Élet és Irodalom,

LXVII. évfolyam, 34. szám, 2023. augusztus 25.

BOKROS LAJOS

Képzeljük el azt a jelen pillanatban meglehetősen valószínűtlen, de esetleges nyugati politikai ballépések sorozata nyomán teljesen nem kizárható esetet, hogy az ukrajnai orosz imperialista háború a hódító győzelmével végződik. A tragikus események sorozata elkezdődhet például az Egyesült Államokban, ahol a jövőre esedékes elnökválasztáson nyer a jelenleg többszörösen bűnvádi eljárás alatt álló Trump. Mivel a régi-új elnök Putyin híve és csodálója, lehetséges, hogy vezetése alatt az amerikai kongresszus megvonja Ukrajnától a katonai és pénzügyi támogatást. Ez láncreakciót indíthat el: megbénulhat vagy széteshet a NATO. A belpolitikai küzdelmek kiéleződése nyomán 2025-ben kormánypárttá emelkedhet a szélsőjobboldali német AfD, két évvel később pedig a francia elnökválasztáson győzhet Marine Le Pen. Ha a német–francia–olasz háromszög a mindhárom országban nyíltan oroszbarát szélsőjobboldal zsákmánya lesz, akkor Putyin vérszemet kaphat, és Oroszország tovább terjeszkedhet Európában.

Tegyük föl, hogy az ukrajnai háború végén az orosz hadsereg elfoglalja a teljes tengermelléket, a régóta vágyott, Katalin cárnő által alapított, gyöngyszemként megénekelt Odesszát, és kicsi zöld emberek fellazító ténykedése nyomán szinte harc nélkül bekebelezi a ma független, de törékeny Moldovai Köztársaságot. Innen már csak egy lépés Románia északi bekerítése, aminek végén Oroszország megszállhatja Kárpátalját is. Közben Kijivben Putyin hatalomra segít egy csatlós bábkormányt, Szerbiában pedig örömtüzet gyújtanak: karnyújtásnyi közelségbe került a balkáni orosz terjeszkedés, az orosz és a délszláv népek egyesítése.

A szétesett NATO magára hagyja új keleti tagállamait, amire Lengyelország és Románia hatalmas erőfeszítéssel gyors fegyverkezési programmal válaszol. De van egy szánalmas kis ország, ahol az önkényuralmi kormány mosolyog az orosz győzelmek nyomán. Nemhogy nem tesz semmit az ország védelmére, hanem folytatja a pávatáncot Ukrajna holtteste mellett, és nyálcsorgató alázattal kéri az orosz medvét, hogy adja neki Kárpátalját. Egyes magyar vezetők már Románia közeli megsemmisüléséről ábrándoznak, és készülnek Erdély visszavételére is.

És akkor Putyin olyat tesz, ami magyar lakájának legszörnyűbb álmaiban sem rémlett föl: a cári és a sztálini imperializmus legnemesebb hagyományait követve hátba szúrja szövetségesét. A kezdeményezés természetesen nem a Kremlből indul, hanem mondjuk a szerb kormány a kiéleződő belpolitikai harcok nyomán fegyveres segítséget kér orosz testvérétől. Mivel az orosz vezetés úgy véli, hogy Románia megtámadása túl sok emberi áldozatba és pénzbe kerülne, Oroszország megszállja a Tiszántúlt.

Rikolt a páva

Ha ránézünk a térképre, azonnal szemünkbe ötlik, hogy Kárpátalja és a Bánság szerbiai része között a legrövidebb út a mai magyarországi Tiszántúlon vezet keresztül. A terület végig síkság, az utak meglehetősen jók, a teherautók és a tankok egy nap alatt elérhetik a szerb határt. A Tiszántúlon csupán egyetlen jelentősebb város található, Debrecen. Itt fél nap alatt hatalomra lehet segíteni egy Quisling-jellegű városvezetést, ráadásul a budapesti önkényuralmi kormány helyi talpnyalói tülekednek a zsírosnak vélt állásokért. Hazaárulóban nincs hiány a hadseregben sem, mert a megmérgezett szellemű főtisztek egy része azt hiszi, hogy hűséges közreműködésük jutalma majd nemcsak Kárpátalja megszerzése lesz. Ők is nézik a térképet, és ostobán elhiszik a Kreml hazugságait: a magyar Tiszántúl megszállása nyomán még inkább körülzárt Románia szétesése csak idő kérdése, vagyis az orosz győzelmek nyomán Erdély egy része is visszakerülhet Magyarországhoz. A budapesti önkényuralmi kormány tapsol az orosz fegyverek győzelmei láttán, és nem ismeri föl a közelgő tragédiát, ami szükségszerűen bekövetkezik.

