Képmutatás

A világhírű újságíró, politikatudós és történész, Lendvai Pál ismét remek könyvvel ajándékozta meg a német–osztrák–svájci közönség után a hazai nyilvánosságot. A képmutatásról című könyve igazi gyöngyszem, amit nagy haszonnal forgathatnak mindazok, akik érdeklődnek a közelmúlt közép- és kelet-európai történelme, annak mozgatórugói, illetve főszereplői iránt.

A könyv öt témát és egyúttal öt földrajzi területet ölel föl. Az első két fejezet a szovjet-orosz világ sorsfordító változásait ecseteli, a harmadik és a negyedik a német keleti politika kibontakozását, majd elfajzását festi föl, az ötödik és a hatodik a délszláv szétesést, polgárháborút és a megítélésében megmutatkozó korabeli európai bénultságot ábrázolja hitelesen, a hetedik és a nyolcadik Orbán Viktor gonosz támadásáról szól jótevője, Soros György ellen, végül az utolsó fejezet osztrák vizekre evez, és a korábbi legfiatalabb kancellár, Sebastian Kurz rövid tündöklését és bukását idézi föl.

Nem hallgathatom el, amit a jeles szerzőnek már a novemberi bemutatón jeleztem, hogy szerintem a könyv címe nem pontos. Képmutató az, aki tudja, hogy hazudik, ismeri a valóságot, netán az igazságot, és ennek tudatában fogalmaz meg olyan véleményt, ami tudatosan félrevezeti a közvéleményt. Itt a legtöbb esetben nem erről van szó. Az egyik oldalon megjelennek az ostobák, akik nem értik a valóságot, nem fogják föl a dolgok igazi jelentését, elhiszik a felszínen megmutatkozó látszatot, és rabjai annak. Nem hazudnak, nem képmutatók, hanem ostobák. A másik oldalon azonosíthatók azok, akik látják, hogy mi a valóság, értik és elfogadják azt. Ők sem hazudnak, nem képmutatók, nem álszentek, hanem – sokszor büszkén – gonoszok.

Az ostobaság szomorú mintapéldája Frank-Walter Steinmeier volt német külügyminiszter, jelenlegi szövetségi elnök. Még külügyminiszter korában első szószólója volt nemcsak a német–orosz közeledésnek, megbékélésnek, hanem személyesen Putyin orosz elnöknek. Őszintén hitte, hogy a kutyából szalonna lesz. Wandel durch Handel, vagyis változás a kereskedelem révén. Hát nem lett. Finoman szólva naiv volt, amit – legyen javára írva – azóta részben elismert.

A gonoszság mintapéldája Gerhard Schröder volt német kancellár. Okos, jól képzett politikus, aki pontosan tudta, hogy Putyin személyében kivel áll szemben. Valamiért azonban tetszett neki az öncélú erőszakoskodás, ami a századelőn hatalomra került orosz elnököt jellemzi. A sok tárgyalásból meghitt férfibarátság lett, majd szépen gyümölcsöző üzleti kapcsolat, ami az Ukrajna elleni orosz támadás után sem szakadt meg. Az SPD, a német szociáldemokrata párt nem tudta kizárni soraiból Schrödert. Örök szégyen.

Kiemelendők a könyv ama fejezetei, amelyek a Willy Brandt és Helmut Schmidt nevével fémjelezhető valamikori keleti politika elfajzását ábrázolják. Tudomásom szerint még a kortárs német politikai irodalomban sincs ehhez fogható árnyalt elemzés, ami meggyőzően kimutatja, hogy az Oroszországot csodáló megközelítés időközben elavult, sőt káros következményekkel járt. Érthető a német nép hálája Gorbacsov iránt, aki saját kezűleg engedélyezte a német újraegyesítést, megkezdte a szovjet csapatok kivonását a volt NDK területéről, és hagyta jóvá, hogy az egyesült Németország automatikusan a NATO és az Európai Unió tagja legyen/maradjon. De a hála nem politikai fogalom. Időben fel kellett volna ismerni, hogy Putyin Oroszországa más alapon van berendezve. Legkésőbb Dél-Oszétia és Abházia bekebelezése, vagy a csecsen háborúk, vagy a Krím félsziget megszállása fel kellett volna nyissa a vezető német politikusok szemét. Hát ez nem sikerült. Lendvai Pál mélyreható elemzése rámutat azokra a tényezőkre, amelyeket a német politikai osztály nem vett észre. Egyrészt megváltozott maga Oroszország, másrészt a „változás a közeledés révén” politikája kudarcot vallott. Harmadrészt kialakult a német gazdaság vészes, túlzott energiafüggősége. Végül, de nem utolsósorban pedig sikerült figyelmen kívül hagyni a kelet- és közép-európai államok alapvető érdekeit, illetve számos figyelmeztetését. Az egymásra rakódott rengeteg hibának ma egész Európa fizeti az árát.

