Élet és Irodalom,

LXVIII. évfolyam, 22. szám, 2024. május 31.

BOKROS LAJOS

Mint ismeretes, a Magyar Vagon elnevezésű magánvállalat és a magyar állam MaVag Europe névre hallgató vadonatúj közös cége bejelentette, hogy 2024. április 4-én ajánlatot tett a spanyolországi Talgo vasúti járműgyár részvényeinek megvásárlására több mint 600 millió euró (234 milliárd forint) értékben.

Már ez a bejelentés is felvet jó néhány alapvetően fontos kérdést. Egyrészt azt, hogy mi értelme van a magyar állam részvételének egy ekkora magánüzletben. Erre az egyik válasz valószínűleg az, hogy a Magyar Vagon történet, hírnév és teljesítmény nélküli magáncégnek bizonyosan nincs ennyi pénze a spanyol üzem megvételére. Másrészt, éppen ebből kifolyólag felmerül, hogy vajon a magyar államnak honnan van erre pénze, és egyáltalán miért éri meg a magyarországi (nem csupán magyar) adófizetőknek az, hogy államunk jelentős tulajdonos lesz egy versenypiaci körülmények között működni kénytelen világhírű vállalatban.

Elegendő leszögezni azt, hogy a hazai önkényuralmi kormány nemcsak szereti végtelen nagyvonalúsággal elpazarolni az adófizetők pénzét, hanem ideológiája pontosan megfelel a szélsőbaloldali-szélsőjobboldali, tehát kommunista-fasiszta felfogásnak: az állam nem szorítkozhat a piacon amúgy önállóan fellépni képes magánvállalatok tevékenységének szabályozására, hanem tulajdonosi szerepet kell vállalnia a gazdaságban. Így volt ez nemcsak a szovjet, a náci német, a fasiszta olasz gazdaságban, hanem ma is pontosan így van a diktatúra alatt sínylődő Oroszországban, Kínában, Iránban és Észak-Koreában. A zsák mindig megtalálja foltját. Az ideológia és a politika elsődlegessége vitathatatlan a maffiaállamban.

Figyelemre méltó, hogy a spanyolországi, szocialista vezetésű kormány a Talgo (Tren Articulado Ligero Goi­coechea Oriol) felvásárlását nyilvánosan ellenzi, és ennek minden fórumon hangot ad. Az El País című spanyol napilap megírta, hogy ennek oka elsősorban az, hogy a magyar állam mögött orosz vagy szoros oroszországi kapcsolatokkal és érdekekkel rendelkező befektetők jelenlétét és kezdeményezését gyanítja. Óscar Puente közlekedési miniszter határozottan kijelentette, hogy a Talgo felvásárlása Spanyolország számára nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Kijelentését sem Pedro Sán­chez, a spanyol kormány elnöke, sem a kormány egyetlen más tagja nem cáfolta.

Az ötödik hadoszlop

Az ötödik hadoszlop (Quinta Columna) azt a jelenséget jelöli, azokra a személyekre utal, akik valamiféle háborús helyzetben a frontvonal mögött elmerülnek a civil lakosság soraiban, információkat gyűjtenek, szabotázsakciókat hajtanak végre, üzeneteket hoznak-visznek annak érdekében, hogy elősegítsék a frontvonalon túli másik fél győzelmét, gyengítsék az itteni hátországot. Ezt a kifejezést először Szuvorov tábornok használta a törökök ellen vívott háborúban. Világhírűvé azonban akkor vált, amikor a spanyol polgárháborúban (1936–1939) Franco oldalán harcoló csapatokat irányító Mola tábornok így jelölte meg azokat, akik a Madridot körülzáró négy rendes katonai hadoszlop munkáját a fővárosból segítették. „Van öt oszlopom Madrid bevételére – mondta büszkén a tábornok –, közülük négy körülveszi a fővárost. Az ötödik már bent van.”