Miután az oroszok elfoglalták a magyar Tiszántúlt, a Kreml vezetői köpönyeget fordítanak, mert hiszen eszük ágában sincs a magyar csatlós megjutalmazása. A Tiszántúlt a szétvert, megszállt és megcsonkított ukrán bábállamhoz csatolják. (Ez sem példa nélküli: Lengyelország felosztása után a szovjetek Litvániának adták a vilniusi területet, sikeresen egymás ellen ugrasztva ezzel két későbbi csatlós államot, biztosítva, hogy a kegyencek mindig a főnök kegyeit keressék.) A rettenetes tragédia, a térképen szabad szemmel alig látható kicsiny ország feldarabolása nyomán ugyan utoljára még felsikolt a páva, de már késő. A sokszor megkívánt és a vesztünkre most bekövetkezett nyugati hanyatlás után íme itt a vég.

„Magyarország megszűnt szuverén ország lenni” – jegyzi meg szárazon az országa semlegességét és függetlenségét védő szélsőjobboldali osztrák kancellár. „El kell fogadni a tényeket, és azonnal békét kell kötni az oroszokkal, mert minden ember élete drága” – fűzi hozzá a nemzetközi sajtótájékoztatón. Magyarország évtizedekig a Kreml csatlósa volt, ezért megérdemelte sorsát – gondolja magában a szlovák, a cseh, a horvát és a szlovén kormányfő.

Senki, de senki nem siet Magyarország segítségére, még szavakban sem. Megérett az évtizedes, körkörösen sértő magyar külpolitika keserű gyümölcse.

Az orosz medve vigyorog. Egyesek azt kapták jutalmul, amit mások büntetésül. Ez az évszázados orosz történelmi küldetés sajnálatos, de orosz szemszögből nézve elhanyagolható jelentőségű mellékkára.

Budapesten népfelkelés tör ki a kudarcot vallott önkényuralmi kormány ellen. Annak azonban még mindig sok híve és sok pénze van. A magyar hadsereg és a rendőrség – veretes történelmi hagyományaihoz híven – megbénul, hiszen az ellentétek belülről feszítenek: nem kevés támogatója van az immár hosszú időre befészkelődött önkényuralomnak, miközben a becsületes tisztek és a legénység elfordul a szintén régi hagyományok szerint hazaárulónak bizonyult rendszertől. Az önkényuralom titkosszolgái és a korrupt oligarchia menekül az országból.

A Szabadság téren elsötétülnek az amerikai nagykövetség ablakai. Az utolsó repülőgéppel eltávozott az egész személyzet. A német, francia, olasz szélsőjobb megrémül, mert végre szeretné megállítani az orosz tankok előrenyomulását. Cserébe örömmel elfogadja Magyarország feldarabolását és a független magyar állam megszűnését. A reálpolitika érdekekről, nem pedig érzelmekről szól.

Fekete lyuk keletkezik a Kárpát-medence kellős közepén. Volt már ilyen.

Lehetséges, ami látszólag lehetetlen

Aki eddig ér az olvasásban, az talán dühösen félredobja a cikket: miért kell ilyen abszolút valószínűtlen forgatókönyvvel riogatni a magyar közvéleményt? Semmi esélye annak, hogy a NATO megbénuljon vagy magára hagyja keleti szárnyát, az orosz vezetés pedig nem lehet annyira ostoba, hogy Ukrajna után más országra is szemet vessen. Ukrajna megérdemli sorsát, legyen végre béke. Magyarország az egészen más!

