Egészen másról

Nem teszek konkrét javaslatokat, nem vázolok politikai programot stb. Részben alkalmatlanságom miatt: nem vagyok politikus, még ha nem térek is ki a politikai állásfoglalás kötelessége elől, különösen egy újra hiperpolitikussá változó értelmiségi társadalommal szemben, amelyben újra elhomályosul, hogy a szó maga is lehet cselekedet, illetve a politizálásnak nem csupán egyféle, akárhonnan előírt-elvárt módja van. Részben azért nincsenek — némileg szándékosan is — konkrét javaslataim, mert előzetes szellemi-szemléleti tisztázás nélkül minden konkrétum csak egy ötletraktár tömegét növeli mechanikusan. A tisztázásnak a vázlatosnál is vázlatosabb vázlata olvasható az alábbiakban. Régen elavultnak vélt, komikus, közhelyeket kívánok ismételni, semmi mást.

*

Mindaz, ami Magyarországon az emberi együttélésben, a kommunikációban, a gondolkodási és a kifejezési kultúrában ma már joggal katasztrofálisnak nevezhető, tökéletesen megfelel mindannak, ami a környezettel, a természettel, az ökonómiával, a jogokkal és a politikával folytatott visszaélésben végbement. Mindez az emberi lény, az individualitás romlásához vezetett, amelyet/akit egyetlen politikai rendszer, vagy program sem gondol végig a maga egészében, egyszerűségében és egyetemességében. A megromlott idegek háborújáról és a gondolkodás felbomlás előtti stádiumáról beszélek, amely csupán a szellem tartós válságát fejezi ki, s amely egy túlracionalizált és így irracionalitásba fordult, ugyanakkor utópikus, megalomán, újkori világkép következménye, mindkét változatában, a nyugatiban és a keletiben egyaránt. Levél című, költői feszültségű írásában Karátson Gábor foglalta össze mindezt az alakuló gyűlés résztvevőinek.

Bármiféle előzetes szellemi tisztázás érdekében először is a nevelés mint önnevelés fogalmát, az emberi lény élhető életének alapját kellene újragondolni. Ez összefügg azzal, hogy szerintem az ország, tágabban civilizációnk válsága, bármilyen „optimális”, és demokratikus „válságkezelés” van is kibontakozóban, egyelőre reménytelenül a politikai és csak a politikai artikuláció, az intézmények és csoportok politikai-jogi egyezkedése kontraktuskísérletei mentén mozog. A változássorozatban éppenséggel a radikálisan mást nem látom, az egészen mást, amelyre pedig olyan szükségünk van, mint a tiszta levegőre. Szerintem ugyanis a „legyünk még modernebbek a modernizáció válságával szemben”, vagyis politizáljuk ki magunkból a modern politika válságát — rossz paradoxon. Magyarországon annál inkább, mivel a kétségtelen demokratizálás és nyitás eufóriájában újra a politika vált a kiemelt és minden mást integráló szférává, csak most a progresszió jegyében.