Lendvai Pál régóta jól ismeri és mindig alaposan elemzi a délszláv térség egymásra halmozódó problémáit is. A könyv erős ítéletet fogalmaz meg: szerinte a nyugati politikusok vakok voltak, nem értették, hogy mi történik. Igaza van. Az, hogy a Nyugat nem ismerte, nem értette a délszláv válságot, hiba, igazi vakság volt. De az, hogy sokan nem akarták a jugoszláv állam szétesését, nem pusztán a káosztól és a polgárháborútól való félelemből fakadt. Emlékezzünk vissza: Mitterrand francia elnök az oroszországi puccs másnapján elismerte a Gorbacsovot a Krímben foglyul ejtő keményvonalas új szovjet vezetést. James Baker amerikai külügyminiszter is kiállt a délszláv állam túlélése mellett. Jacques Delors és Jacques Santer pedig középszerű, meglehetősen korlátolt francia politikusok voltak. Szerencsére Helmut Kohl kancellár és Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter értették a dolgukat, ezért 1991–92 fordulóján Németország elismerte Szlovénia és Horvátország függetlenségét. Ez hatalmas jelentőségű és előremutató lépés volt, hiszen a történelem menetét a Balkánon sem lehetett feltartóztatni. 

Sem a boszniai, sem a koszovói vérengzés megállításában nem jeleskedett Európa. Az amerikaiak küszöbölték ki a csorbát. Clinton elnök felnőtt a feladathoz: 1995-ben a daytoni megállapodást Richard Holbrooke amerikai diplomata hozta tető alá, 1999-ben pedig az amerikai bombázás állította meg Slobodan Milošević szerb elnök népirtó hadjáratát Koszovóban.

Lendvai Pál kitűnő könyve megfelelő helyet szentel a velünk élő történelem hazai fejezetének is. Külön figyelem irányul Orbán elhíresült „pávatáncára”, ami az elvtelen és eredménytelen magyar külpolitikát immár tizenöt éve jellemzi. Lendvai Pál itt nagyon találóan írja, hogy „Orbán valóban azok közé a virtuóz hamisjátékosok közé tartozik, akik szégyentelenül büszkék arra, hogy a képmutatás mesterei” (94.).

A könyv önálló fejezete foglalkozik az orbáni politika egyik leggonoszabb vonásával, Soros György démonná züllesztésével. Miután részletesen leírja mindazt a jótéteményt, amivel Soros nagylelkű támogatása hozzájárult a magyar társadalom és állam demokratikus újjászületéséhez, különösen visszatetsző az az égbekiáltó gonoszság és romlottság, amivel Orbán hazai kútmérgező kampányában cinikusan felhasználja a magyar származású milliárdost a hazai választók tudatos megtévesztése végett. Itt valóban erős képmutatással állunk szemben, hiszen a magyar miniszterelnök tudja, hogy a kampány színtiszta hazugság. Még szörnyűbb olvasni azt, hogy két zsidó származású amerikai hatalomtechnikus, Finkelstein és Birnbaum, jó pénzért hogyan volt képes és hajlandó a zsidó származású Soros György ellen hallatlan cinizmussal felépíteni gátlástalan kampányát. A tanácsadókat nem érdekelte, hogy az antiszemitizmus felkorbácsolása Magyarországon egyszer már szörnyű tragédiába torkollott. De hogyan képes elszámolni saját lelkiismeretével Orbán Viktor?

Olvassuk, olvassuk Lendvai Pál remek írását. Remélem, hogy a szemek felnyitásával, a tudatok tisztításával ez a könyv is hozzájárulhat a gonoszság tombolásának valamikori megszüntetéséhez.