Húszévi tehetetlenség

Előrebocsátom: ez a cikk nem nyugatellenes. Éppen ellenkezőleg. Hibáinak és gyengeségeinek feltárásával és megértésével hozzá kíván járulni ahhoz, hogy ezek a hibák és gyengeségek a jövőben ne vagy sokkal kevésbé fordulhassanak elő. A Nyugat politikai vezetőinek végre meg kell érteniük a huszonegyedik század egyik legfontosabb történelmi és civilizációs kihívását: a liberális demokrácia ellenfeleivel, az autoritáriánus berendezkedés, netán a nyílt diktatúra híveivel és támaszaival nem lehet kiegyezés, engedékenység, megalkuvás, összeborulás. A szabadságelvű demokrácia hívei meg kell tanulják, hogy minden önkényuralom szabadságellenes, mert az emberi és polgári jogokat lenézi, sőt megveti. Ahol a joguralom vagy a jogállam sérül, és az emberi méltóság olcsó portékává silányul, ott ráadásul olyan hatalom üti föl a fejét, ami a Nyugat biztonságára és jólétére közvetlen veszélyt jelent. Ez az ukrajnai orosz háború máris megfogalmazható, hosszú távon is érvényes történelmi tanulsága.

Természetesen nem lehetett biztosan tudni, hogy az orosz elnök egyszer csak eldönti, imperialista háborút indít annak érdekében, hogy egyelőre korlátozott, csak háromszláv alapon, de erőszakkal megkísérelje helyreállítani az évszázados orosz-szovjet birodalmat. Sajnos senki nem volt abban a helyzetben, hogy teljes bizonyossággal előre jelezze a halálos veszélyt. Ugyanakkor előny a tragédiában, hogy az amerikai felderítés nemcsak pontosan követte az orosz hadsereg példátlan mértékű és tűzerejű felvonulását Ukrajna keleti, déli és északi határai mentén, hanem naprakészen előre jelezte a szokatlan erőfitogtatásban rejlő veszélyeket is. Ez lehetőséget adott mind a nyugati világnak, mind Ukrajnának, hogy jelentős mértékben felkészüljön a legrosszabbra. És amikor a legrosszabb bekövetkezett, akkor a nyugati világ egysége viszonylag gyorsan helyreállt, az ukrán fegyveres erők, közigazgatás, közellátás, gyógyító szolgálat, közlekedés stb. pedig példásan helytállt. Legalábbis meglepően hosszú ideig.

Fenyegető események sorozata

Politikai szélkakasok a világ minden táján, így Magyarországon is igyekeznek menteni a menthetőt, amikor azt állítják, hogy több mint húszéves uralmának első szakaszában Putyin orosz elnök reformernek és humanistának mutatkozott. Emlékezzünk rá, még G. W. Bush amerikai elnököt is lenyűgözte az, hogy állítólag meglátta a lelkét az orosz titkosszolgálat, a KGB volt vezetőjének. A néhai amerikai szenátor, a sokat tapasztalt John McCain finoman gúnyolódott ezen a hallatlan naivitáson, amikor azt mondta, hogy Putyin szemében a titkosszolgálati tiszt ravaszsága csillog, semmi más. Ami pedig az oroszországi reformokat illeti, nos, a szemtanú hitelességével állíthatom, hogy néhány kezdeti ritka kivételtől eltekintve ilyesmiről az elmúlt húsz évben szó sem volt. A 2001 és 2008 közötti föllendülést és a jóléti intézkedéseket elsősorban az éppen magasba szökő energiaárak nyomán felszaporodó költségvetési bevétel tette lehetővé, másrészt a növekvő anyagi jólét kizárólag a megelőző, az 1998-as államcsődöt követő teljes szétesés és pusztulás fényében nevezhető némi reményt keltőnek. (Erről írtam A medve elfárad című cikkemben, ÉS, 2017. február 17.)

