A csőcselék uralma Magyarországon

Nehéz leírni a súlyos szavakat: emberöltővel a kommunista rendszer széthullása után először a magyar államot, majd növekvő mértékben a hazai társadalmat, mindenekelőtt az értelmiséget, a vállalkozók rétegét és a vidék kiszolgáltatott népességét, a határon belüli és kívüli magyar nemzet vaskos csoportjait lépésről lépésre foglyul ejtette, megrontotta, szétzüllesztette és a világ szégyenévé tette egy mindenre elszánt, gátlástalan, erőszakos, hazug és tolvaj uralkodó csoport. A nemzeti-keresztény jelszavak – isten, haza, család – hamis álarca mögött a csőcselékre oly nagyon jellemző módon érzéketlen embertelenség, szenvtelen kegyetlenség, vigyorgó műveletlenség és ordító faragatlanság, azaz teljes erkölcsi romlás mutatkozik. Ez a helyzet messze rosszabb, mint pusztán egy mély gazdasági-pénzügyi válság, vagy akár egy nagyobb társadalmi megrázkódtatás, pártok acsarkodása, öntelt értelmiségiek öncélú kultúrharca. Ha a nemzetvesztő és társadalomromboló oligarchia uralma valami csoda folytán a közeljövőben véget ér, és a gazdasági, társadalmi károkat okos politikával egy évtized alatt esetleg felszámoljuk, a mérhetetlen erkölcsi kár akkor is legalább egy évszázadra velünk marad, és akadályozza majd a magyar állam újjáépítését, a magyar társadalom meggyógyítását és a magyar nemzet becsületének helyreállítását.

Az értelmező szótár szerint a csőcselék fegyelmezetlen, erkölcsi felelősség nélküli, minden rosszra kapható emberek alkalmilag összeverődött tömege. Nem szoktuk ezt a fogalmat egy országot kormányzó csoport, uralkodó elit vagy pénzzel, anyagi vagyonnal viszonylag jól ellátott társaság jellemzésére használni. Magyarországon immár több mint egy évtizede állunk döbbenten és bénultan az előttünk felmagasodott szörny előtt; nem tudjuk jól leírni, szemléletesen, netán megkapóan jellemezni. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy képtelenek vagyunk egységesen és eredményesen fellépni ellene, netán legyőzni a tomboló fenevadat. A magyarországi társadalom végletesen megosztott és megbénított. A hazai oligarchia jelentős rétegeket, csoportokat és szervezeteket fűzött a saját járszalagjára, állami kedvezményekkel megvette, megvesztegette őket, erkölcsi érzéküket eltompította, másokat pedig eredményesen eltaszított, elüldözött és tehetetlenségre kárhoztatott. A valamikori jogállam kezdetleges építményei képtelenek voltak ellenállni a vihar pusztításának – hazánk immár emberöltőre mély társadalmi-erkölcsi válságba süllyedt. A leszakadás be van programozva.

Ebből a cikkből tudatosan kihagyom mind a kormány gazdaságpolitikájának, mind pedig a magyar gazdaság helyzetének elemzését. Nemcsak azért, mert ezt már számos alkalommal megtettem, hanem elsősorban azért, mert föl akarom hívni a figyelmet arra, hogy az önkényuralmi rendszert ma már mindenekelőtt teljes erkölcsi romlottsága miatt kell felszámolni, mert ez – hasonlóan az 1944-es nemzetvesztéshez – totális erkölcsi csődbe taszítja immár az egész országot. Egyrészt azt gondolom, hogy a társadalom megmaradt, ép erkölcsi érzékű tagjait leginkább az mozgósíthatja, ha összefoglaljuk a rendszer végtelen gonoszságát és mély romlottságát, másrészt az egészséges erkölcsi érzékkel nem rendelkező állampolgárokat talán mégis ez figyelmeztetheti igazán. Noha minden hihetően megmagyarázható objektív, külső tényezőkkel, a gazdasági válság, a leszakadás, a szegénység, a kultúra elsivatagosodása, de az erkölcsi romlás mindig rátapint az egyén felelősségére. Ebben a tekintetben nem lesz majd mód azzal takarózni, hogy hiszen mások is loptak, csaltak, hazudtak, még mindig jobb, hogy én voltam ott, és védtem, amit lehetett. A félelemre, az irigységre és a gyűlöletre tudatosan építő, azt hatalmi céljai érdekében újra meg újra felkorbácsoló, viselkedési mintaként folyamatosan felmutató, műveletlenségét fennhéjázva hordozó csőcselék oligarchia velejéig megrontja a társadalmat is, előle nincs menekvés. Akarom, hogy nekik se legyen menekvés, amikor majd eltávoznak a hatalomból. A valamikori újjáépítés sikere végett már most ki kell jelenteni, hogy az erkölcsi bűnök elévülhetetlenek, a felelősség örökre megmarad.

