Mészöly Miklós halálára

Talán nem kéne most elismételni mindazt, mondogatom magamnak, amit a befogadástörténet, a kritika, ha megkésve is, de sokféleképpen elmondott erről a nagy, igazán nagy íróról. Akinek a korszakában, szöveg- és látványvilágában, tartásának és szegény szabadságának erejében élhettem, nevelődhettem. Hiszen Mészöly Miklós késői sikerei idején sem változott be- és megérkező, úgynevezett irodalmi íróvá vagy a hiú és provinciális tekintélyesség ismerős hordozójává, akit nagy szavakat hajkurászva illene méltatni. Ha valaki meghal, nem a foglalkozásáért, nem a hivatásáért és nem is pusztán a teljesítményéért siratjuk, hanem azért, mert Ő ment el. Aki kedves vagy éppen nehéz volt nekünk, szerettük, tiszteltük, közel is volt, távol is, hasonlíthatatlanként járkált az életünkben, mint egy folyamatosan történő jelenés, miközben materiális, valóságos és nagy erejű maradt.

De ki ez az Ő? Rousseau szerint enervált civilizáltságunk egyik tünete, hogy nem azt kérdezzük valakiről a társaságban, „ki ez?”, hanem azt, hogy „milyen ember?” Jean-Jacques alighanem pontosan tudta, hogy az első kérdésre összemérhetetlenül nehezebb felelni, mint a másodikra. Hiszen ki is az, aki a maga rejtélyességében, szikár csendjeiben és göcsörtösségében egyszersmind elementáris, megragadó, elsodró és férfiasan ragyogó, vagyis áradóan és visszafogottan valamilyen? Talán nem tévedek abban, hogy bárki, aki Mészölyt személyesen ismerte vagy legalább komolyan elolvasta műveit, a “ki ez?” csábító nyomába eredt. Ő maga kényszerített mindnyájunkat erre, azért, mert fertelmes korában, a XX. század örvényes idejében, az utolsók között még, pontosan tudott valamit a nem-énről, az objektivitásról, a rajtam kívüliség étoszáról, a privátuniverzum végül is üres esetlegességéről és sivárságáról, Nárcisz semmire sem kötelező, mégis kényszeres terméketlenségéről a munkával és a megmutatandóval szemközt. Arról tehát, hogy mindenekelõtt a dolgok, a tények, a tárgyak, a történések után érdemes eredni, azokat szóba hozni, szóvá tenni méltó és szükséges. Magunkon kívül lenni, ez éppenséggel az egzaltáció ellenpólusa. Mészöly, íróként és jelenésként, nem önmagára figyelt, nem önmagáról beszélt mint lelki „világról”, mint kitüntetett empátiát igénylő lényről. A másban, az egészen másban, a nem-énben, az idegen utáni, hol pontos, aszketikus, hol meg szövevényes, kalandos hajszában volt „önmaga”. A „ki volt õ” ebben a szférában már nem érdekes kérdés, és ezt nagyok, régi nagyok, ezért és elsősorban ezért nagyok tudták, minden idegszálukkal és az ujjuk begyében egyszerre. A tapasztalás mindent megelőző sajátos misztikusai ők, és Mészöly Miklós a más, a kívüli látásának, érzékelésének, leírásának, megformálásának e kivételes bajnokai közé tartozik. Tudta, hogy a személyesség hasonlíthatatlan, épp ezért aligha kimondandó nyomai és jelei, ha tetszik: titkai éppenséggel az önmagától eltekintő, a nem-szubjektív felé forduló, megérteni kész figyelem módozataiban vannak.