Miközben értem az eufóriát, és igenelnem kell a progressziót az előző korszakhoz képest, az egész folyamat alapjait tekintve kétségeim vannak. Tapasztalásom és prognózisom szerint az emberi lény mélystruktúrája nem erről, nem csak erről szól, miközben e struktúra tűrőképessége elhagyja, vagy már elhagyta a kritikus határt. Társadalmunknak, az emberi lények közösségének mentális-lelki-erkölcsi-fizikai állapota, lenevelődése és a politikai modernizáció között elképesztő hiátus tátong, és legrokonszenvesebb értelmiségeink sem számolnak eléggé ezzel a valóban brutális ténnyel, félve a bélyegtől, hogy „hisztérikusan apolitikusnak” tűnnek föl. Ezért sem hiszek a politika mindenható panaceájában. Ez ugyanis egy kétszáz éves, elöregedett módszer az emberi lény felszabadítására, amely éppen a közelmúlt tapasztalatai nyomán szorul revízióra. A politika hagyományosan értett részeredményei nem győznek meg arról, hogy az Egész így megmenthető volna, miközben az emberi lény tapodtat sem mozdul. Szándékos anakronizmussal fogalmazva: csakis a szellem, méghozzá az úgynevezett humanista vezérfogalmak (Gadamer) újjáélesztése, gyökerekig hatoló helyreállítása — ami nem azonos semmiféle konzervatív hangsúlyú „ideológiai” restaurációval — gondolhatja újra és gyógyíthatja az Egészet. Minden más civilizációban a szellem előzetes határfeltételei hozták létre a többé-kevésbé élhető életet, mert lehetővé tették azokat az orientációs pontokat, amelyektől el lehetett térni, meg lehetett tagadni, újra lehetett értelmezni őket. Semmi új nincs ebben: nem egyszer és nem kétszer vezettek ki társadalmakat a krízisből szellemi megújulások. Ilyen renováció védnökei és hírhozói ma is, vagy a közelmúltig köztünk élnek-éltek, Gandhitól és Tolsztojtól Konrad Lorenzig, a fizikus Weizsäckerig és a filmrendező Tarkovszkijig; meghallgattatásuk esélyeinek kicsinysége, helyzetük komikuma paradox módón mondanivalójuk alapvető jelentőségére és jelentésére mutat. Ilyen értelemben csakis a mentálhigiénében: az alulról autonóm módon építkező, a felfelé tekintő individuumra és társulási formáira összpontosító nevelésben mint önnevelésben és képzésben hihetett. Ez nem „pedagógiát”, nem „felvilágosítást” jelent, hanem egészen materiális, kommunikatív cselekvést, mondjuk így: az ember reszocializációját önmaga, természete, élete felé, saját deszocializációjával szemben. A képzésen tehát nem csupán iskolát értek, hanem belső megváltozásunkért folytatott értelmiségi és nemcsak értelmiségi munkát, az élet jegyében. Elementáris helyreállítását az épségre való törekvésnek , amelyben közös értékek kristályosodnak ki, ezen értékek nyilvánosan képviseltetnek, közvetítik őket, újraépül a hagyományátadás folyamata. Állandó beszélgetést értek ezen, illetve a kiinduló, előzetes és elsőbbséget élvező, mert életmentő értékekről folyó diszkussziót mint élettevékenységet, amely az emberi természet alapelemeiből, eredeti „eklektikájából”, arányossági és aránytalansági viszonyaiból kiindulva az általános és egyre visszafordíthatatlanabbnak látszó, nagyon mélyen gyökeredző romlást próbálja megállítani. A minden életképes társadalom szellemi előfeltételeként értett nevelés tehát közös önmegértést jelent, amelyben a tanító: tanuló is egyúttal, és fordítva. Az életalapokat biztosító nevelés mindig a szabad emberek közösségéhez vezető melankolikus út; a bánatot nemcsak a szembenézés okozza eközben, hanem a bűn és a felelősség tudása, összefüggése is. Ha ezekről lemondunk, akkor a szabadság-antropológiáról mondunk le. Helyükre jobb esetben a rendkívül fontos, de közismerten ingatag intézményes, jogi garanciák lépnek, rosszabb esetben pedig ama másik „antropológia”: a korlátlanul „szabad” agresszivitásé, amelynek természetünkben adott fatális lehetőségeiről Konrad Lorenz mondott sokat. Ha lemondunk a kommunikatív egyéniség erkölcsiségéről, amely logikailag megelőzi és lehetővé teszi a jogszerűség világát, akkor a politika mai, bár elavult mindenhatóságához jutunk, az akár progresszív előjelű kötélhúzás és osztozkodás világához, amit növekvő idegenkedéssel nézek.

