Élet és Irodalom,
LXVII. évfolyam, 8. szám, 2023. február 24.
BOKROS LAJOS
Miért nem győzhetnek az oroszok Ukrajnában
1781 augusztusában Szentpétervárra érkezett egy amerikai: Francis Dana, aki a fiatal köztársaság küldöttjeként első ízben közelítette meg a cári birodalmat. Az amerikai kongresszus hivatalos megbízottja volt, annak írásos üzenetét hozta, és Nagy Katalin cárnővel akarta felvenni a kapcsolatot.
Francis Dana vállalkozása sajnos kudarcba fulladt. Több mint két évig maradt Oroszországban, de a cárnő nem fogadta, sőt alig néhány alacsonyabb rangú tisztviselővel tudta csak felvenni a kapcsolatot. Tevékenységét nagymértékben gátolta, hogy sem oroszul, de még franciául sem tudott, ami akkor mind az orosz udvari nemesség, mind a nemzetközi diplomácia hivatalos nyelve volt.
Felvethető, hogy az amerikai függetlenség kikiáltását az európai hatalmak illegitimnek, a törvényes király elleni lázadásnak, felségárulásnak minősítették, ezért nem lett volna ildomos fogadni a törvénytelen amerikai rezsim küldöttét. A látszat azonban ebben az esetben eltakarja a valóságot. A legkeresztényibb francia király, XVI. Lajos például szövetségese és hitelezője volt az amerikai felkelőknek, akik legitim uralkodójuktól, az angol királytól igyekeztek elszakadni. Benjamin Franklin az amerikai köztársaság hivatalos képviselője volt a francia udvarban, aki maga készítette elő Francis Dana útját, és próbálta segíteni a meglehetősen felkészületlen fiatal amerikait. Remélte, hogy sikeres lesz, hiszen 1782 augusztusában Katalin cárnő fia, a későbbi Pál cár, inkognitóban Párizsban járt, és névjegyet küldött többek között az amerikai követségre, finoman jelezve a közeledés szándékát. Kiemelendő, hogy ezek az események megelőzték a francia forradalmat, és nem létezett még a hírhedt Szent Szövetség sem, ami megakadályozhatta volna a lázadó köztársaságiakkal való kapcsolatfelvételt.
Ami a francia királyt szépen összehozta az amerikai felkelőkkel, az elsősorban az angolellenesség volt. Ugyanez érvényes a cári Oroszországra is. De ennél sokkal többről, mindenekelőtt formálódó hatalmi és stratégiai érdekekről volt szó. Az oroszok közeledését Amerikához felgyorsította a francia forradalom, a formálódó orosz–osztrák–porosz–angol–török–nápolyi védelmi szövetség az egyre agresszívabb francia köztársaság ellen, ami nemcsak a forradalom exportjában, hanem a meghódított területek kifosztásában is jeleskedett.
Különösen érdekes, hogy I. Sándor cár fiatal korában kifejezetten csodálója volt az amerikai köztársaságnak. A három uralkodó austerlitzi veresége (1805), valamint Napóleon 1812-es oroszországi hadjárata után természetesen már szó sem lehetett francia szövetségről, de az amerikai barátság mindezeket túlélte. Élénken visszatükrözi ezt I. Sándor cár és Thomas Jefferson harmadik amerikai elnök (1801–1809) színes levelezése, ami éppen azt az időszakot öleli föl, amikor Európában sorsdöntő események történtek, miközben Oroszország uralkodója a szabadelvűséggel kacérkodott, sőt valamiféle köztársasági berendezkedésről álmodott még saját birodalma számára is. (Aztán később mindezt elfelejtette.)
Két évszázad békéje után
A kezdet azért fontos, mert megalapozott kétszáz év békét és gyümölcsöző együttműködést az orosz–amerikai gazdasági és politikai kapcsolatokban. Ráadásul az amerikai és az orosz nagyhatalmi érdekek a tizenkilencedik és a huszadik évszázadban sohasem ütköztek annyira közvetlenül és erősen, hogy ez a két óriás között nyílt háborúvá fajult volna. Éppen ellenkezőleg. Minden politikai és ideológiai nézetkülönbség ellenére Oroszország, illetve a Szovjetunió az USA szövetségese volt mind az első, mind pedig a második világháború idején. A megveszekedett antikommunizmus az ötvenes években az Egyesült Államokban elsősorban belpolitikai szerepet játszott. Természetesen a szovjet terjeszkedés feltartóztatása (containment) az amerikai külpolitika elsődleges célja volt. Ez a hidegháború idején – a múlt évszázad második felében – sok éles vitát eredményezett (kubai rakétaválság), vagy véres helyettesítő háborúkba (proxy war) torkollott (Korea, Vietnám, Afganisztán), de a két, atomrakétákkal egyre jobban felszerelt szuperhatalom mindig időben visszalépett a közvetlen fegyveres konfliktustól.
