„A kormány a legnagyobb kockázati tényező”

A magyar gazdaságot szinte az alapoktól kell újjáépíteni. Egészen más adó-, szociális, energia-, költségvetési és pénzpolitikára van szükség. Ebbe sem a központi árrögzítés, sem az ágazati különadók nem férnek bele – vallja a CEU professzora, korábbi pénzügyminiszter.

Magyar Narancs: A magyar gazdaság mostani bajai, legfőképpen a magas infláció mennyiben következményei importált, begyűrűző hatásoknak, és mekkora a hazai tényezők szerepe?

Bokros Lajos: A hazai gazdasági válságnak részben tényleg vannak erős külső okai – elsősorban az ukrajnai orosz imperialista háború, és az ennek nyomán fellépő globális energia- és élelmiszerválság. De Magyarországot ezek a kihívások rendkívül legyengített állapotban találták meg. A hazai nehézségek okai alapvetően belsők, ezek a több mint tíz éve elhibázott, észszerűtlen, szakszerűtlen, sőt káros gazdaságpolitika következményei. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az infláció az eurózónában 11 százalék, nálunk pedig 23 – ezzel aranyérmesek vagyunk az Európai Unióban. Sem Romániában, sem Lengyelországban nincs ilyen mértékű áremelkedés. Ebből tisztán látszik, hogy a honi infláció több mint fele hazai eredetű. Az itteni áremelkedések elsősorban a helytelen fiskális és monetáris politikának tudhatók be.

Nálunk nem látszik, hogy a közeljövőben mérséklődne az áremelkedés üteme, míg más európai országokban, úgy tűnik, már tetőzött az infláció, illetve pár százalékot csökkent is.

Az inflációnak számos oka van. Egyrészt léteznek külső tényezők – a kicsi és nyitott magyar gazdaság részben importálja az inflációt, például az energiaárakon keresztül, hiszen ezt nem tudjuk mással helyettesíteni. Magyarországon azonban a belső okok fontosabbak. Ezek közül az egyik a piaci szereplők tevékenységéből, a másik a kormány működéséből fakad. A piaci szereplőknél kiemelem a bankrendszert: a bankok gyakran túlhitelezik a gazdaságot, és számos olyan vállalkozásnak, de fogyasztónak, magánszemélynek is nyújtanak hitelt, akik hitelképtelenek, és nem tudják, vagy csak nagy nehézségek árán tudják visszafizetni a hitelt. Ennek következtében olyan túlkereslet jelentkezik a gazdaságban, amelynek nincs árufedezete. De a legfontosabb ok a kormány elhibázott gazdaságpolitikája – ebben a pénzpolitika és a költségvetési politika is ludas.

Az Orbán-kormány nagyon büszke a gazdaságpolitikájára, azt állítják, majd’ egy évtizeden át a főbb makrogazdasági jelzőszámokban is megmutatkozó, páratlan növekedést ért el a magyar gazdaság. Hol volt ebben a hiba?

A kormány gazdaságpolitikája rosszabb, mint a propagandája, mert itt kifejezett nyílt károkozásról beszélhetünk. Olyan körülmények között, amikor a gazdaságban már amúgy is felhalmozódtak az inflációs feszültségek, továbbra is számolatlanul önteni a pénzt a gazdaságba és 0,6 százalékon tartani az alapkamatot – nos, ez már 2018-ban is elhibázott gazdaságpolitika volt. Mások mellett én is rámutattam akkor arra, hogy ha egy jegybank jó időben túl sokáig túl alacsonyan tartja a kamatot, akkor rossz időben túl sokáig túl magasan kell majd tartani a kamatokat. Mindeddig az MNB azonban csak félmunkát végzett, mert az alapkamat csak 13 százalék – miközben 23 százalékos az infláció. Azt, hogy ez a 13 százalékos alapkamat nem túl magas, maga az MNB bizonyítja legjobban azzal, hogy a banki betétek kamatát 18 százalékra húzta fel. Ez legalább annyira irányadó kamat, mint a meghirdetett alapkamat.

Az Orbán-kormány egyoldalúan az „elhibázott” – de azért általuk is megszavazott – szankciókat okolja az inflációért, a romló makrogazdasági mutatókért. Mennyire jogos mindez?