Első főbűn: nyílt zsarolás

Minden kormány megteszi, hogy nem mindent mond el az állam polgárainak. Az elhallgatás néha szükséges lehet, sőt életet ment, különösen, ha az ellenség a kertek alatt bujkál. A szándékos hazugság és a nyílt zsarolás azonban minőségi különbséget jelent, és szinte példátlan hazánk történelmében.

A társadalom tagjainak tudatos félrevezetését az Orbán-kormány azonnal megkezdte. 2010. október 25-én az Országgyűlés elfogadott két fontos törvényt: az első nyomán az állam 14 hónapra felfüggesztette a magánnyugdíjpénztári tagok díjbefizetéseinek átutalását saját pénztárukba, a második megszüntette a tagság kötelező jellegét, és megnyitotta a lehetőséget arra, hogy a tagok visszalépjenek a felosztó-kirovó társadalombiztosítási (tb) nyugdíjrendszerbe.

Alig egy hónap múlva a kormány elfogadta a két törvény végrehajtásához szükséges részletszabályokat. Az akkori gazdasági miniszter, mai jegybankelnök kijelentette: aki nem lép vissza a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe, annak a munkáltatója hiába fizeti be a járulékot, nem kaphat állami nyugdíjat. Veretes mondat hangzott el: aki marad a magánpénztárban, az kiszervezi magát a társadalmi szolidaritásból. Ez nyílt zsarolás volt, a társadalom makacs és kitartó tagjainak jelentős vagyoni kárral való, akkor még nyíltan és többszörösen alkotmányellenes megfenyegetése. Nem csoda, hogy a magánnyugdíjpénztári tagok 97 százaléka megrémült és visszalépett a tb-be. Nem mellesleg ez volt az a pillanat, amikor a jogállam halálos sebet kapott, a jog a politika engedelmes kiszolgálójává, hajtószíjává süllyedt. Ennek bizonyítéka, hogy a nyugdíjjárulékot átkeresztelték adóvá, márpedig az adó befizetése nem alapoz meg semmilyen költségvetési kifizetésre vagy ellentételezésre való igényt.

Második főbűn: hülyének nézni a népet

2022 őszén-telén a kormány elárasztotta az országot a világ legocsmányabb plakátjával, egy zuhanó bombát ábrázolt, amire az volt ráírva, hogy szankció. Üzenet: az Oroszország elleni uniós szankciók tönkreteszik Magyarországot.

Mivel az Orbán-kormány az eddig elfogadott kilenc szankciós csomagot minden alkalommal megszavazta, egyenesen adódik a logikus következtetés: a magyar kormány tehát tönkreteszi Magyarországot. Két eset lehetséges. Vagy a kormány teljesen hülyének nézi a népet, és nem hiszi, a társadalom megérti az üzenet hallatlan hazugságát. Vagy a kormány tudja, hogy propagandája mérhetetlenül alacsony színvonalú, de éppen erre a szintre kívánja leszorítani az állampolgárok gondolkodását, érzelemvilágát is.

Mindkét változatot megalapozza az a tény, hogy a kormány nem csupán a kirívóan ízléstelen plakátokkal járatta le magát, hanem a csúf propaganda éppen arra szolgált, hogy megkönnyítsék a mögéjük épített újabb konzultációs kérdőív „helyes” kitöltését. Töprengeni nem kellett, mert Orbán megmondta, hogy mi az „igazság”. Senki se vigye a logikát odáig, hogy miért szavazta meg a szankciókat a magyar kormány. Ez már gondolkodást igényel, ami fárasztó lenne.