A huszonegyedik század első 20 évében gyökeresen megváltozott a helyzet. Egyrészt Oroszország egy rövid emberöltő alatt másodrendű középhatalommá süllyedt, ahogy erről az 1917-es februári forradalom századik évfordulóján már megemlékeztem (A medve elfárad, ÉS, 2017. február 10.). Másrészt birodalma szláv részének elvesztésével az oroszországi oligarchia nem tud és nem is akar megbékélni. A NATO fenyegetésével való riogatás csak ürügy, mert a nyugati katonai szövetség sohasem akarta megváltoztatni a második világháború után kialakult, bármennyire is igazságtalannak tekinthető határokat, és sohasem fenyegette, ma sem fenyegeti Oroszország területi épségét és szuverenitását. Nem is tehetné, mert pontosan tudja, hogy ezzel kinyitná Pandora szelencéjét: a nyugati szövetségi rendszer keretein belül is felbukkanhatnak olyan önjelölt önkényurak, akik népük, sőt egész Európa békéjét és boldogságát a határok megváltoztatásának igényével igyekeznek aláásni. Ilyen a magyar vezető is, aki csak azért nem veszélyes, mert országa jelentéktelen, és egyre inkább az lesz. De nem szabad elfeledkezni a felszín alatt parázsló görög–török viszályról sem, amit az elmúlt 75 évben a két ország egyidejű NATO-tagsága tudott féken tartani.
Vlagyimir Putyin orosz elnök világosan érti, hogy a NATO nem támadó jellegű szövetség, mint ahogy azt is, hogy a balti köztársaságok, Finnország vagy éppen Lengyelország sohasem szeretnének Oroszország elleni fegyveres támadás felvonulási terepéül szolgálni, hanem kizárólag saját védelmük végett húzódtak a NATO-szövetség védőernyője alá. Noha sokan vannak, még hazánkban is, akik a NATO bővítésével magyarázzák a medve zsigeri félelmét és kardcsörtetését, nyilvánvaló, hogy Oroszország megtámadása nemcsak a nyugati szövetség elemi érdekeinek, hanem a józan észnek is tökéletesen ellentmond. Nem kell ehhez más bizonyíték, mint az, hogy a Nyugat nem hajlandó olyan fegyvereket szállítani Ukrajnának, amelyekkel az Oroszország területét is képes lenne megtámadni. Pedig ennek indokoltsága akár csak a hatékony ukrajnai védelem szempontjaival is bőven alátámasztható lenne, nem beszélve arról, hogy amikor egy ország provokáció és jogcím nélkül hódító háborúba kezd, akkor a védekező félnek minden joga megszületik arra, hogy szerencsés esetben ő foglalja el támadója területét. (A második világháborúban senki sem követelte, hogy a német csapatok kiverése után Sztálin álljon meg a régi szovjet határoknál és semmiképpen se lépjen a náci Németország területére…) A NATO viselkedése napnál világosabban bizonyítja, hogy Oroszország területi épségének megőrzését és szuverenitásának védelmét a Nyugat még akkor is halálosan komolyan veszi, amikor az orosz önkényuralom vezetői már minden okot felkínáltak annak jogszerű aláásására.
Ukrajnának győznie kell
Ezt az egyértelmű stratégiai vonalat azért volt érdemes világosan leszögezni, mert az éremnek van másik oldala is: az orosz imperialista háborúnak Ukrajna teljes területén viszont mindenképpen a hódító vereségével kell végződnie.
Ez a Nyugat létérdekéből következik, abból közvetlenül levezethető. Legalább öt szempontot érdemes feltétlenül kiemelni, ami a rettenetes háború lehetséges kimenetelét –az ukrajnai népek tragikus sorsán messze túlmenően – Európa és a világviszonyok alapvető stratégiai összefüggéseibe helyezi.