A kormány már a választások előtt is, de azóta még egyértelműbben arra építette a maga a pénzszórási, túlköltekezési politikáját, hogy az Európai Unió majd végül mindent kifizet – de jól látjuk, hogy ez finoman szólva is akadozik. Lehet, hogy a várt pénz egy része majd megérkezik, de jóval később és talán kevesebb is, mint amennyire számítottak. Márpedig a gazdaságban az időtényező is számít, hiszen nem mindegy, hogy az államháztartásnak 5 százalék alatt vagy 10 százalék fölött van a hiánya. Az esetleg fél évvel később megérkező pénzt valamilyen forrásból meg kell előlegezni, ami, ha nincs más megoldás, akkor külföldi hitelfelvételt tesz szükségessé. Ennek a kamata viszont rendkívül magas, és terhelni fogja a magyar költségvetést akkor is, ha azt majd az érkező uniós pénzből részben visszafizetik – ebből a szempontból minden nap újfent kárt okoz. Nem szabad olyan gazdaságpolitikát folytatni, amely tartósan a másoktól elvehető pénz behozatalára épít.

A költségvetési tűzoltás jegyében 2022 utolsó napjaiban is újabb szektorális különadót vetettek ki – ezúttal a gyógyszeriparra. Mit mondhatunk ezek gazdasági hatásáról?

Ez megint elhibázott és káros lépés, ami a szocializmusra emlékeztet. Hajmeresztő módon azzal a megoldással élnek, hogy elvesznek a nyereséges vállalatoktól, és odaadják a veszteséges cégeknek. Ez fordított irányú tőkeáramlás – márpedig a kapitalizmus életképességét éppen az bizonyítaná, hogy a tőke a veszteséges területekről kiáramlik, és a nyereséges területekre vándorol. Normális országokban egy kormány nem okozhat ilyen mértékű kárt a részvénytulajdonosoknak sem. A kormány lépése nyomán jelentősen csökkent a Richter Gedeon részvényeinek árfolyama.

Ebből akár peresített kártérítési ügy is keletkezhet?

Ha én Richter-részvényes lennék, pert indítanék azon az alapon, hogy a magyar kormány kiszámíthatatlan, és rossz irányú gazdaságpolitikájával rendre kárt okoz a befektetőknek, akik a hátukon hordozzák a magyar gazdaságot, és akik vállalják a kockázatot. Fontos felismerni: ugyan minden piac kockázatot rejt magában – de nagyon torz helyzet az, amikor a kormány a legnagyobb kockázati tényező! Egy normális kormány gazdaságpolitikájának mérsékelnie kellene a piaci kockázatokat, kiszámíthatóbbá tenni saját maga és a gazdaság működését, hogy ezzel ösztönözze a befektetésre, beruházásra, megtakarításra, a hatékonyság javítására, az exportra való hajlandóságot, fokozza a vállalkozó kedvet. Ehelyett mi történik? Pont a fordítottja!

Mivel nagy bajban van a költségvetés, hirtelen több százmilliárd forintot kell beszedniük. Nem ütközik ez az inflációs célokkal? Elvégre a szektorális külön­adók rendre díj- és áremelésekhez vezettek.

Sajnos, nem is ez a legnagyobb baj ezzel. Amikor a kormány megszorításokat vezet be, amelyeket félelmében nem mer annak nevezni – és egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy ez a gazdaságot torzító és romboló külön­adók révén, nem pedig általános, mindenkire kiterjedő, normatív és kiszámítható módon történik –, akkor rögtön felvetődik a kérdés: vajon miért nem a kiadásokat faragják le? Annyi fölösleges kiadás, sőt óriási pazarlás van a magyar költségvetésben! Értelmetlen beruházások, mint a belgrádi vasútvonal, a Fudan egyetem, az orosz közreműködéssel megvalósuló Paks 2. Ezek összesen több ezermilliárd forint nagyságrendű projektek, amelyeket azonnal törölni kellene. Ezen túlmenően rengeteg megtakarítási lehetőség adódik a költségvetés folyó kiadásai között is. A pedagógusbérek növelésének fedezete nem az Európai Uniótól kell, hogy származzon, hiszen az tartós kiadás; egy kormánynak képesnek kell lenni arra, hogy ezt hazai adóbevételekből finanszírozza. Legalább ilyen fontos lenne megszüntetni a Kliket, ahol több mint ezer ember dolgozik – az egész intézmény káros és abszolút felesleges. Fel lehetne számolni az összes alapítványt, amelyeket az egyetemek fölé vagy mellé hoztak létre, elképesztően túlfizetett kuratóriumokkal, hiszen ezek tevékenysége csak kárt okoz. És a hatalmas mértékű pazarlás mellett még nem beszéltünk a korrupcióról. Ha minimális közigazgatási hatékonyságot szeretne elérni a kormány, akkor sok százmilliárd forintot lehetne megtakarítani. Semmi szükség nincs újabb költségvetési bevételekre, mert a meglévők bőven fedeznék a folyó kiadásokat. Pillanatok alatt ki lehetne egyensúlyozni a folyó költségvetést.