*

A Kék Lista létrejöttében olyan lehetőséget látok, amilyenre az eddigi független, alternatív alakulatok nem gondoltak, vagy nem ennyire. Az űr, ami betöltendő lehetne: demonstrálni egy közösségi önmegértés és önnevelés lehetőségét, létjogosultságát, amely nem az értelmiség politikai-hatalmi kompetenciájával van elfoglalva elsősorban, és nem a „fenti” politika átalakításán munkálkodik, hanem az autonóm társadalom megteremtésén. A politika, mint rész, nem tévesztendő össze az emberi-természeti Egésszel. Tehát vállalt és nyilvánvaló donquijotizmus, a jelen, akár progresszív körülményei között is. A Kék Lista politikáját (mert ez is az, csupán nem a mai standard szerint) egyfajta meditációs nyilvánosság létrehozásában látom, amely a modernizáció mai eufóriáján túli, elementáris életkérdéseinkre figyel. Magaslati pont, messziség, de nem kívüliség. Többféle cselekvés van, e meditatív karakterű is lehet az. Ennek a figyelemnek a középponti, nevelődési humán-fogalma a szolidaritás (a régebbi, változatlanul érvényes szóhasználat szerint a testvériség), amely nem emocionális, nem lírai, nem „szubjektív” irodalmi metafora, hanem összemberi „én-te” viszony. Nemhogy a tárgyhoz tartozik, hanem maga a tárgy: az életünk. A mélyszerkezeteinkben bekövetkezett destabilizálódással és a technológiai barbársággal, a nyilvánvaló, világméretű ökológiai öngyilkossággal szemben ezt a viszonyfogalmat látom a renováció szellemi előfeltételének. Ez egyúttal érdekkifejező is: a szolidaritás önérdek, nem altruisztikus, azzal a kiegészítéssel, hogy a belső függetlenséget viszont közérdekként kellene felismerni. A kommunikáció nyilvános szabadsága belső szabadságon (döntőképességen, az önkritika jogán és kötelességén) épülhet ki.

A Kék Listának donquijotei magatartásra alapozása azt jelenti, hogy puszta megléte által képviseli az egészen mást, és gyakorlatilag nyilvánossá teszi különböző, kitalálandó formákban a szolidaritás szinte „társadalomidegen’’ értékeit, amelyek a szellemi környezetvédelem és az életbenmaradásért küzdő emberi világ előfeltétele. Az egészen más radikálisan belülről, autonóm módon építkező magaviselet, hiszen ha a szolidaritás áll a centrumában, akkor ennek fogalmi megfelelője a megértés, amelyet csak a közfelfogás téveszt össze az egyetértéssel és az elvtelen „tolarenciával”. Mindez persze komikus helyzetet jelent a Kék Lista résztvevői és a hasonló gondolkodásúak számára, amellyel számolni kell, sőt paradox módon ez az előrelátható helyzet is azt jelentheti, hogy épp így sikerült valamit kifejezni és képviselni abból, amire gondolunk. Veszélyt nem is a komikum jelent igazán, hanem az, hogyha a Kék Listát is a bizarrabb változatú érvényesülési, politizálási és osztozkodási formák egyikeként értelmezik, ha képviselete belebonyolódik abba az alapokkal mit sem törődő szövevénybe, amit totális átpolitizáltságnak és technológiai teljesítmény-centrizmusnak nevezhetünk, akár demokratikus változatában is. A másik veszély, amely eddig minden ilyen alakulat végzetévé vált: az elitizmus, az exkluzivitás. Se A varázsfuvola Mozartjának, se a Wilhelm Meister Goethéjének nem volt rá megoldása, hogy lehetne nekem? Mindenesetre nem lehet az a fontos, hogy kik, hanem csupán az, hogy mit. Ma talán éppen az életalapok katasztrofális romlása teszi könnyebbé az elitizmus elkerülését. Hiszen már régen nem az ember önmeghaladásáról van szó, mint a régebbi, sok mindenben tévedő humanizmus esetében, hanem az emberinek a minimális eléréséről. Föl az emberihez, és nem el tőle; ez mindig a természeti arcunkhoz, a természethez való viszonyt is jelenti (ez az új elem a régebbi humanizmussal szemben). Az élhető élet jogának a követelése önmagunk méltóságának helyreállításával egyértelmű; önmagunkkal szembeni követelmény. Az élhető élet ma azt is jelenti, hogy lemondunk önnön megalomán énünkről, és visszaállítjuk magunkban a kicsit, az embert mint részhalmazt. Ez viszont feltételezi az európai gondolkodás kibékíthetetlen dualitásainak a kritikáját, a folytonos arányvesztés-történet lezárását. Ebben segítségünkre lehet az a komplementaritásra       alapozott szemlélet, amely Európában markánsan a 20. századi fizikai világkép révén jelent meg, azonban nyilvánvalóan az összefüggése régebbi. Európán kívüli kultúrák gondolkodásmódjával (ahogyan erre a Nyugat jelenkori nagy önkritikusai rá is mutattak, Bohrtól Lorenzen át Weizsäckerig). Nem tehet mást szerintem a Kék Lista, mint hogy más gondolkodásmódra törekszik, azt képviseli, ami esetenként lehet nagyon is régi; s ha ez új életformát és magatartást követel, akkor e közösség tagjai az életükkel politizálnak egy politikán túli alapvetés érdekében.