Aki akarta, láthatta, aki látta, tudhatta: a Putyin-rezsim vérben született. Az úgynevezett második csecsen háború 1999 augusztusától 2000 áprilisáig tartott. Sztyepasin orosz belügyminiszter már 1999. március 7-én követelte Csecsenföld katonai megszállását, de akkor még Primakov miniszterelnök megállította őt. Az arabul beszélő és az iszlám kultúrát jól ismerő öreg róka rámutatott arra, hogy a csecsenkérdést csak politikai, nem pedig katonai eszközökkel lehet megoldani. Májusban azonban Jelcin elnök menesztette Primakovot, és maga Sztyepasin lett a kormányfő. Putyin ekkor már a KGB első számú vezetője volt. Augusztusban Sztyepasin újra felvetette a névleg autonóm köztársaság katonai megszállásának gondolatát, de hamarosan ő is megbukott. 1999. augusztus 7-én Samil Baszajev csapatai elindultak Dagesztánba. Két nap múlva Putyin lett az orosz miniszterelnök, és azonnal megindította a légicsapásokat. A kizárólag az erőszakot ismerő új kormányfő ország-világnak megmutatta, hogy nem képes és nem hajlandó semmiféle politikai megoldásra, kompromisszumra. Az orosz haderő tömeges mészárlást rendezett azokkal a kazettás bombákkal, amelyeket most Ukrajnában is bevetett, és amire a finom civilizált világ végre rácsodálkozik. Tudható volt mindez, mert sokan, például Anna Politkovszkaja világhírű újságíró bemutatta azokat a mérhetetlen pusztításokat és végtelen jogtiprásokat, amiket a kizárólag a felperzselt föld taktikáját ismerő orosz hadvezetés már akkor elkövetett. Csecsenföld nyolcszázezer lakosának csaknem fele elmenekült, a nagyobb városokat, így Groznijt és Gudermeszt a földdel tették egyenlővé. 2000 májusában közvetlen orosz uralmat vezettek be.

Putyinnak kapóra jöttek az Amerika ellen elkövetett terrorista támadások 2001. szeptember 11-én, mert egyrészt a Nyugat figyelme az iszlám terrorizmus felé fordult, másrészt – mivel volt benne hasonló elem – könnyen le lehetett festeni a csecsen helyzetet ennek a világjelenségnek az integráns részeként. Putyin jó politikai érzékkel akkor nemhogy nem akadályozta az USA afganisztáni rendszerváltó háborúját, hanem a maga módján még jelentősen segítette is. Nagyon kevesen értették meg az afgán és a csecsen háború közötti különbséget. A megoldás párhuzama kézenfekvő volt: mindegyik esetben elsősorban politikai megoldást kellett volna keresni és találni. Fontos az is, hogy az ukrajnai háborúra az amerikaiak húszéves afganisztáni háborújának befejeztével kerül sor. Világosan látszik, hogy az amerikai haderő tavaly augusztusi fejvesztett afganisztáni kivonulása nyomán Putyin vérszemet kapott, és nem hitt többé a Nyugat egységében, az amerikaiak politikai és katonai cselekvőképességében. Szerencsére vészesen alábecsülte azt.

De ne szaladjunk előre, hanem maradjunk a fenyegető jelek és tragikus események felvázolásánál, amelyek folyamatosan bizonyították, hogy az orosz elnök a birodalom és befolyási övezet legalább részleges újjáépítésére készül. Ennek keretében sem belföldön, sem pedig a külföldön nem tűrhette azt, hogy bárki akadályozza céljai elérését. A független hangok elnémítása tekintetében óriási felkiáltójel volt egyrészt Viktor Juscsenko ukrán elnök megmérgezése 2004-ben, aki a dioxin rettenetes torzító hatásait hónapokig viselte az arcán, másrészt Anna Politkovszkaja meggyilkolása 2006. október 7-én (nem mellesleg Putyin 54. születésnapján). Ugyanebben az évben, november 23-án Londonban elhunyt a KGB volt tisztje, Alekszandr Litvinyenko, akit társai megmérgeztek. Ennek a szörnyű eseménynek az volt a legfeltűnőbb következménye, hogy a brit kormány lényegében nem tett semmit a brit állampolgárságú volt KGB-tiszt brit földön történő vakmerő és brutális kivégzése nyomán, pedig a vizsgálatok egyértelműen kimutatták, hogy a gyilkosság a KGB közreműködésével történt.

Távirati stílusban, csak a döbbenet kedvéért: 2009-ben moszkvai börtönében meghalt Szergej Magnyickij ügyvéd, akit koholt vádak alapján tartóztattak le és rettenetes körülmények között tartottak fogva. Az éppen megalakuló új német kormány észre sem vette, hogy mi történt. Az egyetlen komoly válasz az Egyesült Államokból érkezett, ahol a Kongresszus csaknem egyhangúlag megszavazta az elhunytról elnevezett és már szankciókat tartalmazó törvényt. Ez volt egyébként az első és sokáig az egyetlen eset, hogy az Orosz Föderáció ellen némi korlátozó intézkedéseket vezettek be. Lényeges az is, hogy erre már az orosz hadsereg grúziai térfoglalása, Abházia és Dél-Oszétia leválasztása után került sor.