A kormány mintha tudatosan inflálná el a korábban választási célból kiszórt pénzeket, miközben a büdzsében erősen épít az áfán keresztül beszedhető inflációs adóra. Így mennyire lehet őszinte az a törekvésük, hogy letörjék az inflációt? Elvégre ez a jelenben bevételektől fosztaná meg őket.

Ez szerintem is jellemző a mostani kormányzati gyakorlatra. Most azt kell mérlegelniük, hogy mi a fontosabb: a gazdasági növekedés vagy a költségvetés bevételeinek szaporítása az infláció révén? Hosszabb távon egyértelmű, hogy megoldás csak a gazdasági növekedés lehet, ami pedig nem indul újra ilyen magas infláció mellett. Az árstabilitás, a pénz értékállóságának megerősítése a növekedés egyik szükséges, bár nem elégséges feltétele. Ha ez igaz, akkor ebből az adódik, hogy a mai magyar kormánynak minden fülsiketítő retorika ellenére nem elsődleges érdeke a gazdaság növekedése. Ennél fontosabb számára a puszta túlélés, hogy valahogy betömjék, befoltozzák, elfedjék a költségvetésen tátongó hatalmas lyukakat. Ennek érdekében akár a magyar gazdaság megfojtásában is aktívan közreműködnek.

A kormány kijelölt bizonyos gazdasági tevékenységeket, amelyeket szívesen lát: ilyen például az akkumulátorgyártás. Mennyire észszerű erre alapozni a magyar gazdaság jövőjét?

Semennyire. Először is a külpolitikát nem szabad alávetni kizárólag befektetési szempontoknak. Ebből csak rövid lejáratú és torz gazdaságpolitika következik. Különösen nem szabad alávetni olyan törekvéseknek, amelyek Magyarországot a diktatúra alatt sínylődő országok járszalagjára fűzik: elsősorban Oroszországra és Kínára gondolok. Másrészt káros bizonyos szektorok túlfejlesztése. Ez egyoldalú függőséget, kiszolgáltatottságot okoz, sebezhetővé teszi a gazdaságot, mert ha éppen azokban az ágazatokban világméretű hanyatlás következik be, akkor az sokszoros negatív hatást gyakorol a magyar gazdaságra. Csak az a gazdaság erős, amelyik rengeteg lábon áll. Végül pedig: nem a kormány feladata kijelölni a húzóágazatokat – azokat majd kijelöli a piac. A vállalkozóknak van lehetőségük felismerni, eldönteni, hová érdemes befektetni, beruházni, szállítani, ehhez nem szükséges kormányzati pénzügyi támogatás. De lássuk be: nem azért jönnek ide külföldi befektetők, mert itt olyan jók a gazdasági feltételek, mert kiszámítható a kormány működése és stabil az adórendszer, hanem azért, mert rengeteg támogatást kapnak a kormánytól az adófizetők pénzéből.

Akad még egy kreatív inflációkezelési módszere is a kormánynak: a különböző ársapkák. Lehet-e így fékezni a pénzromlást?

Ez kizárólag parasztvakítás, melynek négy fő kártétele is akad. Egyrészt rendkívüli mértékben eltorzítja a gazdaságot, másrészt bizonyos termelőket többszörösen sújt – gondoljunk csak a kis benzinkutasokra, akiket azután támogatni kellett. Harmadrészt növeli a költségvetés hiányát. Végül minden ilyen árrögzítés a magasabb jövedelműeket támogatja, nem pedig a szegényeket – azaz szociálisan is tökéletesen indokolatlan. Ha támogatni akarjuk a rászorulókat, azoknak közvetlen, célzott költségvetési támogatást kell adni.