Javaslom, hogy gondoljunk vissza a 2022. február 24-ét megelőző időszakra. Angela Merkel tizenhat évig (2005–2021) fennálló kormánya mindent megtett azért, hogy az orosz medve kedvében járjon, és politikai hibák egész sorozatát követte el akkor, amikor a német gazdaságot ráfűzte az orosz energiahordozók behozatalára. (Érdemes elolvasni a tárgyban eddig megjelent legjobb könyvet: John Lough: Germany`s Russia Problem. The Struggle for Balance in Europe, 2021.) Igaz, hogy 2014 után a Nyugat félszívvel bevezetett némi hatástalan szankciókat a Krím és a Donyeck-medence egy részének orosz megszállása nyomán, de a kereskedelmi és pénzügyi forgalom zavartalanul folytatódott. Trump 2018-ban Helsinkiben anélkül tárgyalt az általa szeretve tisztelt orosz elnökkel, hogy tanácsadói közül akár csak egyetlenegy jelen lett volna. Vajon mit akart mindenáron eltitkolni saját kormánya és népe elől?

A második világháború kitörését megelőző végzetes nyugati megalkuvás és lekenyerezés (appeasement) tragikus politikájának sajnálatos másodvirágzását láthattuk a 2008 és 2022 között eltelt hosszú 14 évben. (2008 azért fordulópont, mert ebben az évben foglalta el az orosz hadsereg a Grúziához tartozó Abháziát és Dél-Oszétiát. Ezzel megindult az orosz uralom kiterjesztésének folyamata a volt szovjet tagállamokra.) A történelem tud ismétlődni.

2010 után csatlakozott ehhez a zsákutcába vezető kiengesztelő irányzathoz az immár nyíltan oroszbarát magyar nacionalista-populista kormány, amelyik a Horthy-rendszert tekinti példaképének. A történelmi párhuzam nagyon fontos. A mai magyar önkényuralmi rezsim nemcsak azért utánozza a két világháború közötti elődjét, mert csodálja és másolja annak gazdasági és politikai berendezkedését, hanem azért is, mert azonosul annak külpolitikai céljaival. Teszi ezt annak ellenére, hogy Horthy nemzetvesztő politikáját a történelem látványos kudarcra ítélte. Nem lényeges eltérés, hogy a magyar állam 1945 előtt a náci Németország, most pedig a nacionalista-populista, sőt fasiszta eszmékkel alaposan átitatott Oroszország csatlósává vált. Mind a náci és a Horthy-rezsim, mind pedig Putyin és Orbán rendszerének első számú ellensége a versengő és versenyképes szabad piacgazdaság, a szabadságelvű nyitott társadalom, az etnikai, vallási és kulturális sokszínűség. Noha az illiberális demokrácia új keletű elnevezés, a tartalom a régi. Visszajött a régi szemét.

Horthy bosszúja

Most azonban korlátozzuk figyelmünket a két rezsim külpolitikájára. Annyi a különbség, hogy míg Horthy nyíltan lépett föl a határmódosítások érdekében, addig a huszonegyedik században eluralkodó, rejtőző becstelenség időszakában a kettős beszéd és a megtévesztőnek képzelt pávatánc igyekszik leplezni az önkényuralom külpolitikájának valódi céljait. A jelképek azonban egyértelműek. A Nagy-Magyarországot ábrázoló és a csőcselék mozgósítását szolgáló focisál, amit a magyar kormányfő kádári kacsintással igyekezett kimagyarázni, az MLSZ pedig elfelejtett betiltani, az évente ismétlődő tusványosi esztelen melldöngető handabandázás, amit ebben az évben Szlovákia magyar születésű kormányfője is mélyen elítélt, az ukrajnai orosz hódító háború támogatása hamis és hazug békeszólamokkal mind-mind arról tanúskodnak, hogy az önkényuralom egyrészt érzelmileg mozgósítani kívánja a határon túli megtévesztett magyar szavazókat, másrészt sértegetni a szomszéd népeket a nacionalista hangulat felkorbácsolása végett. Belpolitikai szempontból rövid távon talán eredményes, de külpolitikai tekintetben hosszú távon biztosan önpusztító.