Az idézett kijelentésből egyenesen következik, hogy a frontvonal túloldalán tevékenykedő úgymond „belső” fellazítók, ellenállók stb. létét mindig nyíltan elismerték, sohasem tagadták. Természetesen tudta ezt a másik fél is. Éppen ez volt a cél. Az ötödik hadoszlopra való hivatkozás mindkét félnek kapóra jött. Franco és katonai vezetői tudatosan felnagyították az „ötödik hadoszloposok” (quintacolumnistas) szerepét, fokozva a gyanakvást és a félelmet a köztársaság híveiben és harcoló soraiban, ami egyesek szerint jelentősen hozzájárult a nacionalista erők végső győzelméhez. Még fontosabb, hogy mindez alkalmat adott a gyanakvás túljátszására, aminek nyomán sikerült a terrort felfokozni. A leszámolásnak mindkét oldalon – okkal, ok nélkül – ezrek estek áldozatul. (Ezt a témát Hemingway is feldolgozta azonos című művében.)

Miért érdekes ez? Elsősorban azért, mert jelzi, hogy a nemzeti szégyen kormányának (nszk) tizennégy éves fennállása és tevékenysége nyomán azok a nyugati erők, kormányok, államok, akik formálisan a magyar kormány szövetségesei, immár végérvényesen felismerték, hogy a magyarországi önkényuralom vezetői a Nyugattal ellenségesen szemben álló orosz–kínai diktatúrák ötödik hadoszlopát képezik, azt testesítik meg.

Így volt ez már korábban is. Aki akarta, láthatta. 2012-ben Orbán Viktor miniszterelnök és Szijjártó Péter, a Miniszterelnökség külügyi és külgazdasági államtitkára az akkori külügyminiszter (Martonyi János) és igazságügy-miniszter (Navracsics Tibor) csöndes ellenkezése ellenére lezsírozta a Magyarországon gyilkosság miatt elítélt és fogva tartott Szafarov azeri őrnagy kiadását hazájának. Ez a lépés már akkor is megmagyarázhatatlannak, sőt felfoghatatlannak tűnt, hiszen anyagi haszna az ország számára nem volt (ezt maga Szijjártó büszkén hangoztatta, cáfolva minden ellenkező feltételezést), politikai és erkölcsi kára viszont annál inkább. Világos szándékot mutatott a hasonszőrű önkényuralmi rendszerekhez való önzetlen dörgölőzésre. Madarat tolláról…

Vagyis a tény, hogy a nemzeti szégyen kormánya a nemzetközi önkényuralmi erők ötödik hadoszlopa, egyáltalán nem új. Ami új, az az, hogy ezt a súlyos tényt a nyugati vezetők és a nyugati közvélemény zöme végre felismerte.

Vajon mikor ismeri föl végre a magyarországi társadalom?

Gyülekeznek a felhők

Csaknem nyolcvan évvel a második világháború befejezése, harminchárom évvel a Szovjetunió szétesése után a nyugati világ legfontosabb erőközpontjaiban ismét növekszik valamiféle világméretű fegyveres konfliktustól való félelem. Ennek egyik legfontosabb kiváltó oka az immár több mint két éve tartó ukrajnai háború, amit a nyílt diktatúrába visszasüllyedt Oroszország vezetőinek hódító, birodalomépítő (imperialista) törekvései váltottak ki és igyekeznek igazolni. Még fontosabb, hogy az orosz hadsereg ukrajnai háborúját nem is annyira burkoltan támogatja a Kínai Népköztársaság, amelyik a maga részéről hasonló hódításra készül, a Tajvani Köztársaság fegyveres megszállására és bekebelezésére.

Oroszország gazdaságilag és politikailag sorvadó regionális középhatalom, és csak az általa birtokolt hatalmas mennyiségű atomfegyver emeli föl világhatalmi tényezővé. Kína viszont időközben gazdaságilag és politikailag szuperhatalommá fejlődött, és noha atomfegyvereinek száma és tűzereje ma még másodrendű Oroszország és az Amerikai Egyesült Államok készleteihez képest, hadseregét, különösen haditengerészeti erőit látványosan fejleszti. Ha az ország gazdasági növekedése az elkövetkező évtizedekben jelentősen lassul, Kína akkor is képes lesz állami költségvetéséből egyre többet költeni katonai kiadásokra, és ezt minden bizonnyal meg is teszi. A nemrégiben nálunk járt kínai elnök jól tudja, hogy versenyt fut az idővel; meg is hirdette, hogy a szerinte jogtalanul önálló Tajvannak a Kínai Népköztársaság megalakulásának századik évfordulója előtt úgymond „vissza kell térnie az anyaország kebelébe”.