Harmadik főbűn: madarat tolláról

Orbán Viktor biztos kézzel válogatja ki a világ vezető politikusai közül barátait, példaképeit, függetlenül attól, hogy azok imádata szolgálja-e hazánk érdekeit. Az elvhű, értékalapú személyválogatás akár még erény is lehetne, ha ezek az értékek pozitív tartalmat hordoznának. Azok a személyek azonban, akikhez a magyar kormányfő dörgölőzik, egytől egyig a nemzetközi politikai élet legalját képviselik: a szélhámos-csaló Trump, aki erőszakos fellépésre buzdította az általa felheccelt fasiszta csőcseléket a Kongresszus ellen, a fegyveres küzdelmet dicsőítő volt brazil elnök, Bolsonaro, aki ugyancsak védőernyőt húzott föl a jogállami demokráciát erőszakkal megdönteni kívánó hívei fölé, az Ukrajna elleni  orosz imperialista háború kezdeményezője, a háborús bűnökkel vádolható Putyin elnök, a kelet-turkesztáni népirtás apostola, a tibeti kultúra elnyomója, a hongkongi jogállamot megszüntető Hszi Csin-ping, aki a demokratikus Tajvan elleni fegyveres fellépés fenyegetésével igyekszik lázban és sakkban tartani az egész világot. Ilyen személyeket példaképül állítani a magyar nép elé rettenetes bűn, mert a valóságot hűen tükröző külföldi hírekhez hozzáférni képtelen vagy lusta agyak megfertőzése felmérhetetlen károkat okoz a magyar nemzet tudatában.

Negyedik főbűn: a „Nyugat alkonya”

Önkényuralmi rendszerek mindenhol hazudnak, de mégsem mindegy, milyen alaphazugságokra épülnek. Nálunk immár tizenhárom éve visszatérő őrület a Nyugat hanyatlásáról és a Kelet felemelkedéséről szóló kormányzati közbeszéd. Az erkölcsi hullát képező nemzetközi példaképek felvillantása mögé azt a hitet szervezik, hogy azért kell őket követni, mert náluk van az erő, ők a jövő zálogai. Pedig a helyzet nem így áll. Ma éppen a Nyugat erősödik. Az USA vezető szerepe továbbra is megkérdőjelezhetetlen, a NATO egysége (a jelentéktelenné silányult Magyarország nélkül is) megerősödött, két északi állammal kibővült (perverz és hazánk nemzetközi tekintélyét súlyosan sértő módon a kormány még nem talált megfelelő időpontot arra, hogy az Országgyűlés elé vigye a bővítésről szóló törvényjavaslatot, holott az olyan egyszerű és nyilvánvaló ügy, hogy egyik este, minden más napirend megtárgyalása után, öt perc alatt megszavazható lenne).

A huszonegyedik század legnagyobb kihívását képező Kína felemelkedése megtorpant, gazdaságának növekedése drámaian lelassult, a koronavírus-járvány minden észszerűséget nélkülöző, elkerülhető károk tömkelegét okozó, helytelen kezelésével forrpontra hevítette a belső társadalmi feszültségeket. Külső szövetségesei nincsenek, hacsak nem számítjuk a rettenetes állapotban lévő Észak-Koreát, Mianmart, Kambodzsát, Pakisztánt (vagy Magyarországot). Minden szomszédja fél tőle, még a kommunista Vietnám is. Ne legyen félreértés, senkinek sem érdeke a Kelet hanyatlása. A hazai önkényuralom propagandistái még azt sem ismerik föl, hogy a világfejlődés nem feltétlenül nulla összegű játék. Jó lenne ünnepelni a demokratikus Oroszország és Kína előrehaladását, noha az ottani fejlődés nem mehet, de nem is menne szükségképpen a Nyugat rovására.

Amíg azonban Oroszország és Kína a világ megvetésére méltó és hanyatló birodalmak, addig hozzájuk dörgölőzni több mint bűn: hiba. A magyar állam, a magyar társadalom és a magyar nemzet alapvető érdekeinek nyílt elárulása.

Ötödik főbűn: hajlam a fasizmusra

Persze nincs mit csodálkozni azon, hogy a magyar kormány Putyin kegyeit keresi. Egyrészt tudható, hogy az orosz elnök azzal bízta meg magyar kegyencét, hogy szakmányban igyekezzék gyengíteni a Nyugat, különösen az Európai Unió egységét. (Cserébe magasabb áron kapjuk a gázt az oroszoktól, mint nyugatról.) Másrészt még fontosabb, hogy a fényes oroszbarátság mögött ideológiai tükör áll: a hazai önkényuralom csodálja a fasiszta jellegű oroszországi önkényuralmat.