Ehhez a már-már archaikus/modern (etikai) tudáshoz, a tárgyiasságra irányított libidóhoz társult alkatának látványosabb, nyilvánvalóbban varázsos oldala. Hogy rejtőzködő, egyszersmind elementáris értelemben természeti lény volt. A vadember szuverenitásával, öntörvényű másságával élt és dolgozott, mint egy (éppen általa az idegenség nagy metaforájaként emlegetett) indián. A Mészöly-féle indiánnak semmi köze nincs a gyerekkori indiánosdihoz, sem az ifjúsági irodalom a maga módján remek indiánjához, hanem inkább a magáról tudomást venni nem óhajtó idegenség, az ekkora író esetében különös nonverbalitás és rejtőzködő alaptónus, az egészen másképp és másutt tájékozódás indiánsága ez. A természeti más-világba való beleoldódás, az eltűnés pszichénél mélyebb vágya (talán nem függetlenül a meghatározó Bartók-élménytől), a dürückös egyszerűséghez és misztika közeli animálishoz való vonzódás – mindezek hozzátartoznak a mészölyi indián-transzfigurációhoz. Meg a hallgatás és a helyenként nagyon is darabos megszólalás antiesztétizmusa. „Indiánnak lenni” olykor a transzparens szépséggel szemben vágyott-választott és amannál elérhetetlenebbnek tűnő igazit és igazságközelit jelenti. Ami egyúttal nem könnyen viselhető és elviselhető – marginális, periférikus – sors, és ez is bőven megadatott neki (a politikai-kulturális-személyes diszkriminációkat beleértve, de hagyjuk most).

Ez a sokszor gyötrelmes, nélkülözéstől sem mentes sors nem elválasztható Mészölytől, a vakítóan nyári, természeti látománytól. Mint akit pontosságot kutató, körülményes mondataiban, hosszú bekezdéseiben is a szeme, a teste hajszol és irányít. Az érzékekben megbízni, azokra hagyatkozni Mészöly mesterfokán – a mámor nélküli szabadság archaikus bátorsága. Az örökfiatal vitalitás halálmegvetése. Alkatának ez a sugárzása, józanul dionüszoszi hatása, nemeken inneni-túli vonzása, Erósz személytelenül bölcs mértékadása, magától értődő jelenlétével, céltalan szépségével önkéntelenül kihívó volt és radikális. Hogy ilyen még van és lehetséges, akár Sutting ezredes alakjában, akár az atlétáéban, akár a Film, akár a Saulus oly különböző aszkézisében, akár a hétköznapok entrée-iban. Minden hamis ünnepélyességtől megóvott, egyszerű gazdagsága szorosan összefügg írói és alkati fragmentalizmusával, amit viselt, de alighanem szenvedett is tőle, az önfélreértés természetességével. A végleges vázlatok, a fakó foszlányok, a halhatatlan füstfelhő a kis vasútállomás fölött, a novellisztikus sűrítés és hallgatásközeli tömörség, a szövegszurdikok mind hozzátartoznak Mészöly titokzatosan világos és nehezen kimondható, pazar, mégis arányos indiánságához. Ahogy Sutting mondja: „Töredékesnek lenni annyi, mint nem hazudni.” Vagy az Érintésekben: „Él a Hawjanka lejtőjén egy virág, nyílik, elszárad, soha senki nem látja, pontosabban egyebet se látunk, csak azt, jobb pillanatainkban. Álom, közvetlenül ébredés előtt: egy hatalmas fa repedésében, szinte hangyaként … Bolyongás a világfában. Nyugodt, békés vagyok, és mulandó. De megfoghatatlan ez a mulandóság.”

A „ki ez az ember?” megfoghatatlan, mégis fennálló rejtélye, az alkat körvonalai, a Mészöly-térkép tehát, mindezzel együtt és ellenére, az „egészbe” belerejtett, belehallgatott történelem és egyszeri-időbeli nélkül nem szólítható meg. Csakhogy az Ő földabroszának a históriája, igazságtörténése – feledhetetlen bizonyossággal – a lovak (XX. századi) ideje, ami azonban„sajnos, nincs megírva sehogy … és amúgy sem befejezhető … Hogyan volt, mi volt. Mi volt, hogyan volt.” Gondolom, vele is az történt, történik: az indiánság közös idegenségében, mint a néhány oldalba sűrített, szinte páratlan Ló-regény szereplőivel, végül:

„…ha pedig már nem tudott előremenni a hajó, lemacskáztak, a lovakat dereglyére rakták, és átvitték a túlsó partra. És ott kezdődött minden elölről.
Ó, a lovak
És nincs tovább”