Ez a vonalvezetés ugyanis könnyen vezethet újabb látványos kudarchoz, ha és amennyiben a világpolitika számára kedvezőtlenül alakul, vagy a nemzetközi mezőnyben elhanyagolható tényezőnek tekinthető apró állam sorozatosan rosszul lép, mert még saját nemzete valódi érdekeit is képtelen felismerni. Dehogy akart ő hazaáruló lenni. Éppen ellenkezőleg, a hazát akarta védeni és kiterjeszteni. Mégis hazaáruló lesz, mert elszámította magát, és nem ismerte föl, hogy diktatórikus barátai pontosan ugyanolyan becstelenek, mint ő maga.

Horthynak egy darabig kedvezett a szerencse: az 1938-as első bécsi döntéssel Csehszlovákia magyarok által lakott területei visszakerültek Magyarországhoz. Saját szempontjából még akkor is viszonylag jól számított, amikor 1939-ben északi szomszédunk feldarabolása után bevonult az addig Csehszlovákiához tartozó Kárpátaljára. Sőt, még a harmadik lépéssel is szerencséje volt, amikor a Molotov–Ribbentrop-paktum nyomán vészesen meggyengült Románia 1940-ben a második bécsi döntés után kénytelen volt lemondani Észak-Erdélyről.

Az elnyomó rendszerek azonban időleges és látszólagos külpolitikai sikereik nyomán mindig vérszemet kapnak, és képtelenek megérteni, hogy hol a határ. 1939 szeptemberében megkezdődött a második világháború európai része. Az 1940-es második bécsi döntésre még talán rá lehetett fogni, hogy sem a náci Németország, sem a sztálini Szovjetunió érdekeit nem sértette, tehát Magyarország ügyesen és eredményesen lavírozott a két gonosz óriás között. De 1941-ben már világosan és egyértelműen felismerhető volt, hogy az egyoldalú német elkötelezettség nem szolgálja a nemzet hosszú távú, alapvető érdekeit. Teleki Pál miniszterelnök éppen azért lett öngyilkos, mert jól tudta ezt, de nem volt bátorsága ellenezni a Vajdaság megszállását. Az ő személyes áldozata azonban mindenki számára leleplezte a romlott és korrupt magyar külpolitikát.

De még itt is meg lehetett volna állni, mert a történelem adott még egy utolsó vagy egy utolsó utáni esélyt. A Horthy-rendszer legnagyobb bűne, vagy ha úgy tetszik, történelmi baklövése, világosan előre láthatóan nemzetvesztő lépése a Szovjetunió elleni kiprovokálatlan hadüzenet volt. Nem igaz az a közkeletű mentegetőzés, hogy Magyarország nem volt abban a helyzetben, hogy kimaradjon belőle. Ha igaz lenne, akkor éppen azt bizonyítaná, hogy hazánk nem 1944-ben a náci megszállás nyomán, hanem már 1941-ben elvesztette függetlenségét. (A Szabadság téri szobor felirata ennek megfelelően javítandó.) Még fontosabb, hogy Hitler a magyar részvételt nem kérte, de a náci eszmékkel már mélyen átitatott, túlbuzgó tisztikar ezt mindenképpen ki akarta provokálni. Döntő bizonyíték, hogy Bulgária kimaradt a Szovjetunió elleni háborúból. Noha a Molotov–Ribbentrop-paktum nyomán Dél-Dobrudzsa visszaszerzésével részt vett a körkörösen meggyengült Nagy-Románia felszeletelésében, a világháború után mégis megtarthatta szerzeményét. Egyedül Magyarország az, amelyik tiszta vesztesként szállt ki a második világháborúból a számára kedvező második bécsi döntés következményeit illetően is.

Trianon igazi átka

Vajon miért? Első pillantásra nem logikus, mert noha a győztes Szovjetunió megtartotta magának Besszarábiát, Románia katonailag ugyanúgy részt vett a Szovjetunió elleni háborúban, mint Magyarország.