Nem vitatkozom azokkal, akik a hazai önkényuralmat egy gátlástalan bűnöző csoport tobzódásaként írják le (maffiaállam). Nincs egyértelmű határvonal az ideológiát alkalmazó és azt gyártó rezsimek között. Nem kevésbé szörnyű dolog átvenni egy ordas ideológiát, mint alkotni egy újat. Ráadásul ezen a téren már minden ki van találva: (1.) a vezérelv, (2.) az erőszak dicsőítése és alkalmazása még akkor is, ha az – egyelőre – csupán szóbeli, (3.) testvéri népek és menekültek elleni gyűlölet felkeltése, folyamatos táplálása, megveszekedett nacionalizmus, (4.) a magyar történelem durva meghamisítása (Horthy-kultusz, Szabadság téri emlékmű), (5.) a jogállam szétverése, minden egyensúly és ellensúly leépítése, az állam elvileg korlátlanná emelése, (6.) fennhéjázó, büszke szabadságellenesség, a gazdaság és a társadalom betegségeire csodaszerként tálalt illiberalizmus. Már le sem érdemes írni, annyira nyilvánvaló: illiberális demokrácia nem létezik.

Hatodik főbűn: az oktatás tudatos szétverése

Ahhoz, hogy a csőcselék értékrendje széles körben és tartósan elfogadottá váljon, egyrészt tönkre kell tenni az oktatást, másrészt aláásni a magaskultúrát. Mindkettő évtizede folyik, noha rejtetteb módon, mint az immár büszkén vállalt nyíltszíni lopás. Már az önkényuralom legelején kezdetét vette a közoktatási iskolahálózat központosítása, ami először csak a kinevezések és a pénzügyek átfogó kormányzati irányításában öltött testet. Időközben kiderült a lényeg: a tanszabadság visszavonása, a verseny megszüntetése, az értékrendi sokszínűség felszámolása. A hírhedt KLIK mellett immár 60 darab tankerületi központ végzi az iskolák működési mozzanatainak aprólékos szervezését és ellenőrzését. Amellett, hogy ez a vízfej teljesen fölösleges, hozzáadott értéke negatív, roppant lassú és nagyon sokba kerül, legnagyobb kára a tanszabadság megszüntetése, a pedagógusok folyamatos zaklatása, megfélemlítése. Az a tény, hogy az oktatás kormányzati irányítása a belügyi tárcához került, jól jelzi, hogy a csőcselék kultúráját terjesztő önkényuralom rendészeti kérdésnek tekinti a közoktatást.

Napjainkra a bekebelezés nagyjából befejeződött a felsőoktatás területén is. Az önkényuralmi kormány a legtöbb egyetem tanári karát, sőt még nagyon sok diákvezetőt is megvett a vagyoni önállóság és a magasabb jövedelem ígéretével: megalakultak a tanszabadság teljes felszámolására szerződött, szélsőségesen túlfizetett, a kormányhoz közel álló kegyencekből összerakott kuratóriumok. (Az EU téved, ha azt hiszi, hogy a közvetlen kormánytagok eltávolítása ezen a helyzeten bármit is változtat majd.) A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kutatóintézeti hálózatának önállósága megszűnt, a Közép-európai Egyetemet (CEU) elüldözték, helyette fölépül a kínai diktatúra szellemi zászlóshajójának, a Fudan egyetem magyar leányvállalatának drága telepe, és még csak nem is a kínaiak pénzéből!

Hetedik főbűn: hatalom és pénz összeolvadása

Természetesen itt tágabb értelemben a romlott hatalom és az ellopott, eltitkolt vagyon összeolvadásáról van szó. Ennek a „legszebb” megnyilvánulása, a jéghegy csúcsa volt tizenegy évvel ezelőtt a baltás gyilkos Szafarov kiadása Azerbajdzsánnak. A második Orbán-kormány kulturáltabbnak és műveltebbnek tekinthető egyes magas rangú tisztviselői, többek között az akkori külügy- és igazságügy­miniszter, a színfalak mögött ellenezték ezt a lépést. Viszont amikor mégis sor került rá, mert a miniszterelnök bizalmasa elintézte, akkor a két miniszter nem mondott le. A személyi szolga pedig hamarosan a külügyi és a külgazdasági tárca teljhatalmú irányítója lett. Azóta, több mint nyolcéves munkálkodása során felmérhetetlen károkat okozott hazánknak. Elsősorban neki köszönhetjük az ország immár teljes, tökéletes elszigeteltségét a NATO, az EU és a visegrádi négyek közösségében. Nemcsak tevékenységével, hanem sértett és durván sértő nyilatkozataival folyamatosan szégyent hoz hazánkra, államunkra, nemzetünkre, társadalmunkra. A világ felé mindenekelőtt ő testesíti meg és képviseli a csőcselék visszataszító kultúráját; személye a rezsim jelképe.