Ahelyett, hogy a Nyugat egységét az orosz imperialista háború meggyengítette volna, az látványosan megerősödött. Svédország és Finnország felvételét kérte a NATO-ba, és a tényeket tekintve a bővítés már megvalósult, bármennyire késlelteti a jogi értelemben vett csatlakozást a török vétó és a magyar pávatánc. A bővítés jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni. Egyrészt azért, mert az ukrajnai orosz támadás nyomán Svédország több mint két évszázados, Finnország pedig nyolcvanévi fegyveres semlegességet adott föl mindössze három hónap alatt. Másrészt Finnországnak van messze a leghosszabb közös határa Oroszországgal: 1340 kilométer. Ennek a földrajzi ténynek a fontosságát még a rakéták és az informatikai hadviselés korában is figyelembe kell venni.
De a politikai hatás százszor fontosabb: Svédország és Finnország, amelyek máris jelentős mértékben kitüntették magukat az ukrajnai fegyverszállítások terén, semmiképpen sem kívánnak szembesülni történelmi horderejű döntésük esetleges kudarcával. Ukrajnának mindenképpen győznie kell ahhoz, hogy a NATO északi szárnya biztonságban és bizalommal tekinthessen saját jövője elé.
Még fontosabb Lengyelország és a balti államok helyzete. Ezek az országok sok évszázadon keresztül szenvedtek orosz elnyomás alatt; a baltiaknak még a megszállás szovjet változatából is bőven jutott, olyannyira, hogy az már nemzeti létüket veszélyeztette. Ezek az államok sajátjuknak érzik Ukrajna háborúját, sőt ma már a területükön élő orosz ajkú népesség többsége is együtt menetel velük. Figyelemre méltó, hogy az egyébként erősen megosztott lengyel belpolitikai helyzetben az egymással élesen szemben álló pártok egy dologban egyetértenek: Ukrajna feltétlen támogatásában. A magyarországi párhuzam miatt abszolút lényeges, hogy a peremre szorult maroknyi fasisztát leszámítva nem létezik komolyan vehető lengyel politikai erő, amelyik Nyugat-Ukrajna visszaszerzésére törekedne, vagy azt akár csak félénken, vagy sunyin, burkoltan sugallaná. Még fontosabb, hogy Lengyelországban nincs olyan politikus, aki a tettes és az áldozat között egyenlőségjelet téve álnok módon a maga békepártiságát hangoztatná. Lengyelország és a balti köztársaságok a NATO legszilárdabb oszlopai az elvaduló keleten: Észtország például bruttó hazai termékének egy százalékát fordítja Ukrajna támogatására, amibe mind a katonai, mind a polgári segély beletartozik.
Románia esetében ismét érdemes a térképre nézni és a múltat fürkészni. (A földrajz és a történelem ismerete minden kormány stratégáinak kapóra jönne.) Finnországtól és Lengyelországtól eltérően Romániának nincs közös határa Oroszországgal, de nem is szeretné, ha újra lenne, mert az a kicsiny és törékeny nemzet történetében eddig még sohasem vezetett jóra. Ukrajnával viszont a NATO-tagállamok közül éppen Romániának van messze a leghosszabb határa. A stratégiai fontosságú tényezőkhöz érdemes hozzáadni a Moldovai Köztársaságot is, amelynek mai sebezhetősége, jövőbeni sorsa nemcsak a román külpolitika, hanem a belpolitika égető kérdése. Az oroszok által kikanyarított transznyisztriai köztársaságban állomásozó orosz haderő bármikor megtámadhatja Ukrajnát, és a krími orosz erőkkel, valamint a haditengerészettel karöltve elfoglalhatja Ogyesszát. Ha az oroszok elvágják Ukrajnát a tengertől, akkor az ország gazdasági ereje jórészt elvész. De az orosz támadás éle adott esetben a Moldovai Köztársaság ellen is fordulhat, és mivel ez utóbbi nem NATO-tagállam, rá nem vonatkozik a szerződés ötödik cikkelyéből fakadó feltétlen kölcsönös és közös védelem. Viszont ha Ukrajna és Moldova netán elesik, akkor Romániának csaknem ezer kilométeres, roppant sebezhető közös határa keletkezik a győztes orosz hatalommal vagy az ukrajnai-moldovai bábállamokkal. Minden román tudja és érti, hogy ezt a forgatókönyvet mindenképpen el kell kerülni.