2008 egyébként bízvást fordulópont, de nem abban az értelemben, ahogy a televízióstúdiókban beágyazott úgynevezett szakértők jelentős része sugallja. A 2008-as bukaresti NATO-csúcson Németország és Franciaország egyesült erővel megakadályozta, hogy Grúziának és Ukrajnának odaígérjék a NATO-tagságot. Még ma is tartja magát az az önfelmentő nézet, hogy ezzel megakadályozták Ukrajna azonnali lerohanását az orosz hadsereg által. A felfogás nem igazán logikus, mert a Grúzia elleni hadjárat nyáron – szigorúan a pekingi olimpia után – mégiscsak megtörtént. Másrészt az áprilisi bukaresti NATO-csúcsról kiadott végső közlemény úgy fogalmazott, „megállapodtunk abban, hogy ezek az országok idővel a NATO tagjaivá válhatnak”. Nemigen mondható el, hogy ezzel nagyon megnyugtatták volna a NATO bővítését élesen ellenző orosz elnököt.

2014 újabb fordulópont. Előtte, 2012-ben Putyin visszanyerte elnöki hatalmát Medvegyevtől, aki 2008 és 2012 között szépen elkábította a nyugati vezetőket azzal, mintha ő valamiféle kulturált, civilizált és demokratikusabb irányvonalat képviselne. A medve nem volt más, mint az igazi medve bábja. Amikor a színjáték véget ért, már készen állt az újabb konfliktus. 2013 decemberében Janukovics ukrán elnök orosz nyomásra hivatkozva az utolsó pillanatban megtagadta az Európai Unióval kötendő társulási egyezmény aláírását a vilniusi partnerségi csúcstalálkozón. Ez a hirtelen és megalázó pálfordulás váltotta ki aztán a 2014. téli-tavaszi kijevi sztrájkokat és tüntetéseket (Maidan), amelyek Janukovics lemondásához, végül a Krím félsziget orosz bekebelezéséhez és a Doni-medence két tartományának orosz megszállásához vezettek. Ekkor megmozdult valami, és a Nyugat vonakodva bár, de immár egységesen szankciókat vezetett be.

2015-ben Moszkvában a Kreml közvetlen szomszédságában meggyilkolták Borisz Nyemcovot. 2018-ban a KGB utasítására merényletet kíséreltek meg az angliai Salisbury városában Szergej Szkripal volt ügynök ellen. 2019. augusztus 23-án a berlini Tiergartenben három golyó végzett a csecsen származású grúz politikussal, Zelimkan Kangosvilivel. 2020-ban megmérgezték Alekszej Navalnijt, akinek az életét csak a gyors orvosi beavatkozás és a németországi gyógykezelés tudta megmenteni. Mint ismeretes, felgyógyulása után Navalnij hazatért Oroszországba, ahol elítélték, és jelenleg hosszú börtönbüntetését tölti.

Mi a közös ez utóbbi tragikus eseményekben? Három dolog mindenképpen. Egyrészt az, hogy látványosan erőszakos cselekményekről van szó, amelyek az emberi jogok durva semmibevételéről tanúskodnak. Másrészt minden esetben kiderült az orosz állam bűnrészessége. Harmadrészt mindegyik következmények nélkül maradt. A Nyugat elaludt, vagy éppen kereskedett Oroszországgal.

Német bűnök és bénaság

Ami a kereskedést illeti, ebben Németország jár az élen. Az újraegyesítés után az ország hatalmas lelkesedéssel és hálával vetette bele magát az oroszokkal folytatott kereskedelembe. Megmaradt az évszázados elképzelés, ami szerint a kölcsönösen előnyös munkamegosztás orosz nyersanyagok és energiahordozók behozatalán, illetve német feldolgozóipari termékek, mindenekelőtt gépek és gépkocsik, valamint vegyi anyagok szállításán alapul majd. Nem lényegtelen naiv mellékgondolat volt az is, hogy az erősödő gazdasági és kulturális kapcsolatok segíthetnek az orosz politikai helyzet stabilizálásában, a demokrácia lassú, de biztos előrehaladásában, az emberi jogok érvényesülésében.