Ez az alapvetés természetesen nemcsak a posztmodern, a környezetvédő világkép és a távol-keleti gondolkodásmód tanulságait nem nélkülözheti, hanem figyelemmel kell lenni saját, európai hagyományaira, hogy ne essen maga is az aránytévesztés jellegzetes csapdájába. Ilyen értelemben számomra nem eklektikus, hanem szintetikus lehetőség az a három fő európai tradíció, amelyből — minden korlátjuk ellenére — gazdálkodhatunk: a zsidó–keresztény, a liberális demokrata és a szociális–baloldali lelkiismeret hagyománya. Mindezek külön és együtt tartalmazzák a nevelődés, a szolidaritás és a megértés alapfogalmait, amelyekből kiindultam.

*

Végül: a donquijotizmus, amit a Kék Lista esetében élénken támogatnék, elkerülve minden gőgöt, mégis nyugodtan elvárhatja, hogy a politizáló és teljesítménycentrikus többségi szemlélet fogadja el és méltányolja ezt a felfogást, anélkül, hogy ez bármiféle kisebbségi elit-uralom belső lehetőségét megengedné; egyetlen uralom létjogosultságát ismerhetem el igazán a 20. századi emberiség cselekedetei láttán, az önmagunk feletti uralomét. Nem gondolhatok mást és másképp tehát, mint ezt a „donquijotei” politikát, mint az egészen mást. Éppen az eufóriás beszédnivelláció növekedésének és a káosznak és az irracionális erők betörésének látványával, a szó szerint légszomjjal küszködő, „hiperracionális”, valójában egyre észellenesebb, végletekig gyűlölettől telített és szenvedő tömegtársadalommal szemközt, ahol ráadásul hirtelen minden egyszerre láthatóvá, titok nélkülivé, tehát feldolgozhatatlanná vált. Úgy gondolom végül, hogy a Kék Listának speciálisan a magyar társadalom számára van mondanivalója azzal, hogy az ország előtt álló modernizálási koncepciók önkritika nélküliségére kérdez rá, arra az előttünk álló — önmagában progresszív — folyamatra, amely másutt már egy ideje a mélyebb, biológiai-természeti-társadalmi válság okának bizonyult. Ezt a dilemmát, amelyre eddig kevés figyelem fordíttatott, bizony életbevágónak kell tekinteni, s így rávilágíthatunk arra, hogy valóban mennyire súlyos döntéshelyzetben van a Magyarországon élő emberi lény is. Egyetlen szempont van ugyanis, amelyet — nem egyéni értelemben — még mindig minden máson kívül helyezhetünk, hiszen minden másnak az alapját teszi: az élet szempontja ez, amely egyszerre kötelez is mindannyiunkat és meg is halad bennünket. Az élet szót fizikai-szellemi egységben, tehát nem metaforikusan, hanem szó szerint értem. Ebben az összefüggésben kellene megfontolnunk, még talán kiderülhet, hogy Tolsztoj és Gandhi voltak a 20. század igazi politikusai, akik valóban az élet jegyében álltak, és gondolkodtak. Tolsztoj ezt írta futása napjához közeledve naplójába: „… az addigi helyzetben megmaradni éppoly lehetetlen erkölcsileg, mint amennyire fizikailag lehetetlen visszafojtani a köhögést, ha nem kapunk levegőt… ötkor ébredtem, és mindegyre azon gondolkodtam, hogyan találjak kiutat, mit tegyek? És nem tudom. Gondoltam, írni fogok. De még az írás is undorító, ha megmaradok ebben az életben… Semmi különös, csak erősödik bennem a szégyen és az akarat, hogy tegyek valamit.” (1910. február, április, október).

A Kék Lista megalakulása alkalmából, 1989. március 3-án elmondott beszéd szerkesztett szövege.