kihirdetéséről).

1514-ben hazánkban is létrejött a város és a vidék szövetsége. A szegény parasztság mellett a módosabb mezővárosi polgárok képezték a felkelő sereg gerincét (Szabó István: A magyar jobbágyság története; Bácskai Vera: Magyar mezővárosok a XV. században).

A felkelő had nálunk sem volt híján a fegyverforgatáshoz értő elemeknek. A nemzetközi kereskedelem századfordulós fellendülése nyomán kialakult a marhacsordákat kísérő fegyveres hajdúk népes csoportja, akik aztán fontos szerepet játszottak a felkelésben (Szabó István: A hajdúk 1514-ben).

Végül kiemelendő, hogy Magyarországon sem pusztán az anyagi terhek robbantották ki a felkelést. Kiemelkedő szerep jutott a lelki tényezőknek. Az évszázad elején többször volt éhínség (1508, 1510) és pestisjárvány (1511). A korábbi viszonylagos jólét sok helyen hirtelen nyomorrá változott, ami a nemesek lelketlen nemtörődömsége folytán gyakran az elviselhetetlenségig fokozódott. Az általános elkeseredés termékeny talaján könnyen szárba szökkentek az eretnek tanok, amelyek részben még a huszitizmus örökségét tükrözték. Lényeges, hogy a lutheri reformáció előtt vagyunk, de a társadalmi és a lelki feltételek hazánkban majdnem pontosan megfeleltek a tőlünk nyugatra elterülő birodalomban megfigyelhetőknek. (A magyar államiság első ötszáz éve sokkal jobban összeforrott a nyugati fejlődéssel, mint a második.) Ráadásul, ha figyelembe vesszük, hogy nálunk nemcsak a falusi plébánosok vagy a külföldről hazatért tanult deákok, papok hirdették az evangélium tiszta eszméit, hanem sokan a kézzelfogható török veszedelmet is isten büntetéseként magyarázták. „Most, hogy miután a nemesség évszázadokon keresztül minden terhet a jobbágyok vállára rakott azon a címen, hogy ő a hazát védelmezi, most – a keresztes hadjárattal – ezt a feladatot jobbágyaira bízza. (…) A jobbágyok, a zsellérek, a városi plebejusok, a legszegényebb nemesek, a hitükben megrendült, kolostorukat elhagyó szerzetesek, a falusi plébánosok, a munka nélkül maradt hajdúk és katonák, a deákok (nyilván a könnyű zsákmányra váró csavargók is) végeláthatatlan sorokban özönlöttek a keresztes zászló alá. Amikor Bakócz 1514. április 24-én parancsnoki tisztségébe iktatta Dózsa Györgyöt, még csak néhány százan voltak. Május 8-án már 15 ezer paraszt állt fegyverben” (Kulcsár Péter: A Jagelló-kor, 127. o.).

Volt egy hónapja a magyar nemességnek arra, hogy a török elleni harcot válassza, főleg úgy, ha némileg enyhít a jobbágyok terhein, vagy legalábbis megígéri azt. „A paraszti hadsereg ekkor még – a jelek szerint – az országos hadműveleti terv szerint mozgott. Vele párhuzamosan nyomult az Al-Dunán túlra Erdélyből az offenzíva balszárnya Szapolyai János erdélyi vajda parancsnoksága alatt és a Beriszló Péter horvát bán vezette jobbszárny a Dunántúlon” (uo., 127–128. o.). Ez a nem csekély fegyveres erő talán komoly veszteséget okozhatott volna a törököknek, akiknek a fő ereje egyébként is Perzsiában volt lekötve. Nem tudhatjuk, de az esély kétségkívül kínálkozott.

Ekkor a magyar uralkodó osztály a lehető legrosszabb döntést hozta: „Bakócz Tamás május 24-én véglegesen betiltotta a toborzást, feloszlatta a keresztes hadakat, egyházi átokkal sújtotta azokat, akik mégis maradtak, és felhatalmazta a hatóságokat, hogy az ellenszegülőket fegyverrel fékezzék meg. A palackból kieresztett szellemet azonban nem lehetett visszaparancsolni. Sőt, Bakócz visszalépése, fenyegetése még nagyobb felháborodást váltott ki, mert az átok és a fegyver együttes emlegetése nyilván kifejezésre juttatta, hogy az uralkodó osztály alávetettjei testével és lelkével egyaránt rendelkezni óhajt. A felkelők zöme valóban a török ellen ragadott fegyvert, és jutalomként valóban bűneinek bocsánatára számított” (uo., 128. o.). Az uralkodó osztály a súlyos károkozást kirívó sértéssel tetézte.

A török elleni hadjárat helyett a nemesség a belháborút, saját országa, népe, nemzete vészes pusztítását, meggyengítését választotta. Szapolyai János állt a belső harcot előnyben részesítő nemesi hadak élére (Neumann Tibor: Dózsa legyőzője. Szapolyai János erdélyi vajdasága [1510–1526]). Ez volt a vajda első árulása. A második 12 évvel később következett be, amikor tétlenül nézte a mohácsi csatát, a harmadik pedig akkor, amikor a törököt támogatta a Bécs elleni 1529-es hadjáratban.

Idézett cikkemben (1514–1541, ÉS, 2024/51–-52., dec. 19.) azt írtam, hogy 1526 és 1541 között a magyarországi uralkodó osztálynak volt még 15 éve, amit felhasználhatott volna a haza védelmére. Helyette azonban a széthúzás uralkodott el, a hazaárulásig fokozódó szégyenteljes tehetetlenség. Most az ott írottakat kiegészítem azzal, hogy a kirívóan rossz döntések sorozata már 1514-ben elkezdődött. A Mohács előtti 12 évet ajándékba kaptuk a törököktől. A németekkel ellentétben az „isteni kegyelemmel” nem tudtunk élni már akkor sem.