Hát nem segítettek. Az Oroszországgal kapcsolatos német külpolitika egyrészt szükségtelenül béna, másrészt érthetetlenül illúziókkal, netán kívánságokkal telített maradt. A német felfogást áthatotta a második világháború által okozott mérhetetlen pusztítás és szenvedés miatti bűntudat, másrészt az 1990-es német újraegyesítés engedélyezéséért az oroszokkal szemben érzett végtelen hála. Harmadrészt, és ez a döntő, a német tőke hatalmas nyereséget tudott elérni az oroszországi eladások és befektetések révén. Márpedig, ahogy Magyarország nyomorúságos példájából tudhatjuk, a német tőkének erkölcse nincs, befolyása annál inkább. A berlini külpolitikát erősen meghatározzák a gazdasági érdekek. (A német–orosz gazdasági és politikai kapcsolatok remek leírását és elemzését tartalmazza John Lough kitűnő könyve: Germany’s Russia Problem, Manchester University Press, 2021.)

A történelmi német bűnökből fakadó bénító bűntudat azonban az elmúlt húsz évben újabb bűnöket gerjesztett, ezek elkövetésében pedig a németországi uralkodó osztály pártállásra való tekintet nélkül szinte egységesen osztozott egészen az ukrajnai háború kitöréséig.

Ennek legjobb példája a két Északi Áramlat (NS) elnevezésű gázvezeték, ami a Balti-tenger alatt halad és közvetlenül köti össze Oroszországot Németországgal. Az első két párhuzamos cső (NS1) lefektetése még csak hiba volt, ez azonban az első ukrajnai beavatkozás előtt, 2012-ben befejeződött. Az NS2 gázvezeték megépítése azonban már több mint hiba: nyilvánvaló bűn. John Lough idézett könyvében erről így ír:

„Ha Merkel gyenge pillanata 2015 elején még érthető volt, amikor Moszkvába sietett, mert félt az ukrajnai konfliktus háborúvá szélesedésétől (…), a német politikai és gazdasági elit hozzájárulása az NS2 megépítéséhez már nem. A projekt nem pusztán aláásta az orosz agresszióval szembeni nyugati ellenállás hitelességét és a szállítások sokrétűvé tételét célzó európai energiapolitikát (…), hanem nyíltan figyelmen kívül hagyta Németország közép-európai szomszédjai aggodalmait. Még rosszabb, hogy kifejezetten kárt okozott Ukrajnának. A projekt az oroszok kezére játszott azzal, hogy Oroszországgal való aránytalan, alárendelt viszonyában megfosztotta Ukrajnát egy rendkívül fontos eszköztől. A tranzit kiesése elvette Ukrajnától azt a lehetőséget, hogy megvédje magát az orosz zsarolástól az energiaszállítások tekintetében, és csökkentette Ukrajna stratégiai értékét az EU számára. Ennek sokkal súlyosabb következményei vannak, mint pusztán a tranzitdíjak elmaradása. Röviden: az NS2 komoly politikai kudarcot jelent, ami nagymértékben köszönhető a Schröder-lobbi és az ipari körök fennmaradó befolyásának, ami a német kereskedelmi érdekeket Ukrajna és a NATO-szövetségesek biztonsági érdekei elé helyezték az egész térségben” (i. m., 189–190. oldalak, kiemelések tőlem).   Az orosz nyelvet és kultúrát jól ismerő, állítólag az orosz néplélek rejtelmeiben is jártas német kancellár asszony hogyan követhetett el ekkora stratégiai hibát? Miért hangoztatta sokáig, hogy az NS2 tisztán üzleti projekt, amikor nyilvánvaló volt, hogy nem az?

Sokakkal ellentétben azt, hogy Németország 2015-ben befogadott csaknem egymillió menekültet, én nem hibának, hanem Merkel legnagyobb győzelmének vélem. Sokakkal ellentétben az NS2 megépítését Merkel legnagyobb bűnének tartom. Ez több mint bűn: végzetes stratégiai hiba volt. Ráadásul bizonyos, hogy az NS2 valószínűleg sohasem fog üzemelni, 12 milliárd euró lassan elrozsdásodik majd a tenger fenekén.