De az önkényuralmi rendszer hatalma fenntartásához kiépítette az oligarchiát tápláló folyamatos jövedelemelvonás rendszerét. Az állam költségvetése és az oligarchia zsebe hézagmentesen illeszkedik, tartalmuk összefolyik. Rendes és különadók, hatalmas európai átutalások áramlanak az állam háztartásába, aminek jelentős része vállalati támogatások, közbeszerzési pályázatok, közérdekűnek álcázott alapítványok csatornáin keresztül az oligarchia pénztárcáit duzzasztja. Ehhez járul az állami és a növekvő számú államosított vállalat jelentős részének veszteséges gazdálkodása, ami elfedi a belőlük kifolyó sport- és egyéb átláthatatlan támogatásokat.

Napjainkban az önkényuralom „dollárbaloldalnak” nevezi a politikai hatékonyságban kevéssé jeleskedő szocialista pártokat, amelyek képtelenek hitelesen visszavágni azzal, hogy nekik bizony sokkal kevesebb módjuk van az állam kövér tehenét fejni. Pedig elég lenne megemlíteni pusztán azt, hogy az önkényuralom saját jogszabályait is megsérti, amikor kormánya az adófizetők pénzéből „nemzeti konzultációkat” szervez és hazug plakátokkal ragasztja tele az országot. Amellett, hogy mindez színtisztán kormányzati köntösbe bújtatott pártpropaganda, ami törvénytelen, valamint az eddig lezajlott tíz, többségében látványos kudarcba fulladt erőlködés több mint kétszázmilliárd forintba került, amit a Fidesz törvénye szerint is a Fidesz pártkasszájából kellett volna kifizetni, a legnagyobb kár ismét a szellemi és az erkölcsi kútmérgezés. Nyilvánvaló, hogy az önkényuralomnak semmi sem drága, amikor hatalmának meghosszabbítása érdekében megroppantja az ország lelkét, szívét és erkölcsi gerincét.

Időszerű-e Kölcsey himnusza?

A magyar történelem nagyon megterhelt önsorsrontó szakaszokkal. Ilyen volt a tizenharmadik század, amikor a belső viszálytól szaggatott uralkodó osztály képtelen volt megvédeni az országot a mongolok rettenetes pusztításától. Két évszázad fellendülése (Károly Róbert, Nagy Lajos, Luxemburgi Zsigmond és Hunyadi Mátyás) után az önző, pökhendi feudális uralkodó osztály hosszú másfél évszázadra átengedte hazánkat a török hódítóknak, akiktől a magunk erejéből és a magunk megosztottságával talán sohasem tudtunk volna megszabadulni. A tizennyolcadik és a tizenkilencedik század Magyarország fénykora volt egy valódi európai középhatalom keretei között. (Ma regionális középhatalmi szerepről ábrándozni, sőt azt nyilvánosan hangoztatni műveletlenségre, ostobaságra vall.) Az első világháború előtt és alatt a félművelt és maradi, hasonlóan középhatalmi lázálmokban ringatózó hazai nemesség mint uralkodó osztály mindent megtett Magyarország pusztulásáért. A rövid huszadik századi történelem negatív figurák sorozatát kínálta föl: Horthy Miklós, Szálasi Ferenc, Rákosi Mátyás, Kádár János a maguk részéről mind-mind jelentősen és aktívan hozzájárultak Magyarország további politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális és erkölcsi hanyatlásához. Kétséget kizáróan mindannyian az Európában akkor éppen uralkodó negatív irányzatok sokszor lelkes hívei, de mindenképpen engedelmes kiszolgálói voltak, és egyáltalán nem használták ki a rendelkezésükre álló szűk mozgásteret sem.

Az újabb századfordulót körülölelő két évtized – minden hiba és fogyatékosság ellenére – végre megcsillantotta a reményt, hogy hazánk újból felemelkedhet az európai fejlődés főáramába. Szerencsénk volt, mert az alkalmat kivételesen kedvező külső körülmények (Gorbacsov fellépése, a szovjet birodalom szétesése) kínálták föl. Ezt a reményt törte össze azután számunkra a csőcselék váratlan és hosszúnak ígérkező uralma.

Fölösleges a vita. Kölcsey Ferenc kétszáz évvel ezelőtt papírra vetett nemzeti gyászdala ma is abszolút időszerű. Hagyjuk békén.