Az én Nobel-díjasom

„Szemérmes vagyok és eléggé zárkózott, ritkán és keveset beszéltem eddig saját életemről. Egy ismerős újságíró a rendszerváltás legizgalmasabb napjaiban sürgetett, hogy adjak neki hosszú életútinterjút. Azzal érvelt, hogy később ez már nem fog érdekelni senkit. Tizenöt évet vártam – remélem, nem késtem el” (A gondolat erejével, Osiris, 2005, Előszó, második bekezdés, 13. o.).

Kornai János, a szemérmes és zárkózott ember végül kitárulkozott abban a kötetben, amelynek aztán a Rendhagyó önéletrajz alcímet adta. Sokan olvastuk, jó szívvel, nagy érdeklődéssel. Megismerhettük belőle nemcsak a világhírű közgazdászt, hanem az embert is, aki őszintén vallott hibáiról, tépelődéseiről, sőt eltévelyedéséről is.

Igen, eltévelyedéséről. János maga használta ezt az erős kifejezést, amikor washingtoni házunkban még önéletrajzi írása megjelenése előtt, azóta elhunyt édesapám jelenlétében az ő múltjáról és ifjúkori eszméléséről beszélgettünk. Könyvében erről a rá annyira jellemző pontossággal, kegyetlen őszinteséggel írt. Megkülönböztette például a kommunista párttal való azonosulás öt fokozatát. Nem titkolta, hogy ő végigjárta az összes fokozatot, és eljutott a legteljesebb azonosulásig. De azt sem, hogy mekkora volt a későbbi csalódás és milyen nehéz küzdelem követte a kiábrándulást.

János emberi nagyságát azonban nemcsak a vállalható humanista világnézet utáni vágy mutatja, hanem az is, hogy mindennapi magatartásával igyekezett következetesen képviselni a megszenvedett és megtalált humanizmust. Amikor Kende Péterrel, jó barátjával, még kamaszfejjel és eredetiben elolvasták Marx Tőkéjét, akkor úgy érezték, hogy a kommunista világnézet az, aminek keretében „minden a helyére került”. A humanista elkötelezettség nem állt konfliktusban az ideológiával. Később az ideológia került súlyos ellentmondásba a valósággal.

Kornai János a Tőkét olvasva határozta el, hogy közgazdász lesz. 1947 óta a Szabad Nép munkatársaként gazdasági kérdésekkel, termeléssel és tervezéssel foglalkozott. „Mégsem az történt, hogy addig-addig elemeztem a gazdasági problémákat, amíg rá nem jöttem, hogy valami hibádzik a marxi politikai gazdaságtanban, a tervezés elméletében vagy a magyar gazdaságpolitikában. Korábbi világnézetem az etikai alapok összeomlása miatt rendült meg” – vallja kíméletlen őszinteséggel említett könyve 75. oldalán.

A kiábrándulás útja rögös volt. A fiatal újságíró először azzal szembesült, hogy régi kommunistákat brutálisan megkínoztak Rákosi börtöneiben. Amikor Sztálin halála után Nagy Imre miniszterelnökké lépett elő, a hivatásos pártmunkás azonnal észrevette, hogy a párton belül két irányzat van, és ezek késhegyig menő hatalmi harcot vívnak egymással. A Szabad Nép szerkesztőségének munkatársai közül egy jelentős csoport elszánta magát arra, hogy ebben a küzdelemben Nagy Imre mellett tegye le a garast. A fiatal újságíró maga is felszólalt azon a párttaggyűlésen, ahol Lőcsei Pál, Méray Tibor, Kende Péter és mások immár nemcsak a törvényesség és az igazság mellett törtek lándzsát, hanem követelték a felelősségre vonást is.