A bűnnek persze vannak fokozatai. Valódi bűnösök a német szociáldemokrata párt, a veretes SPD soraiban is találhatók. Ilyen a mai német államfő, korábbi többszörös külügyminiszter, Steinmeier, aki még akkor is nyomta tökéletesen értelmetlen „modernizációs partnerségi” kezdeményezését Oroszországgal, amikor már mindenki számára világos volt a medve színe és érzékelhető a szaga. De a legnagyobb bűnös Gerhard Schröder volt kancellár, aki a mai napig nem mondott le az NS-vállalatok vezetésében betöltött, jól fizetett állásairól, és Putyin barátjaként tetszeleg, nem mellesleg aláásva a hivatalos német politika hitelét. Van-e az a pénz, amiért érdemes a németek és az egész világ szégyenévé válni?

Stratégiai kétszínűség

Érdemes-e egyáltalán ebben a globális erőpróbában, fegyveres küzdelemben és drámai értékharcban Magyarországról megemlékezni? A tizenkét éve rajtunk pöffeszkedő önkényuralom hazánkat külpolitikai értelemben a jelentéktelenség szakadékába lökte. Az EU más tagállamaiban is voltak és vannak a medvének talpnyalói, elsősorban a szélsőjobboldali pártok között, de olyan ország, ahol a talpnyalás és a saját nemzet érdekeinek kiárusítása hivatalos kormánypolitika, nincs több. Bármit tesz is Lengyelországban a Jog és Igazságosság (PiS)-kormány, történelmi tudata és reflexei a helyén vannak. Sohase feledjük, hogy a Fidesz vezetésében a Simicska–Orbán szakadásra 2015-ben éppen az Oroszországgal fenntartandó viszony ellentétes megítélése miatt került sor.

Ha valaki nem hiszi, hogy Magyarország külpolitikai súlya nulla, akkor álljon itt csupán két jellemző adat. Magyarországon másfél éve nincs amerikai nagykövet. Biden amerikai elnök több mint egy éve hivatalban van, és eddig még nem találta fontosnak, hogy kinevezze a már 2020-ban eltávozott David Cornstein utódját. Antony Blinken amerikai külügyminiszter az ukrajnai orosz háború kezdete óta felkereste Lengyelországot, Romániát, járt mindhárom balti országban, sőt ellátogatott még a nem NATO-tag Moldovába is. Vajon hozzánk miért nem jött el? Egyrészt kínos, másrészt nem fontos. Ha csak kínos lenne, még eljönne. De nem fontos. Magyarország megbízhatatlan és jelentéktelen szövetséges.

A nemzeti szégyen kormánya a mai napig kétkulacsos politikát folytat, mert úgy véli, hogy saját érdekét ez szolgálja (az ország érdeke számára lényegtelen). Egyfelől hasznot húz a NATO-tagságból, ami egyelőre legalábbis tökéletesen megvéd bennünket az orosz medve csapásaitól, továbbá az EU-tagságból, ami eddig legalábbis egyértelműen támogatta-biztosította a populista-nacionalista oligarchia politikai és gazdasági uralmát hazánk emberi és pénzügyi erőforrásai fölött. A magyar kormány kénytelen volt megszavazni minden erős szankciót és gyenge ENSZ-közgyűlési határozatot, tehát látszólag nem lóg ki a sorból. Ez nem gyávaság, hanem józan és eddig bevált, gyümölcsöző számítás: a kutya ugat, de nem harap. A magyarországi önkényuralom rengeteg anyagi és politikai hasznot húz a nyugati szövetségi rendszerhez való tartozásból, miközben a Nyugat túl gyenge ahhoz, hogy a saját egységét aláásó magyar hintapolitikát pellengérre állítsa. Miután a német tőke óriási nyereséget ér el az alacsony magyarországi adókból és magas költségvetési támogatásokból, értékeit és erkölcsét ugyanúgy a ruhatárban hagyja, mint tette eddig Ukrajna esetében. A magyar kétszínűség tehát összefügg a német, francia, olasz stb. politikai és gazdasági kétszínűséggel. A magyar kétszínűség sikerét jelentős mértékben a Nyugat jórészt nem hivatalos kétszínűsége tette mindeddig lehetővé.

A Nyugat kétszínűségét azonban most erősen aláásta az ukrajnai háború. Amerika vezető szerepe látványosan megerősödött, a korábban meglehetősen gyengének látszó Biden-kormányzat az újfent egységesedő, erejét újra felfedező Nyugat élére állt. Miután Magyarországon minden érdemi változást rendszerint külső események váltanak ki, csak remélni lehet, hogy az ukrajnai orosz háború hazánkban is megerősíti a szabadságelvű demokrácia híveinek eszét és szívét.