Mondhatni, hogy a nyugat-európai NATO-tagállamok egy részét bizonyosan nem érdekli annyira Lengyelország vagy akár Románia sorsa, így készek lesznek gazdasági-kereskedelmi előnyökért cserébe megbékélni egy megnagyobbodott Oroszországgal is. A félelem nem alaptalan: a 2014–2022 között folytatott német külpolitika rendkívül kártékony volt, Angela Merkel és Frank-Walter Steinmeier történelmi hibája csaknem egy újabb müncheni egyezménnyel ér föl, és nem felejthető. Mégis, a liberális demokráciákat, így a németet is, a nemzetközi kapcsolatokban elsősorban az különbözteti meg az önkényuralmi rendszerektől, hogy képesek tanulni saját korábbi hibáikból, és igyekeznek kijavítani azokat. (A történelmi hiba gazdasági kára amúgy nem elhanyagolható: a 10 milliárd eurós második Északi-áramlat gázvezeték teljes egészében ócskavasként rozsdásodik el a Balti-tenger mélyén.) Finnország, a balti államok, Lengyelország és Románia együttes stratégiai jelentőségét az új német kormány világosan felismerte, hangoztatja és ennek megfelelően cselekszik, ráadásul teljes összhangban a világpolitikában nála sokkal jelentősebb szerepet játszó Franciaországgal. Mivel az USA–Kanada–Nagy-Britannia-tengely Ukrajna támogatásában eddig is élen járt, ha kiegészül a francia–német EU-motorral, akkor rettenthetetlenné válhat. Ez az ukrajnai háború legfontosabb stratégiai tanulsága.
Végül, de nem utolsósorban van a háború kimenetelének globális jelentősége is. A Kínai Kommunista Párt árgus szemekkel figyeli az ukrajnai eseményeket és a körülötte sistergő világpolitikát, mert tudja, hogy ennek közvetlen hatása van Tajvan sorsára. Ha Oroszország győz, és a Nyugat elfogadja a határok erőszakos megváltoztatásának befejezett tényét, akkor Kína számára azonnal megnyílik az út Tajvan bekebelezéséhez. Ha a Nyugat egysége felbomlik, a NATO szétesik vagy papírtigrisnek bizonyul, akkor a huszonegyedik század legnagyobb kihívását képező szuperhatalom számára sokkal könnyebbé válik a katonai terjeszkedés. Ne feledjük, hogy Kína lakossága (1,42 milliárd fő) éppen tízszer akkora, mint Oroszországé (144 millió), miközben az egy főre jutó nemzeti jövedelem tekintetében az ázsiai szuperhatalom már lehagyta a hanyatló orosz gazdaságot. Nem túlzás tehát azt mondani, hogy Tajvan sorsa Ukrajnában dől el.
Hazai tanulságok
Folytathatnám még az ukrajnai háború globális jelentőségének ecsetelését közel-keleti, kelet- és dél-ázsiai, sőt afrikai és latin-amerikai hatások sorozatával, de hely hiányában erre most nem kerül sor. Helyette foglaljuk össze röviden a jelentéktelenné silányított ország (ÉS, 2022. június 10.), szerencsétlen hazánk számára adódó tanulságokat.
Az önkényuralmi kormány bölcsnek hiszi azt a politikát, ami az ukrajnai katonai segítség megtagadásában, az egyébként általa is rendre megszavazott szankciók ostorozásában, az orosz háborús uszítók kéretlen védelmében (Kirill pátriárka) és a hódítást szentesítő béke követelésében foglalható össze. A történelmi és földrajzi tudatlanságát büszkén felmutató magyar kormány „együgyűvé” vált, kizárólag a kárpátaljai magyar kisebbség általa vélt érdekeit képviselve lép fel, azon keresztül ítél meg eleveneket és holtakat. Azzal, hogy Orbán Ukrajnát senki földjének nevezte és Afganisztánhoz hasonlította, ami ordítóan hamis állítás, sikeresen megsértette nemcsak az ukrán kormányt, hanem az ukrán népet is. Ha más nemzetek szakmányban űzött sértegetése csupán ártatlan, noha visszatérő jelensége lenne a csőcselék kormánypolitika rangjára emelt kultúrájának, akkor jó esetben nevetséges, rosszabb esetben visszataszító lenne, de nem szülne bajt. A magyar kormány durva szavakkal átitatott külpolitikai szólamai és álszent külpolitikája azonban jóvátehetetlen kárt okoz éppen annak a közösségnek, amelyet állítólag védeni hivatott: a fogyó létszámú kárpátaljai magyarságnak. Egy ilyen rettenetes külpolitikának – hacsak sunyi módon nem orosz győzelemre számít – kézelfogható kára éppen az lesz, hogy az ukránok közül sokan, még azok is ellenségnek fogják tekinteni a magyar kisebbséget, akik nem megveszekedett nacionalisták. Nem képzelhető el ennél ostobább külpolitikai vonalvezetés, hiszen a szomszédos többségi nemzetek gyalázása közvetlenül sérti a külhoni magyarok elemi érdekeit, hosszú távon lehetetlenné téve minden történelmi megbékélést. Vajon milyen esélye van a kárpátaljai magyar kisebbség érdekei védelmének, nyelve megőrzésének, kultúrája felvirágoztatásának, az anyanyelvi oktatásnak és életnek akkor, ha az ukránok többsége ellenségként, valamiféle ötödik hadoszlopként tekint rá? Hány évtized türelmes és tisztelettudó magyar politikája kell majd ahhoz, hogy az ukrán nacionalisták által bízvást felszítandó újabb gyűlölködést enyhítsük, vagy a hivatalos körök gyanakvását eloszlassuk?