Mint ismeretes, a „Szabad Nép-lázadás” sikertelen maradt, sőt, amikor a párt legfelső vezetésében a hatalmi harc Rákosi javára dőlt el, akkor következett a megtorlás: a lázadókat eltávolították a pártlap szerkesztőségéből. Kornai János ekkor került át az MTA Közgazdaságtudományi Intézetébe, amelynek azután némi kitérővel lényegében mindvégig munkatársa maradt.

A fiatalembernek szerencséje volt; nem került börtönbe, hanem elkezdhette azt az életpályát, ami igazán neki való volt: az újságíró kapkodása helyett a nyugodt elmélyülést, a röpke, ámde sokszor elkerülhetetlenül felületes írások helyett a tudomány szolgálatát. Szerencséje volt, mert a váltás után kiemelkedő pályatársak egyengették útját: Nagy Tamás, Péter György, Erdős Péter és mások. Végül szerencsésnek tekinthető az is, hogy a kényszerű pályamódosításra fiatalon került sor: 1955-ben Kornai János még mindössze 27 éves volt.

Természetesen a további életút nem volt súlyos megrázkódtatások nélküli. Kiemelem az 1956-os forradalmat és szabadságharcot. A fiatal kutató kandidátusi disszertációját 1956 nyarán nyújtotta be, az ezen alapuló könyvének kéziratát egy hónappal később adta át a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadónak. Rossz időzítés? Bizonyosan nem, hiszen akkor már a változások előszelét érezni lehetett. Kornai János elismerte, hogy az októberi forradalom nem érte teljesen váratlanul (i. m., 111. o.). Vas Zoltán kérésére bement a KSH-ba, beült a távol levő elnök irodájába, és elkezdett foglalkozni az új kormány gazdasági programjával. Az események azonban felgyorsultak, új pártok alakultak, napok múltán új, immár koalíciós kormány alakult. A fiatal kutató belátta, nem rendelkezik elég tudással ahhoz, hogy megírja a demokrácia és a kapitalizmus programját.

Vajon igaza volt-e? A mindent tudó percemberkék, akik egy nap alatt zagyva politikai, sőt szakpolitikai programokat gyártanak, vagy ilyesmi összefűzésére gond nélkül képesnek érzik magukat, pökhendi lenézéssel fogadnák János önbevallott kudarcát. További életútját és világsikereit ismerve nekem az a benyomásom, hogy a fiatalember akkor tudatosan túl magasra tette a mércét. Én azonban ezért külön becsülöm, sőt ünnepelem őt. Mert azután nagyon is élvezhettük ennek a szerényen igényes és félszegen tartózkodó magatartásnak az érett szellemi gyümölcseit az 1989-es sikeres rendszerváltás kétségbeesett tájékozódási kísérletei közepette.

Nem sorolom fel a szakmai életút ragyogó állomásait és termékeit; aki ismerte Kornai Jánost, az tudja ezeket, aki csak most érdeklődik iránta, utánanézhet. Számomra az a legfontosabb, hogy János saját erejéből a tudomány csúcsára jutott, méghozzá anélkül, hogy ezzel egyenrangú elismerésben részesült volna. Természetesen nem lebecsülendő a sok akadémiai kitüntetés, tagság, egyetemi díszdoktori cím, tudományos társaságok, világhírű egyetemek rangos díjai. Szerencsére volt alkalmam Jánosnak életében és nagy közönség előtt a szemébe mondani, hogy ő azon igen kevés tudós közgazdászok egyike, akik a Nobel-díjat többszörösen és régóta megérdemelték volna. A szocialista rendszer politikai gazdaságtanának részletes kidolgozásával és a kapitalizmusba való visszamenet elméleti alapjainak kidolgozásával kivételes szellemi teljesítményt nyújtott. Olyat, ami örökre megalapozza a világ minden részén a különböző gazdasági és társadalmi rendszerek összehasonlító elemzése iránt érdeklődő diákok, tudósok, kutatók és igényes gyakorlati politikusok munkáját.

Az én Nobel-díjasom elment. Nyugodjék békében.