A magyarázat a két ország belső helyzetének különbségében keresendő. A világháború végső szakaszában Sztálin világosan értésre adta, hogy Észak-Erdély sorsa attól függ, melyik ország fordul szembe először és jobban a náci hódítókkal. Ezt az üzenetet a román gazdasági, politikai, értelmiségi elit sokkal hamarabb és helyesebben megértette, mint a magyar. A magyar uralkodó osztály önpusztító halogató hűségét nem szabad és nem érdemes jellembeli fölényként feltolni a „köpönyegforgató” románokkal szemben.

Főleg azért nem, mert 1944. október közepén végül Horthy is megpróbált fordítani a köpönyegen. A különbség a román és a magyar magatartás között így nem az, hogy az egyik hitszegő, a másik vitézi, hanem elsősorban az, hogy a románok eredményesen végrehajtották a kiugrást, míg a magyar kísérlet csúfos kudarcba fulladt. Horthy rendszere végső eredményeit tekintve tehát nemzetvesztőnek bizonyult.

A népek és a nemzetek történelmi sorsát sohasem a szándék, hanem az eredmény dönti el. Államfők esetében a szándék mellékes, az eredmény számít. Horthy negyedszázados uralmának történelmi eredménye rettenetes, tisztán negatív. Felelőssége is egyértelműen az. Nemcsak objektíve, hanem saját szándékai és céljai felől tekintve is. Noha az eredeti szándék a trianoni határok számunkra kedvező felülvizsgálata volt, Magyarország újabb területveszteséggel került ki a második világháborúból. A vesztes mellett való végső és esztelen kitartás pedig objektíve azt eredményezte, hogy hazánk soha többé semmi határkiigazításban nem reménykedhet, mert erre minden erkölcsi alapot örökre eljátszott, ráadásul azt soha egyetlen ország sem fogja támogatni. Az 1941-es iszonyatos történelmi hibával és nemzetrontó bűnnel, majd az azt követő ballépések sorozatával az eredeti trianoni határrendezés a nemzetek szemében immár nemcsak véglegessé, hanem legitimmé is vált. Ez Trianon igazi átka, amit Horthy Miklós negyedszázados nemzetpusztító uralmának köszönhetünk.

Miért ünnepli az újdonsült önkényuralom azt a személyt, amelyik ezért a szörnyű végeredményért első helyes felelős?

A huszonegyedik században a magyar önkényuralmi kormány másolja Horthy hintapolitikáját, mert úgy véli, hogy az ezúttal eredményes lesz. Putyin rendszere azonban egyre erősebben hasonlít a fasizmusra. Ha a nyugat egysége fennmarad és megerősödik, akkor a pávatánc bukásra van ítélve. De akkor is, ha az oroszok világuralmi törekvései sikerrel járnak. Ez az igazi történelmi tanulság.

A második világháború alatt az előre borítékolhatóan nemzetvesztő horthysta politikának néhány tiszteletre méltó, de halvány értelmiségi kezdeményezést leszámítva nem volt érdemi ellenzéke. Ma ugyanez a helyzet. Az önkényuralmi kormány híján van minden történelmi ismeretnek, észszerű helyzetelemzésnek. Egyfelől hamis-hazug propagandával, másfelől a hazai oktatás minőségének tudatos lerontásával a maga színvonalára kívánja süllyeszteni a társadalmat. Sekély, silány és eltorzított nemzettudattal azonban nem vehető észre, hogy a nemzet életében mikor következik be a tragédia, hiszen máig nem nyilvánvaló, hogy az 1941-es hadüzenet micsoda rettenetes kudarcok sorozatához vezetett.

Nem lesz elegendő a nacionalista-populista önkényuralom megdöntése. Száz év gondos lélekápolás és nagyszabású, általános műveltségemelés kell majd ahhoz, hogy a magyar nemzet és társadalom végre felismerje bajainak eredetét, kudarcainak valódi okait, továbbá megértse azokat a külső feltételeket, amelyek elfogadása nélkül sohasem lesz képes belépni az európai népek boldog és virágzó közösségébe.