A népi Kínával kapcsolatban a nyugati politikai és véleményformáló elit sokáig illúziókat táplált. Ez a felfogás röviden úgy foglalható össze, hogy miután a Kínai Kommunista Párt felismerte, hogy az ország kizárólag akkor lesz fejlett, ha beépül a piaci világgazdaságba (a szovjet típusú alternatív világgazdaság kiépítésére való törekvés kudarcba fulladt), a világgazdasági nyitás viszont csak belső liberalizáció nyomán lehet sikeres, a magánvállalkozások szabadjára engedése előbb-utóbb politikai liberalizációhoz, sőt demokratikus elmozduláshoz vezethet. Noha ezt az illúziót fényesen cáfolta egyrészt a valóban feléledő társadalmi szabadságigény erőszakos eltiprása (Tie­nan­men, 1989), továbbá felismerhetően tele van a világ eléggé nyitott piacgazdaságokkal, amelyeket önkényuralmi felépítmény keretez, az illúzió harminc évre gyökeret vert. Tovább erősítette a tévhitet az, hogy Kína az új évezred első évében belépett a Világkereskedelmi Szervezetbe (WTO, 2001), ami annak reményét rajzolta föl, hogy az izmosodó új szuperhatalom elfogadta a szabályokon alapuló világrend gazdasági-kereskedelmi viselkedési normáit, intézményeit, és nem törekszik azok helyébe saját uralmát alátámasztó önkényes megoldásokat állítani. Megnyílt az út olyan világgazdasági fejlődés előtt, ahol mindenki nyerhet. A gazdasági felemelkedés nem nulla összegű játék.

A gondolatmenet hibája a belső politikai liberalizáció elkerülhetetlenségének feltételezése. A Kínai Kommunista Párt (KKP) sohasem akart ilyesmit, egyetlen vezetője sem kívánt ennek soha teret engedni. Igaz, hogy a kínai vezetők részben továbbvitték a gazdasági reformokat. Tízéves (1993–2003) uralmának második szakaszában például Csiang Cö-min (Jiang Zemin), vagy tízéves (2003–2013) országlásának elején Hu Csin-tao (Hu Jintao). Ezek a reformok azonban sohasem terjedtek át a politika mezejére. A jelenlegi elnök, a hazánkban nemrég ünnepelt Hszi Csin-ping (Xi Jinping) pedig éppen arról nevezetes, hogy nemcsak a KKP gazdaság és társadalom feletti szigorú ellenőrzését erősítette meg, hanem saját uralmát is élethossziglan kiterjesztette. A KKP visszatért a sztálinizmushoz.

A nyugati közvélemény lassan, de biztosan elveszti illúzióit, és szembenéz a fenyegető halálos veszéllyel. Kína Oroszország mellett az utolsó nagy eurázsiai szárazföldi birodalmak egyike, amely egész népeket, nemzeteket tart azok akarata ellenére rabságban és szolgaságban (tibetiek, ujgurok, mongolok stb.). A történelem tanúsága szerint a birodalmi szerkezetet nemcsak az jellemzi, hogy befelé elnyomó, hanem az is, hogy kifelé hódító, vagy legalábbis folyamatosan ilyen törekvéseket táplál. Kína bekebelezte Hongkongot, és türelmét elvesztve idő előtt felszámolta annak korábbi jogállami berendezkedését. Ez intő jel Tajvan számára, amely a hongkongi események tanulságát levonta. Tajvan szigetén senki sem akarja a KKP diktatúráját. A háború majdnem elkerülhetetlen.