Mi lehetne az ukrajnai orosz imperialista háború vonatkozásában az értelmes stratégia, ami nemcsak növelné az ukrán katonai győzelem esélyeit, hanem hosszabb távon emelné a magyar állam és a nemzet nemzetközi elismertségét, továbbá a kárpátaljai magyar nemzeti kisebbség megbecsülését?
Nézzünk rá ismét a térképre. Létezik négy közvetlen frontország: Finnország, Lengyelország, Románia és Törökország (a baltiakat a tárgyalás egyszerűsége kedvéért most a lengyel csoportba sorolom). Ez a négy NATO-frontvonal annál szilárdabb, minél inkább maga mögött tudhatja legnagyobb közvetlen nyugati szomszédja feltétlen támogatását. Finnország esetében ez egyértelmű, mert a hozzá képest nagyobb és erősebb Svédország nem ingadozik. Lengyelország, történelme során most először nyugodtan alszik, mert biztosítja hátát az EU legnépesebb és leggazdagabb országa, a németeké. Törökország látszólag semleges, de csak látszólag, mert hosszú távon nem érdeke a török államnak, hogy a Fekete-tenger orosz tóvá változzék. Törökország az ukrajnai háború megítélésében számíthat görög szomszédja egyetértésére, noha más témában van közöttük nem kevés vita. Románia esetében Magyarország lehetne a fontos stratégiai partner, ha a magyar külpolitika végre felismerné nemcsak a méretünkből fakadó tényleges lehetőségeket, hanem helyesen képviselné az ország és a nemzet valódi érdekét. Magyarország stratégiai jelentősége most az és annyi, hogy támasza lehetne Romániának. Magyarország európai (regionális, de nem középhatalmi) jelentőségét éppen az adhatná vissza, ha Romániával karöltve, azzal szorosan együttműködve egy irányban menetelne az ukrán állam, nemzet és hadsereg önzetlen, egyúttal nyilvánvalóan önérdekű támogatásában.
Oroszország és Amerika egyelőre nem vív közvetlen háborút, de ennek az esélye megnövekedhet. Nem akarja senki a harmadik világháborút, de ennek nem lehet alternatívája az orosz imperializmus győzelme Ukrajnában. A világ demokratikus erőinek – benne Magyarország haladó erőinek – létérdeke Ukrajna győzelme, Oroszország egyértelmű katonai kudarca. Értsük meg, hogy ebből a küzdelemből egyrészt nem lehet, másrészt nemzeti önérdekből nem is érdemes kimaradni. Az ukrán hadsereg nemcsak az ukrán nép szabadságáért, Ukrajna független állami létéért, hanem a magyar nemzet szabadságáért, Magyarország függetlenségéért is harcol.
Ha a NATO nem képes megállítani a hódítót, akkor saját maga hiteltelenné, papírtigrissé silányul, az európai népek kiszolgáltatottá válnak, egyesek egymás ellen fordulhatnak, egymásra licitálhatnak a medve talpának nyalogatásában, ami csak a szolgaságuk mértékét enyhítené, de annak tényét nem. Ha a Nyugat a leszakadó, elnéptelenedő, kiüresedő, elszegényedő Oroszországot nem képes megállítani, akkor hogyan veszi fel a versenyt az erőtől duzzadó Kínával?
Hazánk már így is kiszolgáltatott egyrészt saját csőcselék-oligarchiájának, másrészt az orosz önkényuralom szeszélyeinek. Ne álljunk örökké a történelem rossz oldalán. Ne tűnjünk el a népek süllyesztőjében a hanyatló keleti diktatúrák szolgálatában.