Lehet-e abban igazság, hogy az ársapkák még növelték is az élelmiszerek árszintjét, mert a kereskedők az ársapka okozta károkat a többi termék árának emelésével tudják elporlasztani, és a fogyasztóra hárítani?

Ezt is jelenti az ársapkák torzító hatása. További következményük, hogy az ársapkás termékek idővel eltűnnek polcokról (most éppen köteleznék a kereskedőket, hogy ezekből tartsanak készleten – B. Z.), ez történt korábban az olcsóbb benzinnel is. Ezzel együtt növekszik a helyettesítő termékek ára. Úgyis megszerzi ugyanazt a jövedelmet a kereskedő, aki árulja ezeket a javakat, az áremelkedések elől tehát nem lehet elugrani. Mindez negyven éve tudható, ha másból nem, akkor Kornai János A hiány című művéből: minden árrögzítés káros, mert éppen azt akadályozza meg, hogy a termelők és a fogyasztók hozzájussanak azokhoz az információkhoz, amelyek lehetővé tennék számukra, hogy gyorsan, rugalmasan alkalmazkodjanak a változó feltételekhez.

Össze lehetne foglalni néhány pontban, mik lennének egy észszerűen és szakszerűen viselkedő kormányzat legfontosabb lépései a mostani helyzetben?

Szerintem a gazdaságpolitika középpontjába az infláció elleni küzdelmet kell állítani. Ahogy már elmondtam, a gazdasági növekedés abszolút szükséges, ám­de nem elégséges feltétele az ár­stabilitás. Ha növekedést szeretnénk, márpedig ebben talán nemzeti közmegegyezés van, akkor fenntartható növekedési pályára kell állítani a gazdaságot. A fenntarthatóság legfontosabb feltétele a pénzügyi egyensúly, ennek pedig az egyik legfontosabb feltétele az árstabilitás. Ehhez észszerű, enyhén szigorodó pénzpolitikára volna szükség – a jelenleginél magasabb kamatokra és a pénzmennyiség növekedésének jelentős csökkentésére –, megállítandó a nemzeti valuta további értékvesztését. Emellé olyan költségvetési politika kellene, amely ki­egyensúlyozná a folyó költségvetést: azaz a rendszeres bevételekből legyünk képesek finanszírozni a rendszeres kiadásokat. A tőkeköltségvetésben, ahová a beruházásokat kell írni, rövid távon jelentős visszafogásra van szükség, az összes felesleges és káros beruházás törlésére. Az óriási presztízsberuházásokat pedig örökre el kell felejteni. Öt év múlva, ha jól megy a szekér, akkor majd el kell gondolkodni azon, hogy – persze semmiképpen sem orosz tőkével és technológiával – akarunk-e atomerőművet, mert az energiabiztonságunk megalapozásához szükség lehet egy nukleáris erőműre. A harmadik pillér pedig a gyors adóreform lehet. El kell törölni az összes ágazati különadót. Helyette a vállalkozás mérete alapján lehet kiszabni a kisebb vállalkozóknak 5 százalékos, az átlagos vállalatoknak 15, a monopoljellegű nagyvállalatoknak pedig 25 százalékos egységes társasági jövedelemadót, a kivételek teljes eltörlésével. Ugyanez a háromkulcsos megoldás és a kedvezmények teljes felszámolása szükséges a személyi jövedelemadó esetében is.

Azaz el kellene törölni az egykulcsos személyi jövedelem­adót, és visszahozni a több adókulcsot?