Tragédia harmadszor

Miért fontos mindez? Azért, mert a két óriás, egyfelől Kína, másfelől az USA és a körülötte tömörülő nyugati civilizáció választásra készteti vagy kényszeríti a kisebb nemzeteket, államokat is. Igaz, hogy bizonyos középhatalmak, így főleg India és Brazília igyekeznek elkerülni, hogy nyilvános politikai vonalként jelöljék meg elkötelezettségüket, ezért nem mulasztanak el egyetlen alkalmat sem, hogy büszke kívülállásukat hangsúlyozzák. Más azonban a szóbeszéd, és más a cselekvés. Tetteivel minden ország, állam, nemzet és kormány választ. Számunkra nagyon súlyos hátrányokat hordozó tragédia, hogy a nemzeti szégyen kormánya a nagy eurázsiai szárazföldi birodalmak sorsához láncolja Magyarországot.

Mint már sokszor megírtam e veretes hetilap hasábjain, a hazai oligarchikus önkényuralom képviselői nemcsak faragatlan, hanem felkészületlen személyek. Nem ismerik, nem értik sem a magyar történelmet, sem a világét, annak leckéit. A tényeket semmibe véve ismételten elhintik például, hogy Magyarországot külső hatalmak akarata ellenére kényszerítették bele mind az első, mind pedig a második világháborúba. Ha különbséget teszünk egyfelől az ország és annak társadalma, másfelől az állam és annak kormánya között, akkor mentségükre felhozható az, hogy az ország és a társadalom nem biztos, hogy akarta a háborút, de az kétségtelen, hogy az akkori állam és annak képviselői igen. (Ha Tisza István kormányfő ellenezte a háborút Szerbia ellen, akkor le kellett volna mondania. Ha nem mondott le, az azt jelenti, hogy végül mégsem ellenezte. Ez egyértelműen megalapozza a vesztes háborúért és a történelmi Magyarország feldarabolásáért viselt óriási felelősségét. Józan ésszel és némi műveltséggel nem érthető, hogy a trianoni békeszerződést burkoltan elutasító Fidesz és az azt nyíltan elvető magyarországi szélsőjobboldal miért ünnepli azt az embert, aki tevékenységével ezt a szörnyű végeredményt száz évvel ezelőtt megalapozta…)

A hazai oligarchikus önkényuralom felkészületlen és faragatlan letéteményesei ráadásul mélyen meg vannak győződve arról, hogy a demokrácia és a diktatúra erői között feszülő világméretű ellentét az illiberális erők térnyerésével és az államosított gazdaságok előretörésével fog végződni. Kína elmúlt negyvenéves gazdaság- és társadalomtörténete arról győzte meg őket, hogy Keletről jön a fény. A Nyugat elfáradt, belső ereje megroppant, válságról válságra bukdácsol. Érdemes emlékezni arra, hogy hasonló illúziókat tápláltak a kommunisták is a két világháború között, sőt jó ideig még azután is. Csak a múlt század hetvenes éveiben, a brezsnyevi pangás idején váltott az ideologikus ihletésű vakhit cinikus kiábrándultságba. A hatalomhoz való ragaszkodás persze azután is megmaradt. A hatalomhoz való ragaszkodás most is töretlen. Viszont a kínai–orosz diktatúrákhoz való lelkes dörgölőzés éppen az önkényuralom fénylő bizonyítéka.

Nem állítom, hogy a Nyugat és a Kelet közötti létérdekű összecsapás, netán az atomháború elkerülhetetlen. A történelemben semmi sem eleve elrendelt, mindig van választás. Éppen ez alapozza meg a mindenkori vezetők felelősségét, amit persze kudarc esetén ezek a vezetők mindig valamiféle ellenállhatatlan, náluk nagyobb külső erőkre igyekeznek áthárítani. Tisza is ezt tette, Horthy is. Orbán is ezt fogja cselekedni. Reméljük, azelőtt távozik a hatalomból, hogy hazánkat harmadszor belerángatná újra a rossz oldalon valamiféle világégésbe.

A nemzeti szégyen kormányának óriási felelőssége már ma is megállapítható. Egyrészt abban, hogy az oligarchikus önkényuralom Magyarországot eltéríti a gazdasági fejlődés főáramától, beprogramozza elmaradottságát, leszakadását. Másrészt abban, hogy a nyugati szövetség (NATO, EU) bomlasztásával immár harmadszor a történelem legsötétebb, legerkölcstelenebb erőinek szolgálatába állítja a magyar társadalmat, politikát. Budapest utcáin az orosz titkosszolgálat ügynökei és kínai rendőrök teljesítenek szolgálatot valóban idegen, ráadásul abszolút erkölcstelen és káros érdekek képviseletében. Pontosan ez az, ami erősen korlátozza a kormány által a Nyugat ellen olyannyira védett szuverenitást, mélyen megsebzi a társadalom és a nemzet becsületét és méltóságát. Másrészt ismét elpusztítja hazánk 1956-ban és 1989-ben oly nehezen, sok áldozat árán visszaszerzett erkölcsi tőkéjét. A most létrehozott Nemzeti Szuverenitásvédelmi Hivatal a „káros” nyugati befolyás és finanszírozás elől védi – nem az országot, hanem az önkényuralmat, annak korrupt képviselőit, miközben ez utóbbiak gátlástalanul pazarolják az ország erőforrásait az orosz és a kínai diktatúra világuralmi céljai érdekében. Nem szükséges harmadik világháború ahhoz, hogy ismét a vesztesek oldalára kerüljünk. A nemzeti szégyen kormánya elérte, hogy máris ott vagyunk.

Lefelé a lejtőn

Ebben a rettenetes, jól felfogott nemzeti érdekeinket lábbal tipró külügyi kudarcsorozatban volt az első eset Szafarov őrnagy kiadatása Azerbajdzsánnak. Számtalan további értelmetlen, kóros-káros külpolitikai döntés született azóta is.

A magyar kormány 2018-ban menedékjogot adott a hazájában bűncselekmény miatt jogerősen elítélt Nikola Gruevszki volt északmacedón kormányfőnek. Bosznia esetében a szakadár Republika Srpska kormányát és gazdaságát hitelezi. Ezt ugyanúgy nem fogjuk visszakapni, mint a kommunista rendszer által annak idején Angolának, Iraknak, Szíriának és Kubának stb. adott hiteleket. A szomszéd országok vezetői közül a magyar kormányfő legkedvesebb cimborája Alekszandar Vucsity szerb elnök, aki a háborús bűnös Milosevics kormányában információs miniszter volt, majd átbucskázott a fején, és a Szerbiai Haladó Párt elnökeként immár állítólag az ország EU-s csatlakozásán dolgozik. Persze eközben neki is az orosz medve és a kínai sárkány felé húz a szíve, hiszen nem lett belőle liberális demokrata. Kutyából nem lesz szalonna. Szerbia nem csatlakozott az Oroszország elleni EU-szankciókhoz. Mielőtt Magyarországra érkezett, a kínai elnök éppen azt a Szerbiát látogatta meg, amelyik éppúgy kiszolgáltatta saját gazdaságát a KKP diktatúrájának, mint teszi ezt a magyar kormány.

Gazdasági károk és külpolitikai ku­darcok sorozata. Nemzeti érdeke­ink elárulása és hatalmas erkölcsi bot­rány. Erre képes csak a nemzeti szé­gyen kormánya.

És még nem is említettem a manapság legfőbb szégyenforrást: az ukrajnai orosz imperialista háború nyílt politikai támogatását.