Igen, vissza kellene hozni a többkulcsos adórendszert. A 25 százalékot senki sem nevezheti túl magasnak, hiszen Nyugat-Európában tipikusan 45 százalék vagy afölötti az szja legmagasabb kulcsa. A társadalmi szolidaritás követelménye indokolja, hogy progresszív legyen az szja. A minimálbért pedig nem kell még a közepes, 15 százalékos kulccsal sem adóztatni. Aki nem keres ennél többet, az tipikusan olyan ágazatokban dolgozik, ahol a megtermelt hozzáadott érték nem bírja el a mai 15 százalékos adót sem. Amit viszont normatívan kell meghatározni és visszahozni minden kedvezmény nélkül, az az egységes társadalombiztosítási járulék. Mindenkitől be kellene szedni az egységes nyugdíjjárulékot és az egészségbiztosítási járulékot. Itt senkinek nem adható semmilyen kedvezmény, mert mindenkinek a saját jövőjéről, biztonságáról, öregkori jövedelméről és a mai egészségéről van szó.

A kormány minden eszközzel próbálná a demográfiai trendeket megfordítani – és közben megvásárolni a fiatalok szavazatait. De mit jelent közgazdasági szempontból a 30 éves koruk előtt gyermeket vállaló nők számára belengetett szja-mentesség?

Ez újabb őrületes baromság. Az adó nem szociálpolitikai és nem népesedéspolitikai eszköz. Az adózás feladata a költségvetési bevételek közteherviselési, szolidaritási alapon való előállítása. A szociálpolitika ettől független: miután mindenki befizette a maga adóját, akkor a rászorulóknak ad támogatást. Ha azt akarjuk, hogy több gyerek szülessen, akkor emeljük föl a családi pótlékot, akár sávosan, mondjuk csak a második gyerek után járna, de akkor az legyen 50 ezer forint, a harmadik után pedig már 150 ezer. Az észszerű, szakszerű és felelősségteljes gazdaságpolitika ott kezdődik, hogy van komoly szakmai tartalma, vannak jól kimunkált és átgondolt összefüggései, továbbá becsületesen megmondjuk a választóknak, hogy nincsenek ideális megoldások, amelyek mindenkinek kedveznek. Ha valakinek kedvezményt adunk, akkor meg kell mondani, hogy kitől vesszük el ennek a fedezetét. Emlékezzünk a 2008-as hírhedt népszavazásra: az idősek megszavazták a fiataloknak a tandíjmentességet, a fiatalok pedig az időseknek a kórházi napidíj és a vizitdíj eltörlését. Senkinek eszébe nem jutott, hogy ki fogja megfizetni ennek a költségét, a társadalom mely csoportjaira, milyen szerkezetben hárulnak a többletterhek. Hangsúlyozom, hogy a sok hazugság helyett, amiben a Fidesz élen jár, a hatékony és eredményes gazdaságpolitika a minőség mellett az őszinteséget is megkívánja.

Energiakrízisben élünk, Magyarország sok tekintetben kiszolgáltatott a fosszilis energiahordozók orosz importjának, a lakosság jelentős része pedig energiaszegénységben él. Mennyire segít ezen a helyzeten a lassan erodálódó rezsicsökkentés?

A rezsicsökkentés ugyanolyan felesleges és káros intézkedés, mint a hitelmoratórium. Torzító hatású, energiapazarlásra ösztönöz, akadályozza a megújuló energia gyorsabb elterjedését, és közben kifejezetten a jómódúaknak segít, egyébként pedig tönkreteszi a költségvetést. Előnye nulla. Az energiaáraknak a világpiaci árszínvonalat kell tükrözni. Egy kicsi és nyitott gazdaságban minden alapár a világpiaciakat tükrözi.

Megértem, hogy ki kell vezetni a rezsicsökkentés jelenlegi rendszerét, de ezt talán nem lehet egy mozdulattal eltörölni. Számos, nálunk jobban eleresztett uniós tagállam kormánya is segíti polgárait rezsiszámláik kifizetésében.

Csak a rászorulóknak segítenek. Itt is erről lenne szó: akinek nincs elég pénze kifizetni a rezsiszámlát, annak adjunk rezsicsekket! Egy normális országban az önkormányzatok egyik legfontosabb feladata, hogy családokra bontva ismerjék, ki a rászoruló az ott élő lakosok közül. Nekik lehet és kell azután adni lakbércsekket vagy rezsicsekket, amit csak erre a célra válthatnak be. De kérdem én, miért kell pont a jómódúakat támogatni? A válasz nyilvánvaló: ez a kormány tudatosan hátrányos helyzetbe taszítja a leszakadókat, mélyíti a szegénységet, rombolja a társadalom szolidaritását.