A nemzeti szégyen kormányának itt persze némi pávatáncra van szüksége, amit büszkén vállal, hiszen számára a külpolitika nem más, mint színjáték, hazudozás, alakoskodás. Ezt tanulták a történelemből, ami újabb bizonyítéka felkészületlen személyüknek és faragatlan jellemüknek. Miközben szavakban elítélik a szankciós politikát, mégis az összeset megszavazták. Ezzel két legyet ütnek egy csapásra. Egyrészt igyekeznek bizonyítani Putyin felé, hogy milyen hűséges csatlósok, de, fájdalom, a „gonosz külső erők” már megint legyűrik őket. Hiába, kicsik vagyunk. Másrészt a szankciók kényszerű vállalása remek ürügyet kínál a magyar kormány számára, hogy saját gazdaságpolitikai kudarcait ügyesen ráfogja a szankciókra. Megjelent például a retorikában a „szankciós infláció” kifejezés. Noha ez nettó hazugság, mert bizonyítható, hogy az EU-ban aranyérmes inflációt az MNB és a magyar kormány közösen állították elő, a nép nem csekély része elhiszi, hogy ez a külső ellenség fellépésének következménye, annak ellenére, hogy ugyanezek a szankciók más EU-tagállamokban negatív hatásokkal jóval kevésbé jártak.

Ungváry Rudolf többször megírta, hogy a fasisztoid mutáció elengedhetetlen kelléke az ellenség kijelölése, a felé irányuló gyűlölet folyamatos ébren tartása.

A súlyos erkölcsi veszteségen túlmenően kézzelfogható a magyar gazdaság érdekeinek a sérülése is. Magyarország immár nehezen, késve vagy egyáltalán nem kapja meg a neki járó uniós támogatásokat, mert az európai jogállami önvédelmi gépezet, legalábbis az utóbbi időben, végre beindulni látszik. Az EU történetében példa nélküli, hogy az Európai Parlament pert indított a Bizottság ellen azért, mert ez utóbbi tavaly év végén a magyarországi jogállam súlyos sérelme ellenére néhány milliárd eurót folyósított a magyar állam számára. A támogatások elmaradása vagy utólagos visszavonása, visszafizetési kényszere óriási károkat okoz nemcsak a magyar gazdaság mai működésének, hanem a jövőbeni fejlődés esélyeinek is, mert az EU-n belüli vita és esetleges per elbizonytalanítja a befektetőket is, hazaiakat, külföldieket egyaránt.

Közben a magyar állam, amelyik hatalmas költségvetési hiánnyal küszködik, beruházási erőforrásai kimerültek, újabb hitelekkel mérhetetlenül megnöveli az ország adósságállományát, olyan felvásárlásokkal, amelyeknek semmi értelmük. Az államot elrabló oligarchia korlátlan étvágyú rablóvá silányította az államot. Mikor állítjuk meg az ámokfutást?

De ne szaladjunk előre és ne ringassuk magunkat illúziókba. Legyen elég annyi, hogy az orosz medve talpát nyaló, hamis békeszólamaival annak kegyeit kereső, a nyugati szövetség erejét és egységét bomlasztó önkényuralmi kormány végre leleplezte önmagát mint a diktatórikus birodalmak ötödik hadoszlopát.

Ennek legkézenfekvőbb jele a nemzetközi kapcsolatokban az, hogy a magyar kormány képviselőit már nem hívják meg azokra a bizalmas tanácskozásokra, amelyek a NATO és az EU stratégiai érdekeiről és teendőiről folynak. Stoltenberg főtitkár, Von der Leyen bizottsági elnök, Charles Michel, az Európai Tanács elnöke, de Biden amerikai és Macron francia elnök is pontosan tudják, hogy az érzékeny információk a magyarországi ötödik hadoszlop folyamatos árulása miatt 24 óra alatt Putyin orosz elnök asztalán lennének. Miközben az orosz medve és a kínai sárkány kihasználja és közben kineveti a magyar államot képviselő kövér egeret, a nyugati hatalmak lassan kizárják őt a liberális demokráciák szövetségéből.

Ismerjük föl, hogy a keleti nyitás és elkötelezettség politikája zsákutcába jutott. Demokratikus, jogállami fordulat esetén is hosszú évtizedekig eltart majd, amíg a magyar államot és kormányt visszafogadják a nyugati civilizáció dicső klubjaiba. Addig marad nekünk a szégyen, amit az önkényuralom naponta arcunkba köp.